Amitől félünk – filmes utazás egy szerencsétlen lélek káoszába

Ari Aster amerikai rendező korábbi filmjeit szokás a horror egyfajta újraértelmezésének is tekinteni. A 2018-as Örökség és a 2019-es Fehér éjszakák radikálisan elfordulnak a horrorfilmek klasszikus kliséitől, de úgy, hogy közben használják is azokat. Ezekben a filmekben a hangsúly nem a vérfürdőn és a brutalitáson van (persze kapunk ezekből is), hanem sokkal inkább a – hogy is mondjam – mögöttük rejtőző lélektani folyamatokon.

Aster filmjei mindezzel egy mostanában kibontakozó hullámba illeszkednek (elég csak Robert Eggers igencsak súlyos debütáló filmjét, A boszorkányt megemlíteni, vagy Alex Garland Expedíció című munkáját). De nem is csak a lélektani folyamatokról van itt szó, hanem arról, hogy

vagyis nem az a lényeg, hogy hogyan ölnek meg valakit, sokkal inkább az, hogy miért.

A 2018-as Örökség minden rémsége ellenére alapvetően egy családi dráma inkább (ami azért a végére egy szó szerint pokoli őrületbe csap át), a Fehér éjszakákban pedig ismét csak sokkal fontosabb szál a főszereplő lelki összeomlása, mint a külvilág egyre fenyegetőbb történései.

Aster legújabb, Amitől félünk című filmjének ismeretében is azt mondom, hogy még mindig az Örökség a legsikerültebb alkotása, ott volt képes igazán maradandóan ábrázolni egy emberi lélek pokoljárását.

Pedig ezzel az új filmmel szemmel láthatóan

Mindez azonban nem sikerült maradéktalanul, aminek több oka is van. Ezeket az okokat később megpróbálom kicsit árnyalni, most legyen elég annyi, hogy ennél a filmnél leginkább az arányérzéke hagyta cserben.

Az Amitől félünk egy különféle fóbiáktól szenvedő férfi tudatába löki be a nézőt mindjárt a legelején. Hogy pontosan mi is a főszereplő, Beau pszichológiai diagnózisa, azt nem tudnám megmondani, de nem is érdekes. Annál érdekesebb és fontosabb a Beau-t alakító

Nem rajta múlt, hogy ez a film végül is nagyszabású kudarcnak tekinthető. Az első percekben Beau születését látjuk az ő szemszögéből, ami elsőre talán nem egyértelmű, csak fokozatosan derül ki. Az, ahogy Aster a születést ábrázolja, már előre sok mindent megmagyaráz. Brutális fény – és hangélmények, tömény klausztrofóbia ez a közeledés az orvosi lámpák vakító fényéhez, ami a világba való megérkezést jelenti.

Az egész jelenetben van valami, ami azt sugallja, hogy nem jó ide megérkezni. Sőt, nem hogy nem jó, de nem is akartuk ezt, nem volt más választásunk. Az, hogy megszületünk, tulajdonképpen egy katasztrófa, ami a szüleink rovására írható, ők akarták ezt annyira, nem mi, akik csak elszenvedjük ezt az egészet. Ezt sugallja a nyitójelenet, nem mást. És ez az, ami aztán minden későbbi eseményt meghatároz.

Beau tulajdonképpen soha nem születik meg,

A tudata által kitermelt látomások világában botorkál, vagy inkább folyamatosan menekül, minden perce a pánik és a rettegés jegyében telik. Ha valahogy sikerül rászánnia magát arra, hogy kilépjen az utcára, azonnal démonok egész légiója rohanja meg. Számára az utca, a külvilág maga a pokol, de sivár lakásának falai között sem reménytelibb a helyzet. Kéjgyilkosok, őrültek, szadista ámokfutók és egyéb elmebetegek ólálkodnak körülötte folyamatosan, nem hagyják aludni, lesben állnak, fenyegetik éjjel-nappal. Nem csoda, hogy leginkább ki sem mozdul otthonról. Átmenni az utca túloldalán lévő boltba maga a rémálom.

Aster elmossa a határokat Beau tudata és a külvilág között, soha nem tudjuk pontosan, hogy amit látunk, az hol történik. De nem is olyan fontos, hogy tudjuk. Elvégre minden a tudatunkban történik, a külvilág is a tudatunk reprezentációja. Beau pszichológusában sincs sok köszönet. Ez az őszülő óriás ugyanolyan fenyegető, mint az utcán késsel a kezében rohangáló, őrjöngő szatír.

Ebbe a világba kénytelen kimerészkedni huzamosabb időre, amikor megtudja, hogy az anyja meghalt. Repülőjegyet kell venni, egyáltalán, el kéne jutnia valahogy a repülőtérig, hogy a temetésre még odaérjen. Mondanom sem kell, hogy ez az út a nyomasztásnak és az olykor tragikomikus mozzanatoknak egy olyan cunamiját indítja be, amire a néző nem lehet felkészülve. Igen, tragikomikus pillanatok is akadnak, mert Aster olykor humort is csempész a rémálomba, és tagadhatatlanul van humora.

Ezekbe a humoros felvillanásokba jókora adag társadalomkritika vegyül. A modern fogyasztói társadalom ügymenetének jellegzetes pillanatait karikírozza itt a rendező, amelyek félelmetesen illeszkednek egy zavart elme képvonulásainak sorába. Mintha az „American Way of Life” is az elmebaj egy neme lenne, amiben nyilván nem kevés igazság rejtőzik. Beau kapcsolata az anyjával enyhén szólva nem problémamentes, élettragédiájának forrása is valahol itt keresendő. Ha olyan anyánk lenne, mint neki, talán mi is sírva rohangásznánk az utcán. 

Az Amitől félünk tipikusan az a film, ami nem elmesélhető, ahogyan egy álom sem elmesélhető, legfeljebb egyes részletei. Az az érzésem, hogy Aster nem is akart semmit elmesélni, csak kinyitott egy ablakot három hosszú órára,

Ez a legbelső káosz sok mindent cipel magával. Olyan, mint egy árvíz, amiben mindenféle kering a sárszínű örvények között.Az egész filmnek van egy ilyen áradás jellege, és éppen ez eredményezi a mértéktelenségét is.

A film előzetese

Aster láthatóan nem tud betelni az egymásra torlódó képekkel, nem képes lezárni az eseményeket, inkább hagyja, hogy féktelenül áradjanak. Ez az áradás persze sok emlékezetes pillanatot is cipel a hullámain, mitikus utalásokat, felbukkanó és elmerülő ősképeket, de az egész nem tart sehová, vagyis ahová tart, az épp annyira bizonytalan és homályos, mint a születés képeinek sötét snittjei.

Részben a már emlegetett mértéktelenség miatt, részben pedig azért, mert Aster – vitathatatlan tehetségének dacára – nem igazán mond semmit ezzel az egésszel. Illetve amit mond, az végső soron közhelyessé válik. Mert miközben a pszichológiát is nevetség tárgyává teszi, maga is pszichologizál. Nem akar – vagy nem tud – semmit mondani arról a rejtélyes mozzanatról, ami a létezés titkát jelenti. Arról, ami a vergődés és a félelem mögött van, ami értelmet adhatna a szenvedésnek. Attól félek, hogy maga sem érti, mit jelent élni.