1945-ben azonnal felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bernáth Aurél osztályába került, ám a mesterrel való „feszült és boldogtalan” viszonya odáig fajult, hogy 1949-ben a diploma előtt szakított az intézménnyel. Mácsai soha nem tagadta meg szocreál korszakát, amikor 1950 és 1956 között rendszeres résztvevője volt a műcsarnokbeli Magyar Képzőművészeti Kiállításoknak.
Az 1956 körüli törés, majd az 1960-as évekre karakteresen kibontakozó életmű ugyanakkor fényévekre került úgy formailag, mind gondolatiságában az ideológiai sematizmus lelombozó időszakától. Ekkor sem a szocialista modernizmushoz, sem a korszak neoavantgárd ellenkulturális törekvéseihez nem kapcsolódott, de az aczéli kultúrpolitika által fémjelzett három T (tiltás, tűrés, támogatás) rendszerébe sem igazán simult bele. Ugyanakkor a Művészeti Alap alá tartozó Képcsarnok Vállalat számára dolgozva – ami egzisztenciálisan a megélhetést biztosította a család számára –
művei kedvelt darabjai lettek a korszak szűk keretei között működő állami műkereskedelmének.
Ennél azonban sokkal érdekesebb Mácsai autonóm alkotói tevékenysége, néhány üzleti képén túl a kiállítás is a nem tisztán kvalitásalapú főművekre koncentrál.
Festészetének sarokpontjait portréi, csendéletei és legfőképpen városképei, sajátos terminológiával élve budapesti városportréi jelentik. Sőt már a témaválasztások jelzik a festő nyilvánvaló irányváltását a tradicionális festészeti motívumok irányába. Mácsai István fotósként és amatőr filmesként is tevékenykedett, fotografikus látásmódja sok szempontból parallel az 1920-as évekre kibontakozó német új tárgyiassággal, valamint a hatvanas évek elején Amerikában és Európa nyugati felén erőre kapó új realizmussal.