Embernek maradni az embertelenségben – itt a The Last of Us sorozat az HBO-n

Húsz évvel az általunk ismert civilizáció elpusztulása után Joelnek, egy az apokalipszisben megedződött túlélőnek ki kell csempésznie Ellie-t, egy 14 éves lányt a katonai diktatúra által irányított karanténzónából. Ami egy apró kis csempészmunkának indul, hamarosan egy brutális, szívszorító, egész Amerikát keresztülszelő utazássá válik, ahol ez a szedett-vetett páros csak egymásra számíthat. Ez a The Last of Us, ami most debütál az HBO Max műsorán.

Spoilermentes kritika az első részről!

*

A The Last of Us a videójátékok Keresztapája. Vagy Aranypolgára, ha úgy jobban tetszik. Szinte minden listán ez az alkotás van a legjobb játékok élén. Ez volt az a videójáték, ami 2013-ban bemutatta, hogy – bár addig az interaktivitáson volt a hangsúly – ebben a műfajban is lehet a történet a középpontban.

Ezt a játékot ültette át sorozattá a Csernobil alkotója, Craig Mazin az eredeti alkotás készítőjével/írójával/rendezőjével (Neil Druckmann) összefogva az HBO boszorkánykonyhájában. És úgy tűnik, hogy megszületett a tökéletes adaptáció.

Sablon-apokalipszis helyett tragikus apa-lánya történet

A történet a felszínen egy tipikus, sablonos világvége-sztorinak tűnik: beüt a krach, a társadalmunk jelenlegi formájában megszűnik létezni, a természet visszahódít mindent, blah, blah blah. Ez csak a vászon, a körítés. Nem ez a lényeg.

s húsz évvel később, amikor a lelkét már az őt körülölelő világ szétőrölte, egy másik lányt kell keresztülkísérnie egész Amerikán.

A videójáték nem félt érzelmesnek lenni. Nem szirupos érzelgősnek, hanem érzelmesnek. Felnőttként kezelte a célközönségét, s bátran szembeállította a játékosokat olyan érzelmi és morális kérdésekkel, amikre igazából nincsen egyetemes válasz.

Egy barátom fogalmazta meg kicsit élesen, de tökéletesen annak a lényegét, hogy miért tartják olyan sokra: olyanokból is ki tudott váltani érzelmi reakciókat ez az apa-lánya történet, akiknek az érzelmi intelligenciája nem mondható túlfejlettnek.

A tökéletes adaptáció?

A Csernobil után Craig Mazin és Neil Druckmann kifogástalanul nyúltak az alapanyaghoz: megtartottak mindent, ami a játékot naggyá tette, s csupán formához igazították. Mazinnek a Csernobilban megismert,

Jobban megalapozta az világégés okát (az amúgy a valóságban is létező cordyceps gombafaj hátterének kifejtésével), megváltoztatta a fertőzés terjedésének módját, s az alapjáték apróbb csiszolatlanságait is lekerekítette, elsimította. Úgy néz ki, sikerült úgy feldolgozniuk a történetet, hogy annak a hiányosságait pótolták, az erősségeit pedig kidomborították.

A játékosok kedélyeit kicsit megborzolták azzal, hogy a főszereplő apa (Joel) tragikus körülmények közt elhalálozó lánya bőrszínt cserélt, a két főszereplő pedig fizikailag csak nyomokban hasonlít a 2013-ban megismert karakterekre.

az alakításukkal pedig tökéletesen képernyőre ültetik a karaktereiket. Lehet hogy nem hasonlítanak teljesen az „eredetiekre”, de azoknak a személyiségét, érzelmeit kiválóan átadják. A sorozat pedig úgy jeleníti meg a játék hangulatát, hogy mindenféle háttérismeret nélkül meg tudja érinteni azt, aki csak most csöppen bele ebbe az apokaliptikus világba.

Egy dologra viszont mindenkit megkérnék: senki se nézze szinkronnal az epizódokat, az pocsékra sikeredett.

A sorozat előzetese

Nyitókép: Liane Hentscher/HBO/WarnerMedia