Itt az R.M.N.: új román film a székelyek, románok és migránsok konfliktusairól

Mungiu nagy sikerű filmjében benne van az ember –

és mindez elhelyezve egy képzelt, de nagyon ismerős multietnikus helyszínen, nagyrészt a gyergyóditrói pékek körüli, korábbi valós konfliktusára alapozva, de valamelyest egész Erdélyt is reprezentálva.

Nem kis bátorság kellett a román új hullám egyik legismertebb rendezőjétől a témaválasztáshoz; önmagában a történetben bemutatott egyéni emberi sorsok is megértek egy filmet:

Matthias, aki megszökik a németországi gyárból, miután lecigányozzák, és válaszul lefejeli német főnökét; otthon várja meggyötört lelkű, csupavád felesége, Ana és kisfia, Rudi, aki megnémult, miután ráijesztett valaki vagy valami az erdőben; és volt szeretője, a magyar Csilla, aki a péküzem tulajdonosával dolgozik magas beosztásban, csellózik és olvas, szöges ellentéteként a vad külsejű, nyers Matthiasnak, s aki eleinte igyekszik távol tartani magától a férfit.

a nyugati előítéletek, a honi kilátástalanság, a minimálbért kínáló péküzem, amelyik már ki sem meri írni a bérezést, hogy legalább valaki – akárki – jelentkezzen az állásra, az irigyelt, valójában adósságokat görgető vállalkozó mások számára láthatatlan terhei.

Tetten érhető tehát egy osztályjelleg, de ott van a vidéki-városi gondolkodás kibékíthetetlen ellentéte is, amely szinte lehetetlenné teszi egymás megértését. Ahogy az ideérkező, EU-s forrásokból az ökoszisztémát kutató francia fiatalember sem ért semmit, aki a Nyugat teljes értetlenségével lép be ebbe a bűvös térbe. Vagy ott van a pap, aki igyekszik csillapítani a Srí Lanka-iak felbukkanásán felhördülő gyülekezetet, majd végül kénytelen-kelletlen maga áll élére a tiltakozásnak; ott a román-magyar alkalmi szövetség az újonnan jöttek kiutálásában, a demokráciát megcsúfoló, lincshangulatú falugyűlés, s a finálé, ahol mindez összecsap.

Metaforák sora kínálkozik:

az idegenektől rettegő, sötét erdőben bóklászó kisfiú, aki, néma lévén, artikulálni sem tudja pontosan, mitől fél; vagy akár maga a film címe, amely a „román” mássalhangzói, egyesek szerint a konfliktusban résztvevő nemzetek – román, magyar, német – kezdőbetűi, egyúttal viszont románul az MRI-t, a mágneses rezonanciás vizsgálatot is így mondják, amely a talán németek sorsát is szimbolizáló Otto papát utolérő diagnózisra is utalhat.

S persze annak az izgalma, hogy egy román színésznő, aki kicsit kólózsváriasan (nem én találtam ki, Gyergyóban mondják így), romános hangsúllyal, de tökéletesen hozta a magyar szöveget. Majd’ elfelejtem: szívbe markoló az erdélyi egymásrautaltság esszenciája, amikor a szerető, Csilla vigasztalja az elveszett Rudi után kesergő Anát.

A színészi játék elsőrangú, a képek szépek, a vágások emberközeliek, a színek, a dallamok, a tömeg, amely morajló hangját adja mindehhez, hiteles, egyben van az egész, látszik rajta, hogy mindenki beletette a magáét.

– ha nem is kap minden mellékszereplő teljes háttértörténetet, de ízelítőt ad a nézőpontok sokféleségéből.

S akkor jöjjön a kritika. Mert azért az etnikai konfliktusok és előítéletek mélyére Mungiunak sem sikerült eljutnia. Valóban látható empátiával viseltetett a magyar közösség iránt is, számtalanszor el is mondta különféle interjúkban, hogy mindenkivel beszélt, mindenkit meghallgatott. Miközben a konfliktusban résztvevő néplélek megkapta a maga kontúrjait, sőt, artikulálhatták a helyiek a problémáikat, az, hogy mégis mitől ennyire elutasító a közösség, valahogy nem derült ki.

Az, hogy rátelepedett erre a magyar közösségre – tágabb értelemben véve az egész erdélyi magyarságra – egy vele szemben minimum barátságtalan, története nagyobb részében inkább ellenséges román hatalom, és ez részben azért történhetett meg, mert a profitorientált, egyébként zömmel magyar arisztokrácia a Habsburg-adminisztráció jóváhagyásával és segítségével munkaerőt akart betelepíteni, az olcsó és engedelmes románok pedig kiválóak voltak erre a szerepre.

betelepülők jönnek, előbb-utóbb többségbe kerülnek, és elveszik az őslakosok földjét, biztonságát. Biztosan létezik a xenofóbiának több rétege is, nyilvánvalóan rátett erre egy lapáttal a migrációs válság médiareprezentációja, értelemszerűen hozzácsapódott ehhez a Nyugaton munkát vállalók tapasztalata az őket ért lenézésről, párhuzamosan a nyugati országokban történt, migránsok által elkövetett bűncselekményekről szóló, időnként a söröskorsók fölött habosított hírekről. És persze arról, hogy a Nyugat szerint mit jelent a sokszínűség.

Tegyük hozzá, Erdély egykori magyar vidékein a megengedőbb román és a bukástól félő magyar polgármesterek által sokat emlegetett, „hagyományos” helyi multikulturalizmus is merő hazugság. Szemérmesen, a békesség megőrzése céljából közösen elhallgatják, hogy a masszív, tervszerű és a magyar tömb megtörésére irányuló, elsősorban a nacionálkommunizmus alatt történt betelepítéssel létrejött, erőszakban fogant jelenség ez, nem holmi ősi örökség.

A film akarva-akaratlanul is ezt az alaphazugságot erősíti –

Illetve kiporcióz némi felelősséget a román lakosságnak is – akik ugye se Ditróban, se a forgatás helyszínét adó Torockón nincsenek igazán jelen –, sőt, kétszer is elhangzik, amikor valaki magyarul szól, a tömegből, hogy „Romániában románul beszélj!”, felvonulnak a hokimeccshez kapcsolódóan a dák téli nacionalista „hagyományőrzők” (románból kölcsönvett gúnynevükön: dákopaták), „Dacia, Dacia” felkiáltással; énekelnek benne a magyarok székely himnuszt, amiről jól tudjuk, mekkora skandallum a nacionalista zöm számára; egyszóval legalább megjelenik benne, hogy léteznek olyanok Romániában, hogy magyarok, sőt, végtére is a talán leginkább pozitív figura, Csilla is magyar.

Más kérdés, hogy volt szerencsém ránézni a filmhez készült angol és a francia feliratra, s ott már mindezek lágyan el lettek kenve, mint a friss alpesi vaj a langyos ditrói kenyéren. Aztán voltak minden hétköznapi tapasztalattal szembemenő részletek: például nem sok magyar csendőrrel találkozhat az ember, olyan csendőrrel meg pláne nem, aki magyarokat mentegetne románok rovására – inkább az ellenkezőjét láttuk, hallottuk.

Persze az, hogy miért pont a magyarok amúgy sem ragyogó reputációjával kell verni a csalánt, holott egy valceai szállodában, egy kolozsvári román étteremben és egy bukaresti gyárban nagyjából ezzel egyidőben hasonló események zajlottak, egyrészt magyarázható az ügy magyarellenes román politikum és sajtó kiemelt figyelmének köszönhető közismertségének, másrészt persze művészi szempontból érthető:

sokkal érdekesebb történetet lehet ebből kreálni, mint egy szimpla idegenellenes román félpogromról.

Kár, hogy ezzel közben még egy, ugyancsak ebből fakadó alaphazugságra ráerősít a film, mármint arra, hogy a magyarok éppolyan betelepülők, mint a Srí Lanka-i pékek, csak éppen korábbiak. Erre pont az a szereplő hívja fel a figyelmet a finálét jelentő falugyűlésen, aki korábban a vacsoraasztalnál fejtegette az ott vendégeskedő fiatal francia ökológusnak, hogy a kisebbség kisebbség, Románia pedig birodalmak között élt túl évezredeket, illetve, hogy Erdély Románia és punktum; ahogy az igazán kemény (és félrevivő) mondatokat is inkább magyarokkal mondatja ki a rendező: „a cigányokat már elüldöztük, most meg ezek…?”

Sokáig gondolkodtam, hogyan lehetne igazsággal és empátiával filmben feldolgozni a ditrói pékek körül kicsattant botrányt. Azt hiszem, sehogy: ez a történet örökké égetni fogja a bőrünket.

Bár, ha itthon forgatták volna le olyasvalakik, akik a filmkészítésben, az örök művészetben sem látnak mást, mint a pillanatnyi politikai aktivizmus lehetőségét – esetleg otthon magyarul beszélő, de saját közösségükkel hiperkritikus, komplexusos-kozmopolita erdélyiek – borítékolhatóan rosszabb lett volna a végeredmény. Sokkal rosszabb.

Mondjuk szívesen megnéznék a rendezőtől egy filmet Úzvölgyéről.

Nyitókép: Matthias és Rudi, kép a filmből