Mohács óta itt utolsó pillanat van – a csángómagyarokról mesél a székely néptáncos

Hogyan kerültél Moldvába?

Hosszú történet! Szászfalusi vagyok. Ez egy háromszéki falu, Kézdivásárhelyhez és a székely-moldvai határhoz közel. Itt lettem én úgy harminc évvel ezelőtt hosszú hajú rocker-középiskolás, akit a néphagyomány, bár életem része volt, egyáltalán nem érdekelt. Viszont egy szép napon

ahol természetesen fiúhiány volt, én meg belementem a dologba. Aztán megismerkedtem a sepsiszentgyörgyi Tilinka zenekar tagjaival, akik moldvai és gyimesi zenét is játszottak, és táncházakat is tartottak. Én akkor azokban a táncházakban megszerettem a moldvai és gyimesi táncokat.

Aztán amikor lehetőségem volt rá, elkezdtem velük együtt eljárni a közelben elérhető hagyományos bálokba. Csíkban, Gyimesben akkor még voltak ilyenek, Moldvában még mindig vannak. Később Kolozsvárra mentem egyetemre, történelem-művészettörténet szakra, s elkezdtünk a barátaimmal Mezőségre, Kalotaszegre járni, mert ott az volt kéznél. Aztán Magyarországra telepedtem a Táncművészeti Főiskola miatt – egyre távolabb voltam Moldvától. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ami bennem Moldvával kapcsolatban megválaszolatlan kérdés maradt, azt senki a környezetemben, beleértve tudós embereket is, nem tudják kielégítő módon megválaszolni. Mindenki Martin György néhány ötvenes években keletkezett mondatára hivatkozik, de érdemben sokkal többet erről nem tud senki. És akkor rájöttem, hogy ha ezekre a kérdésekre választ akarok kapni, akkor ide kell jönnöm.

Milyen kérdésekre?

Például a Mezőség kapcsán minden táncházas tudja, hogy a magyarpalatkai, ördöngösfüzesi, válaszúti vagy magyarszováti tánc nem keverhető össze,

sőt a falvakon belül is vannak kiemelkedő táncos egyéniségek, akiknek a táncait nem keverjük össze, mert nem illik. Ez a fajta igényesség egyre több tájegység esetében igaz, de Moldvára még mindig nem vonatkozik. Moldva csak úgy ott van a mesés vadkeleten, egy olyan gyűjtőnév, amibe túlságosan sok minden belefér. Nem tudni, mely falvakban milyen változatok vannak valójában, bárki mondhat bármit, nem tudható, hogy milyen alapon mondja. Közkézen forog pár videó, ilyent ma már telefonnal is lehet készíteni, s ezeken általában egyik-másik moldvai hagyományőrző csoport látható, amint fellép a kiskunpitypangi folknapokon, és attól kezdve tömegek hiszik azt, hogy az a tánc úgy van, hiszen van róla film. S hogyha egy táncházban valaki más, aki egy másik évben, másik helyen egy másik hagyományőrző csoport fellépését filmezte, a saját hozott anyagából próbál gazdálkodni, akkor máris folyik a vér. Szóval ilyesmi kérdéseim vannak, s hogy honnan tudhatjuk egy idő után, hogy az a lépéssor igazi moldvai folklór, vagy egy fellépés miatt alkották meg pár nappal a felvétel készítése előtt, vagy a Marczibányi-téri táncházban keletkezett. Elkezdtem megint Moldvába járni, aztán amikor kaptam egy állásajánlatot a Csángómagyarok Szövetségétől, elfogadtam.

Mit tudtál Moldváról és a csángómagyarokról kézdiszékiként?

Viszonylag sokat, mivel Kézdiszék és a moldvai Csángóföld szomszédok. A nagyapámmal gyermekkoromban átjártunk a hegyen szekérrel Gorzafalváig, és voltak gorzafalvi ismerőseink, akik jártak szekérrel Háromszékre. A moldvaiak hozták, ami náluk termett – szőlőt és kukoricát –, és elcserélték arra, ami nálunk volt: a híres háromszéki pityókára (krumpli) és káposztára. Én akkor megkérdeztem nagyapámtól, hogy miért ilyen kicsi a lovuk, és miért más a lószerszám, mint a miénk, a szekér sem olyan, a gúnyájuk sem, és nem is úgy beszélnek...

Szóval voltak információim Moldváról, de elég rendezetlen állapotban. Emellett pedig mikor elkezdtem jobban foglalkozni a táncokkal, elkezdtem azokat a történelem és a művészettörténet szűrőjén keresztül nézni, rádöbbentem, hogy a rokon szakmák között mennyire nincs átjárás, azaz a történészek és a néprajzosok mennyire nem beszélik meg egymással a dolgokat. Engem egy adott ponton a moldvai táncok művészettörténeti jelentősége nyűgözött le, és a mai napig leginkább ezt kutatom.

Mi ez a jelentőség?

A szakirodalom pár bevezető mondat után a reneszánsz kortól tárgyalja a táncaink történetét, mert onnantól vannak írott adataink, ettől kezdve tudunk beszélni az ugrós táncokról meg a korai párostánc-kezdeményekről. Ami a nándorfehérvári diadal után keletkezett, az ismert. De hogy mi volt a középkorban, azt a szakemberek elintézik pár általánosan semmitmondó mondattal, azt látszólag nem tudjuk. Van például az Aranybulla-tévéfilmsorozatban egy táncjelenet: na, az, amit ott látunk, nem középkori tánc. Egészen biztos, hogy András király udvarában olyat, úgy nem táncoltak. Viszont ez három-négy tánckutatón túl valószínűleg senkinek nem tűnt fel. Nem nagyon tudja a világ, hogy néztek ki a középkorban a magyar táncok – pedig tudhatnánk. Úgy néztek ki, mint a mai moldvai körtáncok. Ilyenszerű táncokat táncoltak akkor tőlünk keletre és nyugatra is, több száz éven keresztül. Egy mai néptánckedvelő ellenben nem ismeri fel, hogy ez a mienk is, és elmondja balkáninak meg románnak.

Miért románozzuk és balkánizzuk ezeket a táncokat?

Azért, mert amikor Magyarországról kiindult a néptánc-kutatás, akkor a magyarországi gyűjtők leghamarabb az erdélyi románoknál találkoztak ilyen táncformákkal. Aztán amikor a délszláv folklórt is felfedezték, akkor már nem románosnak, hanem balkániasnak titulálták ezeket. Nagyon sok idő kellett hozzá, míg annyira kitágult ez a kör, hogy belássuk: a dél-kelet-európai körtánc-kultúra nem egy elszigetelt dolog - azaz, hogy elszigetelt lett, mert az oszmán birodalom határain belül elszigetelődött az európai kultúrától, emiatt itt fennmaradtak ezek a formák nagy mennyiségben a mai napig. De a mai Franciaországban, vagy a skandináv térségben is még szórványosan előfordulnak – és ma már tudott dolog, hogy ez a tánckultúra az internacionális gótika idején egész Európában általános volt.

A moldvai magyarok mennyire vannak tisztában azzal, hogy ilyen fontosak az ő táncaik?

Ma már egyre többen tudják. De a nagyobb embertömegeket ez sosem érdekelte sem Moldvában, sem máshol. A hagyományőrzés soha nem volt tudatos. A hagyományőrzés lényege, hogy nem őriz semmit az ember, hanem él a maga közösségében, annak többnyire íratlan, de közismert szabályai szerint, és megvan nekik a közös kultúra biztonsága. De nem törik magukat azon, hogy a nagymamám is így csinálta, én is így fogom. A vizuális minták azonban erősek, ezért amíg rokonszenvesek, akaratlanul is megszabják a dolgok rendjét. Ma meg már egyre több moldvai csángómagyar fiatal tanul valamilyen bölcsész szakon, néprajzosok, táncantropológusok lesznek – és ők tudják ezt.

Moldvában mennyire van „utolsó pillanat”?

Moldvában már sok száz éve utolsó pillanat van. A Kárpát-medencei és azt körülölelő közösségeknek volt egy nagy, közös aranykora, amikor a Kárpát-medencei kultúra kisugárzott minden irányba. Ez nagyjából Mátyás király halálával ért véget. Mátyás idejében még igen komoly, magaskultúrát képviselő közösségek jöttek Moldvába, viszont utána már nem. Menekülők jöttek később is Erdélyből, szórványos kultúrafrissítés is történt, de ekkor már Moldva török uralom alatt volt. Szóval

ekkortól a moldvai kultúra védekező pozícióban vészelt át sokszáz esztendőt saját értelmiségi réteg nélkül. Nem volt magyar „templom és iskola”. Az maradt meg, amire az erősen zárt közösségek tagjai emlékeztek, amit önerőből fenntartottak. Attól kezdve pedig, hogy most már van tudatos hagyományéltetés, reményeim szerint a következő utolsó óra még újabb párszáz évig el fog tartani.

Többször mondtad korábban, hogy Moldva a Sinistra-körzet. Miért?

Ez a mai moldvai városi, lepukkant vas és beton környezetre vonatkozik. Bodor Ádám használja ezt a megnevezést, ez egy fiktív környezet, amiben az ő történetei játszódnak. De nagyon hasonlít ahhoz, amit a romániai Moldvában, Moldova Köztársaságban, vagy Ukrajnában meg lehet tapasztalni. Posztszocreál vadkapitalista kelet-európai környezet. A világ zabálja Bodor Ádám regényeit, imádják, hogy milyen abszurd helyzetek és karakterek vannak bennük, de hát ilyen van a valóságban is. Persze ő nem foglalkozik a dolog népi oldalával, ezért az ő Sinistrájából ez a szegmens hiányzik. De a valóságban nekünk itt vannak közben ezek a csodálatos emberek, ezek a faluközösségek. A legfontosabb jellemvonás Moldvában, hogy a táncok is közösségi jellegűek, és az életmód is – ami persze változik ma már, de az emberek egészen a közelmúltig rá voltak kényszerülve, hogy együtt dolgozzanak – és nincs az a diplomácia, ami jobban megoldja a konfliktusokat, mint az együtt dolgozás kényszere. Egymás ismerésének az a szintje, ami Moldvában van, szerintem Európában máshol már nem nagyon fordul elő. Itt egy faluban tényleg mindenki tud mindenkiről mindent.

ha baj van az ember odaáll összeszorított fogakkal, és igyekszik megoldani. De ha nem bírja egyedül, kérés nélkül segít rajta a falu. Kialakult szokásrendszere van annak, hogy hogy kell ezt hatékonyan és tapintatosan csinálni. Ez persze ma a „jó helyeken” nem divatos, de amilyen világ jön, szerintem újra óriási becsülete lesz. Az, hogy minden kapható a boltokban, mert a tengerentúlról hozzák, csak addig működik, amíg tényleg hozzák. Amikor már nincs megvásárolható bolti termék vagy pénz, akkor a szomszédoknak, rokonoknak, falubélieknek jelentős mértékben megnő az értéke. Ez itt megvan még, s emiatt ez a Sinistra-körzet jó hely. A városias, modernnek gondolt, de szegényes-olcsó, ütött-kopott posztszocreál a Sinistra benne, de nagyon szeretnivaló emberekkel.

Említetted korábban, hogy ide nem ért el a felvilágosodás sem. Ez mit takar?

A 16. század elejétől kezdve a 19. század végéig Moldva török hódoltság alatt volt. Az oszmán birodalmi határvidék ilyen szempontból jól zárt: az Európából érkező kulturális hatások ezt a határt nem nagyon tudták átlépni. A világ számára a pontos, kategóriákban való gondolkodást, az elemző szemléletet a felvilágosodás hozta el, ez egy adott kor terméke, ami rányomta bélyegét az egész korabeli és azutáni Európára. Ez a hatás Moldvába nem ért el – nem hatottak az enciklopédisták eszméi, itt minden mindenben egyszerre van jelen. Például nagyon jól lemérhető ez az időhöz való viszonyulásban. Amikor valaki befut Bukarestből, és azt mondja, neki tizenhárom perce van egy problémára, akkor az emberek furcsán néznek rá, mert nekik, ha tényleg fontos, van rá tizenhárom napjuk is. A probléma és az idő nem úgy függenek itt össze, mint a határidőnaplós modern világban. A határidő nem szempont, addig foglalkoznak egy kérdéssel, amíg szükséges. Mi általában elemzünk – ránézünk valamire és azonnal mondunk róla valamit. Moldvában ez nem olyan fontos, itt minden lehet csak úgy, és majd idővel talán kiderül, hogy mit fognak arról gondolni, s az is bármikor változhat később. A fogyatékos gyereket vagy felnőttet, vagy súlyosan korlátozott öregeket nem adják be egy intézetbe, ahol amúgy profi ellátásban lenne részük, a család gondoskodik róluk. Számukra az lenne a tragédia, ha kizárnák őket a nagycsaládi közösségéből.

A „felvilágosult” világban ez már nem így van.

Milyen a moldvai táncok helyzete a táncház-mozgalomban?

Valós alapokon nyugszik, de... Az egész témakör önálló életre kelt amiatt, hogy Moldva a táncházas világ közepétől minden értelemben messze van, és amikor a moldvai zene és tánc divatba jött, nehéz volt leellenőrizni az információkat. A mezőségi táncok hitelességét a folkrendőrség számon kéri, a moldvaiaknál nincs meg ez a kontroll, mivel kevesen értenek hozzá annyira, hogy megtehetnék. A baj az, hogy Budapesten nagyon sok ott tanuló vagy dolgozó moldvai fiatal találkozik az ottani „verzióval”, látnak olyasmiket, amik ott keletkeztek, megtetszik nekik, és itthon a falujukban is megtanítják. Mivel világvégi falvakról van szó, itt felnéznek arra, aki egy nagyvárosból jött, és szívesen utánozzák. És akkor egyszer csak megjelenik egy Marczibányi téri motívum a magyarfalusi táncházban. Ez egy nem túl szerencsés beavatkozás a dolgok természetes menetébe, viszont megúszhatatlan.

Oktatóvideót is lehet találni a YouTube-on, amin jó szándékkal rosszul tanítanak moldvai táncokat. A kezest például a túlnyomó többség Moldvában bal lábbal kezdi a kör középpontja felé – az erdélyi és magyarországi táncházakban nem, ott valami miatt úgy tudják, hogy az jobb lábbal indul. Látszólag ez nem nagy dolog, de emiatt a kör „lélegző mozgásának” plasztikája és dinamikája teljesen más lesz. Arra kellene nagyon odafigyelni, hogy ami az erdélyi és magyarországi táncházakban folyik, az visszahat Moldvára, és többnyire inkább árt, mind használ.

S te mit csinálsz a Csángómagyarok Szövetségben?

Két fő feladatom van. Az egyik: kutatok, hogy válaszokat találjak a kérdéseimre, amikről az imént már beszéltünk. A másik: ennek a tudásnak a birtokában a hagyományőrző csoportoknak segítek, főleg abban, hogy miként tekintsenek a néphagyományra és hogyan bánjanak vele. A tudatosságot próbálom támogatni, de nem szólok bele abba, hogy mit, hogy kell táncolni, hiszen ők nyilván jobban tudják a saját táncaikat, mint én. Abban azonban már elkel a segítség, hogy azt az unokáik generációjának hogyan lehet ezeket hatékonyan továbbadni. A magyar falvak Moldvában nem alkotnak összefüggő tömböt, sokan egy-egy elszigetelt faluban nem is tudták, hogy magyarul még más falvakban is beszélnek –

A Csángómagyarok Szövetségének célja az is, hogy az emberek tudomást szerezzenek egymásról – tudjanak róla, hogy ők sokan vannak, hogy erős közösség az övék. Ezért jöttek létre a tömegrendezvények, amelyek el is érték ezt a kívánt célt. Viszont eddig nem nagyon ismerték a más, távolabbi falvakban élőknek az övéktől némiképp különböző táncait, és most elbizonytalanodtak, hogy akkor ők ezt jól tudják vagy nem. Szóval meg kell értessem velük, hogy vannak érvényes helyi változatok, és ha ők eddig úgy szokták, ahogy szokták, akkor az úgy jó, tartsák meg.

Nincs olyan, hogy csak azért is különbözni akarnak a másik falutól...?

Van, de ez a legújabb kor fejleménye. Előfordult, hogy egy fesztiválon nézték egymást a moldvai csoportok, és látták, hogy a másik falu csoportja is úgy táncolta valamelyik táncot, ahogyan ők is fogják, és azt gondolták, hogy ciki, ha most majd az övék is ugyanolyan, ezért változtattak a sajátjukon. Általában azonban az ilyen leleményes újítás kirostálódott hamar. Ha viszont beépült, és az egész közösség elfogadta a változást, akkor nincs mit tenni, mi kívülről nem szólhatunk bele. Maximum dokumentálhatjuk, hogy ez a dolog 1993-ban megváltozott, ilyen volt, ilyen lett. Másik ilyen lehetőség, hogy amióta a román hatóságok már nem zaklatják a néprajzi gyűjtőket meg a helyi adatközlőket, számos gyűjtő megfordult már itt, és sok félreértés származott abból, hogy

Utóbbiak tapasztalták az érdeklődést, és igyekeztek azt a legjobb tudásuk szerint kiszolgálni. Ha például a gyűjtő rákérdezett, van-e egy általa máshonnan ismert dallamhoz tánc, a moldvaiak megmutatták neki, hogy igen, ő felgyűjtötte, csak hát valójában nem volt – azt azért találták ki, hogy kiszolgálják a gyűjtő igényeit. Azt a táncot aztán többet sosem táncolta senki, azt ugyanis ott helyben akkor és azért készítették, hogy a gyűjtő örüljön. Nekik semmi megerőltető nem volt abban, hogy hirtelen összeállítsanak egy lépéssort arra a dallamra. Egy idő után aztán már nem annyira fordult elő a dolog, megindult az öntisztulás.

Hogyan zaklatták a gyűjtőket?

A rendőrök pár kilométerenként megállították az autójukat, ellenőrizték, büntették, elvették a fényképezőgépet, kitépték belőle a filmet, ha külföldi volt, felszólították, hogy 24 órán belül hagyja el az országot, és a többi. Ha erdélyi volt, számíthatott arra, hogy megrovásban részesül, megfigyelik, s lőttek az előmenetelének.

Tudták, hogy ez mit jelent, a Duna-csatorna építéséből nem mindenki jött haza, akit oda elvittek kényszermunkatáborba.

Moldvai munkád mellett régóta tanítasz erdélyi tánctáborokban is, például Jobbágytelkén. Ismeretterjesztő és vitaindító írásaid jelennek meg, s előadásokat szoktál tartani a pl., táncházi etikettről is. Miért ilyen fontos ez?

Egy régies kultúrának minden apróságát nem lehet megmenteni, tán nem is kell. De, ami a táncok jellegét nagyban befolyásolja, azt egy táncosnak érdemes tudni és érdemes tiszteletben tartani. Meg kell érteni a rendszert. Ennek pedig az ezen belül érvényesülő etikett is része. Amíg egy legény legényest táncol a zenekar előtt, vagy egy pár ropogtat a zenekar előtt nem mászunk bele a táncába, kivárjuk, míg befejezi. Tánc közben lassan körbejárunk a teremben, hadd jusson el legalább egyszer mindenki a zenekar elé. Ha valaki kér egy nótát, hagyjuk, hogy vezesse. Ismeretlen legénynek nem csujjogatunk olyant, hogy „olyan mulya” … Mert lehet, hogy nem is... A vendégek és a házigazdák figyelnek egymásra. Nagyböjtben nem hívunk össze táncháztalálkozót.

A részleteknek rendszert kell alkotnia, mint egy középkori székesegyházban, úgy van csak értelme. A székesegyház egy rendszer, amelyben épület, szobrok, festett képek, fény-effektusok, illatosító és zene van, amiben interaktív performansz zajlik, erős lélektani hatással, amit a hívek nem néznek, mint egy mozit, hanem részt vesznek benne. A részletek külön-külön is érdekesek, de értelmük leginkább együtt van. Ezért tud elbeszélni egymás mellett a végtelenségig egy műemlékes és egy misére járó néni.

De kanyarodjunk vissza a táncházi etiketthez! Mi hiányzik?

Leginkább a táncházi szórakozás alapját képező népi kultúra iránti és az egymás iránti tisztelet és tartás. Régen elkérte a fiú a lányt a szüleitől, vigyázott rá, majd táncház után hazakísérte. Valami ilyesmi hiányzik ma – persze nem ez a konkrét gesztus, hanem a finomságokra való tiszteletteljes odafigyelés és a felelősség vállalása. Kulturált megjelenés és viselkedés, apám, nagyapám neve kötelez. A közös szórakozáshoz fontos, hogy együtt csináljuk, hogy ne zavarjuk mások szórakozását, azaz, figyeljünk oda, ismerjük meg és tartsuk be a szabályokat. Amikor ilyeneket mondok, egyszerre szoktam megkapni, hogy túlságosan konzervatív vagyok, illetve, hogy nem vagyok elég konzervatív.

Mondanál egy példát?

Hát, az előbb felsoroltak mellé, amikben konzervatív nézetet vallok, itt van egy másik, amiben meg nem: pl., hogy visszautasíthatja-e a lány a táncba hívó legényt. Az alapszabály, hogy a fiú kéri fel a lányt. A részeges és ápolatlan pasik nagyon szeretnek arra hivatkozni, hogy a lánynak kutya-kötelessége menni, ha hívják. Szerintem meg nem. Én is azt gondolom, hogy a fiú kérje fel a lányt –

Ezek ma nem divatszavak. Ma városon mindenki úgy él, ahogy akar, a táncház sikere mégis ezeken a régi elveken alapszik. Tisztelet és bizalom kell hozzá, a férfi döntéseket hoz, megszabja a formát, a nő pedig stabilizálja, feldíszíti és boldog attól, hogy ő ebben az egészben hozhatja azt, amiben jó. Ha én részegen és ápolatlanul megyek oda egy nőhöz, ő erre tisztelettel és bizalommal nem válaszolhat. Neki ekkor lehet, sőt ajánlott nemet mondania. Íratlanok a táncházi szabályok, sokféleképp lehet hozzájuk viszonyulni. Minden faluban volt olyan szabály, ami alól akkor is, ott is volt legalább egy érvényes kivétel. Ha van erős közösség, akkor a közösségi konszenzus dönti el, miben meddig lehet elmenni. A közösség és a konszenzus a kulcsszavak!

Fotók: Mandiner/Mátrai Dávid