Az építész, aki nekiállt a Budavári Palota rekonstrukciójának – Gutowski Roberttel beszélgettünk

Írta: Móré Levente

***

Milyen gondolatok formálják az épületeinket? Mennyi lehetősége van egy magyar építészirodának külföldi közegben? Mi lehet a hazai építészet jövője? Gutowski Roberttel, hazánk egyik meghatározó építészegyéniségével beszélgettünk, akinek terveit ma már a világ vezető építészirodáinak terveivel mérik össze.

„Szent István királyunk ezeréves örökségében élünk, amelynek jelenvalósága derűt sugároz, kötelezettséget ró ránk, és gyermekeink jövőjét tárja elénk. Büszkék vagyunk, hogy részesévé válhatunk a Budavári Királyi Palota komplex rekonstrukciójának.

egyben Európa kiemelkedően értékes kulturális és szellemi öröksége is, amelyért közös felelősséggel tartozunk. Építészóriások nyomába szegődünk; Hauszmann Alajos és nagy építőmester-elődeink alkotását írjuk tovább, nem feledve történelmünk tragédiáit sem. Hisszük, hogy alkotóközösségünk ethosza valódi örömöt hozhat nemzetünknek. Hosszú út áll előttünk, Budapest ékessége újra a felelősségvállalás helye” – foglalja össze a munkájuk súlyát és lényegét Gutowski Robert.

Ritka alkalom egy építész életében, hogy egy ilyen jelentős épületegyüttes megújulásának lehet a vezetője, külön öröm lehet tehát látni azt is, hogyan formálódnak a tervek, és mi készült el eddig a palota körül a Nemzeti Hauszmann Program keretei között.

amely hosszú évtizedek óta váratott magára. Ennek köszönhetően már a háború utáni átalakítások, a közművek állapota és elhelyezkedése is ismeretes, amiről eddig nagyon keveset tudhattak a szakemberek. A felmérés végeztével pedig elkezdődhetett a műszakilag már kritikus állapotban lévő épület revitalizációjának, rekonstrukciójának és jövőbeli hasznosításának tervezése. Bár a Robert Gutowski Architects munkái jellemzően a környezetükre érzékenyen reagáló, kortárs épületek, a Budavári Palota újjászületése sem teljesen más világ.

Gutowski Robert az Országépítőben nemrég megjelent interjúban arról beszélt, hogy a palota rekonstrukciója során elsőként az északi kapuzat épül vissza. Ez volt a fogadószárny, amelyen keresztül egykor lovaskocsival hajtottak be a belső udvarba, majd tovább a mostani Hunyadi udvar irányába. „Megteremtjük a gépjárművel történő áthajtás lehetőségét,

Az épület első emeletén továbbhaladva, a mai raktárcsarnok helyén rekonstruáljuk az egykori nagy tánctermet, amelyből kelet felé kilépve a Buffet-galérián keresztül végre újra feltárulhat a dunai panoráma.”

Ennek ismeretében jogos kérdésként merülhet fel, vajon felelős építészként mennyi kortárs elem helyezhető el egy ilyen nagy múltú épületben? Erről kérdeztük a vezető tervezőt.

„Ugyanazzal a munkamódszerrel kezdtünk bele a tervezési munkába, mint minden korábbi épületünk esetén: megkeressük a ház által felkínált kapaszkodókat, a feladat valódi lényegét, amely azután a hosszú éveken át tartó építés során vezet bennünket” – mondja Gutowski.

amelynek része többek között a tudományos kutatás és feldolgozás, az építőművészeti tervezés, a műemlék- és örökségvédelmi elvek érvényre juttatása, majd a felújítási, korszerűsítési és rekonstrukciós beavatkozások megvalósítása.

„Amikor elindult a tervezés, a közösségi oldalunkon megjelentettünk egy preambulumot, amely egyfajta emocionális iránytű; egy, a Magyar Építőművészetben megjelent cikkben pedig rögzítettük a szakmai alapvetéseket. Ezek stratégiai elemek, amelyek a mérnöki és az építőművészeti feladatok eszközrendszerét és fontosabb szempontjait határozták meg. Ilyen értelemben a palotát is ugyanolyan attitűddel tervezzük, mint a korábbi közösségi és műemléki munkáinkat” – részletezi Gutowski.

Fontos tehát a központi gondolat és az is, hogy a mai ember számára készüljön mindez; de azzal kapcsolatban, vajon észre lehet-e majd venni a palotán, hogy a Robert Gutowski Architects tervei szerint épült újjá, a tervező azt mondja:

„Vannak olyan munkáink, mint például a Fátimai Szűz alsószentiváni kegyhelye, amely szinte anonim építészet, de el kell mondanom, hogy ez talán a legnehezebb építőművészeti műfaj. Akkor végezzük jól a dolgunkat, ha a régi és az új elemek szerves egészet alkotnak és harmóniát sugároznak. Persze a figyelmes szakmai szemlélő bizonyára észreveszi majd a ránk jellemző megoldásokat. A személyes felelősségvállalás nem jelenthet semlegességet; fontos, hogy kibontakoztassuk a palotában rejlő értékeket, felszínre hozzuk, ami eltemetődött, miközben igazodunk a mai használati és technológiai igényeinkhez is.”

A Nemzeti Hauszmann Program egyik legfontosabb célja,

A századfordulón az egymásból nyíló terekkel egy páratlanul hosszú enfilade húzódott a dunai oldalon, amely a krisztinavárosi szárny irányába is folytatódott.

A palotához méltó rekonstrukció jelentős kihívás, hiszen a második világháborúban megsérült épületegyüttest a kommunizmus idején jelentősen átalakították. Sok helyen megváltoztatták a termek és az emeletek kiosztását,

Megszüntették azt a nyitottságot, amelyet az egymáshoz csatlakozó térsor a főemeleten biztosított, és amely látványban összekapcsolta a palotát a Dunával. Ezen elemek újraértelmezése az elsődleges feladat, de lényeges az is, hogy ezek a döntések szakmai alapokon állnak.

Mint azt Gutowski Robert leszögezi: „Kezdettől fogva teljes bizalmat kaptunk a szakmai munka tekintetében. Ez fontos, hiszen a döntésből és az elhatározásból, hogy a Budavári Királyi Palota újra a dunai látkép ékességévé és nemzeti büszkeségünkké váljon, az építőművészeti hitelességen keresztül vezet az út egy évtizedek múlva is szerethető közösségi örökséghez.”

***

***

„Szépségre és harmóniára vágyik a lelkünk, aminek meg kell mutatkoznia az épületeinken is”

ÉLETÚTINTERJÚ GUTOWSKI ROBERTTEL

Hogyan és miért lett építész?

Történetem a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban kezdődik, ahol – amióta világ a világ – minden szerdán és szombaton van mozi. Szerdánként általában művészfilmeket vetítenek, szombaton pedig az aktuális szórakoztató filmeket nézhetik meg a diákok. Az egyes alkotások megismeréséhez mindig kritikák és újságcikkek is társultak, a filmek megnézése után pedig csoportokban gyakran meg is beszéltük élményeinket és benyomásainkat. Ezek az események nagy hatással voltak rám, így sokáig leginkább filmrendezőként képzeltem el magam érettségi után. Építészettel, képzőművészettel a művészettörténet-óráinkon találkoztunk, bár ez akkor kevésbé volt hangsúlyos.

Végül hirtelen döntés volt, hogy építésznek tanuljak. Egy barátommal, aki szintén filmrajongó volt, és gyakran gitározgattunk együtt, azon tanakodtunk, hogy mi legyen majd velünk, és

Nem volt előképem a családban, sem pedig szülői irányítás, csupán a csapongó tinédzserek kiszámíthatatlan elhatározása. Az ösztönös döntésből mára hivatás lett.

A gimnáziumban minden érdekelt, és Pannonhalma valódi otthona a világra nyitott fiatalságnak; később rájöttem, hogy az építészet kiválóan illeszkedik ebbe az általam megszokott gondolkodásmódba, hiszen a jó építészt is az egész világ érdekli – minden nyomorával és örömével, a múlt emlékeivel és a jövő várakozásaival együtt. Az építészet mint szakma elképesztően összetett, egy építészeti gondolat mögött száz és száz szempont húzódik, ez a széles spektrum pedig igen eltérő habitusú építészeket formál ki. Annyiféle területen találhatja meg a helyét egy építész a saját szakmáján belül, hogy felsorolni sem lenne egyszerű, és ez nekem a kezdetektől nagyon szimpatikus volt.

Az egyetem nyitotta ki ön előtt az építészeti világot?

Az egyetemet nem igazán szerettem, sajnos engem nem hozott össze az élet olyan mesterekkel, akik mély nyomot hagyhattak volna bennem. Persze lehet, hogy mindez az én hibám is. Édesanyám korai halála miatt

Ekkoriban a zenélés töltötte ki a mindennapjaimat, volt egy blues-rock zenekarunk, klubról klubra jártunk, éjszakáról éjszakára éltünk, de megkerestünk annyi pénzt, amennyi a létfenntartáshoz kellett.

Nekem az egyetem után nyílt ki a szemem az építészetre, ugyanis egy igazán inspiratív mester, Ekler Dezső mellett kezdtem el dolgozni. Persze az egyetemi alapok fontosak voltak: ott tanultam meg, mit jelent mérnöknek lenni, vagy azt, mi szükséges ahhoz, hogy felépülhessen egy ház; de a művészi invenció jelentőségét, egyáltalán azt, mit jelent építésznek lenni, azt Ekler mellett ismertem fel. Benne mindig őrült vágy volt a gondolat szabadsága iránt; ez a vágy időnként neki-nekifeszült a megszokott kereteknek, és ez majd’ minden épületén érzékelhető is. Nagyon szerettem nála dolgozni, bár a munka kifejezetten kitartó embert igényelt. Szakmailag-szellemileg kihívás volt az irodájában, hogy gyakran mindössze utalások és metaforák mentén terveztünk, ugyanakkor ez az időszak máig meghatározza a gondolkodásom.

Mindez azt jelenti, hogy nem hagyatkozik előképekre?

Az előképek ismerete a szakmai felkészültség minimuma, azonban az alkotómunka már másik világ. Kampis Miklós mondta, aki egy tüneményes ember volt, hogy egy építésznek az elmúlt ötezer év történelmét és építészettörténetét álmából felkeltve is tudnia kell; azonban amikor munkába fog, akkor mindezt el is kell tudnia felejteni.

De szerintem az igazán jó építész sokkal inkább olyan, mint az operaénekes. Minden, amit korábban megtanult, legyen az zeneelmélet, kottaolvasás, hangszeres tudás vagy színészet, semmivé válik abban a pillanatban, amikor a fizikai hangot elő kell hozni a testből, és megszülethet az ének, a katarzis. Ehhez az alapálláshoz nagy segítség, ha az embert elkapja egy flow-élmény.

Sokszor hallom elismerésként, hogy a mi irodánk milyen tudatosan tervezi az életét: a munkáink a mögöttes gondolatban szinte egymásra épülnek. Kiábrándítóan hathat, mégis azt kell mondanom, mindebben sokkal több a megérzés és a ráhagyatkozás az adott történetre. Sosem terveztük el, hogy Sencsenben operaházat fogunk tervezni, csak tetszett a városnak, amit csinálunk, és meghívtak, mi pedig éltünk a lehetőséggel. Művészeti értelemben sosem számolok azzal, mi lesz holnap – ebben megmaradt az egyetemi rock'n'roll-érzés.

Mára meg tudja fogalmazni, hogyan kell jó házat tervezni?

Valószínűleg nagy bajban lennék, ha volna receptem. Idővel persze kialakul az ember szemléletmódja és munkamódszere. Ma az építészet egyre gyakrabban hadar. Ha dadogna, sokkal jobb lenne. Nincs már ideje arra, hogy megtanuljon szépen beszélni. Az alkotásnak ritmusa van. Ha túl gyorsan kimondjuk a válaszokat, akkor elmarad az ihlet. Az igazi kulcs, hogy tudunk-e jó kérdéseket feltenni. Ehhez idő kell, amiből ma egyre kevesebb van, és a legtöbbször nehéz előre számolni vele. Van olyan, amikor kettő perc, van, amikor két nap vagy két hét – és van, amikor egy év kell ahhoz, hogy az ember eljusson az igazán releváns szempontokhoz. A gondolatok beérésére tehát rá kell szánnunk az időt.

Minden házban az érdekel a leginkább, hogy mi lehet a gondolataink forrása; hogyan lehet valami inspirálót alkotni egy konkrét helyen, az ott élő közösséggel, adott lehetőségek mellett. Ez persze már a szakmai rész: nem a csodavárás a mi feladatunk, nekünk a realitás talaján kell mozognunk, de csupán kellő invencióval juthatunk jó eredményre.

Persze az hajt, hogy az eredmény jó legyen, és nehéz elengednem olyan dolgokat, amelyekkel elégedetlen vagyok – ugyanakkor az elégedettség is rossz jel. Az alkotófolyamatban gyanús, ha az ember elégedett a tervével. Aztán az építés során lecsillapodik a nyugtalanság, és egy megépült házban már joggal érezhetünk elégedettséget; örülünk annak, hogy elkészült, amit egyszer papírra vetettünk. Nem az az igazán jó ház, amelynek sok publikációja lesz, hanem az, amelynek az átadásán elérzékenyül az ember.

Önök leginkább középületeket terveznek. Azt szokták mondani, egy családi ház tervezése jelenti a legnagyobb szabadságot, hiszen egy-egy középület számtalan elvárásnak kell, hogy megfeleljen. A nagyobb épületeken nehéz érvényesíteni az invenciót?

Irodánk a konyhaasztal mellől indult. Kezdetben egyedül dolgoztam, majd ketten-hárman lettünk. Akik akkor, az elején ott voltak velem, mára már vezető tervezők az stúdiónkban. Mi is kis munkákkal kezdtük, sőt, amint éppen az első megrendeléseink hozták volna a következőt, beütött a 2008-as világválság. Nehéz időszak volt, de azzal a tudatos „mániával” vészeltük át, hogy bármilyen megrendelés jött is, azt igyekeztünk a lehető legmagasabb minőségben és odaadással végigvinni. Bíztam benne, hogy beérhet a következetes attitűd, amely akár egy szépen kivitelezett tetőtér-beépítésen is megjelenhet. Azt is mondhatnám, minden munkánkhoz apró, de szép megbízásokon keresztül vezetett az út. Pannonhalmán is először csak megerősítettünk egy megrogyott támfalat, aztán nyílászárókat újítottunk fel; a közösséget szolgáló feladatok voltak ezek: tetőteret hőszigeteltünk, bútorokat cseréltünk, erdei iskolát építettünk. És csak ezután következtek a nagyobb munkák, az új tornaterem, majd a díszterem építése.

Egyébként a legelső jelentős megbízásunk a pátyi Szent II. János Pál pápa templom volt.

Akkoriban segítettem egy meghívásos tervpályázat lebonyolításában: irodákat ajánlottam, új építésű templomok bejárásait szerveztem. Ez a pályázat végül eredménytelenül zárult, és csak évekkel később indult újra a templom építésének története, amikor már praktizáló építész voltam. Ekkor újra pályázatot írtak ki, amelyre több helyi építészt – köztük engem is – meghívtak; végül így tervezhettük meg mi az épületet.

Van olyan vezérmotívum, ami a sajátja; ami minden épületén megjelenik?

Úgy hiszem, a jó építészethez valamiféle lényegi felismerés szükséges. Megtaláljuk-e azt a belső gondolatcsírát, amely független a léptéktől, és amelyre hosszú távon építhetünk. Erre éppen a kínai pályázatnál eszméltem rá, amely egy hatalmas, 220 ezer négyzetméteres épületegyüttest jelentett. Kérdezték is tőlem, hogy félünk-e egy ekkora épülettől, de mi prekoncepció nélkül csak belevágtunk a tervezésbe, és közben rájöttem: ez a hatalmas projekt sem különbözik például az apró alsószentiváni kápolnától abban, hogy

Amikor egy nagy épület tervezése elindul, az ember képtelen beleélni magát abba, hol fog tartani három-négy év múlva. Mégis ahhoz, hogy odáig eljusson, az elején kell kapaszkodókat találni; majd azokat érdemes kibontani a terveken. Nagyon fontos, hogy ezekhez gondolatokhoz később is hűségesek maradjunk. Ha ez sikerül, az segíteni fog helyretenni a dolgokat akkor is, amikor az ember elveszik a tervezési munka részleteiben. Emögött persze megbújik egy jövőbelátó képesség is, hiszen egy nem létező dolog lényegét kell megragadnunk, ami lehet akár egy tárgy, kápolna vagy operaház is.

Szívesen használt anyagok, formák tekintetében vannak esetleg jellegzetességek?

Bár az anyagválasztás döntően racionális kérdés, számos lehetőséget ad egy épület karakterének formálására, amelyeket a részletképzéseknél is igyekszem tudatosan használni. A fa azért jelenik meg szinte mindegyik kisebb munkánkon, mert amikor azok épültek, viszonylag olcsó és elérhető volt, ráadásul jó ácsokat még könnyebben lehet találni. Fából viszonylag egyszerű szerkezetekkel is létrehozhatunk felemelő dolgokat. A téglát mint homlokzati burkolóanyagot, amelyet szintén kedvelek, a tartóssága miatt tartom praktikus választásnak. Sajnálatos, de olyan világban élünk, hogy amíg az építésre jellemzően rendelkezésre állnak a források, addig

Egy egyházközséget, ha valóban a közösség érdekeit nézzük, nem terhelhetünk meg azzal, hogy az új templom öt év alatt érdemben amortizálódjon. Ez komoly felelősség. Szerencsések vagyunk, mert szinte mindenhol elfogadták, hogy inkább tartós anyagokból, talán drágábban, sőt, akár kicsit kisebbet építsünk, cserébe az így született épület néhány évtizedes távlatban az alapvető fenntartási munkákon kívül kevesebb beavatkozást igényel majd.

Építésznek lenni tehát elsősorban felelősségi kérdés?

A közösséggel, az emberekkel, akikkel együtt dolgozunk, kölcsönös felelősségi kapcsolatban vagyunk. Minden, amiről korábban – művészi invenció, attitűd – beszéltünk, csak mindaddig igaz, amíg ebben a kölcsönös felelősségi keretben marad. Ez azt is jelenti, hogy

Ezt szem előtt kell tartanunk, különben alkotásunk öncélú lesz, és valószínűleg meg sem fogják építeni – ha ugyanis nem érzik magukénak, kudarc lesz belőle.

Önök azon kevés magyar tervező közé tartoznak, akiknek a nevét már külföldön is ismerik. Hogyan látja ebből a pozícióból a magyar kortárs építészetet?

Bárcsak olyan pozícióban lehetnénk, mint a legismertebb nyugati irodák; ugyanakkor kétségtelen, hogy valóban van szakmai ismertségünk külföldön. A nemzetközileg ismert építészeti közeg jellemzően a győztes nemzetek világa – néhány kiugró kivételtől eltekintve az egykori berlini faltól nyugatra eső közösségeké. Olyan ez, mint a popkultúra piaca: egy brit énekes egy jó termékkel pillanatok alatt berobban. El kell ismernünk, hogy ebből a szempontból periféria vagyunk. De rögtön azt is hozzá kell tennem: amikor nem a volumenről van szó, hanem a belső értékekről, az igazán nagy szellemi teljesítményekről, akkor ezek az erővonalak elhalványodhatnak. Kevesebb láthatósággal, kisebb elismertséggel, de a nehezebb körülmények között érzelmekben gazdagabb, kifinomultabb és közösséget inkább formáló alkotások születhetnek.

Mégis, a nemzetközi platform létező, fontos és releváns kulturális környezet. Ha pedig az a kérdés, hogy a magyar építészeknek célul kell-e kitűzniük azt, hogy láthatóvá váljanak például európai színtéren, határozottan igen a válasz.

Úgy érzem, a magyar építőművészet nemzetközi elismeréséért mi sokat tettünk az elmúlt években.

Ehhez kellenek a tervpályázatok?

A tervpályázatok világa jó lehetőség; miért is ne mutathatnánk és mérethetnénk meg magunkat. A Sydney-i Operaház, az Eiffel-torony, a budapesti Országház mind építészeti pályázatok keretében kiválasztott tervek alapján épültek. Sokat tanulhatunk abból, milyenek például a finn vagy a dél-koreai tervpályázatok. Előbbiek rendkívüli hitelességi értékkel bírnak, míg az utóbbiakat markáns versenyszellem hatja át. Itthon el sem tudjuk képzelni, hányféle módja van egy pályázat lebonyolításának, függően attól, hogy milyen a feladat jellege. Egy ötletpályázat lehetőségei és korlátai egészen mások, mint egy többfordulós, névaláírásos versenyéi, ahol megjelenik a személyes felelősségvállalás is. Egy hiteles tervpályázati keretrendszer nem a személyes megbízói bizalmat helyettesíti, sokkal inkább a közbizalmat testesíti meg.

amely az élet sok területén már nehezen hozható közös nevezőre, de a mi esetünkben még éppen mérnökszemléletünk lehet a szükséges minimum.

Tudatosan keresik az önökhöz közelálló témájú tervpályázatokat?

Igen; egyszerűen kiváncsiak voltunk, hogy a külföldi piacon mit szólnak hozzánk. Lelkesítő volt, hogy mind a kínai, mind a német, brit, orosz, litván vagy a skandináv kultúrkörben szerették a munkáinkat, jó érzés volt ezzel szembesülni. Azért is mentünk pályázatról pályázatra, mert mindben volt valami kis öröm és siker, amire aztán tudatosan is építkeztünk.

Amikor a Pannonhalmi Bencés Gimnázium koncerttermének terveit elkészítettük,

miközben számtalan apróság is jelentőséggel telítődött, mint az: hogyan változik a teremakusztikai érzet attól, hogy egy szék kényelmes-e vagy sem; összefüggésbe állítva például azzal a kérdéssel, hogy építhetünk-e komfortos padokat egy templomban. Ekkor kezdtem el tudatosabban is foglalkozni mindazzal, amit talán „láthatatlan” építészetnek nevezhetünk, amit önkéntelenül élünk meg: tapintással, illatokkal, akusztikával, térérzettel, dramaturgiával vagy a természetes fény tudatos használatával. Élve az itt szerzett tapasztalatainkkal, egy időben tudatosan kerestük a koncerttermi, operaházi pályázatokat, és kapcsolatokat kezdtünk építeni a világ vezető akusztikai tervező cégeivel. Ez a tudás is fokozatosan fejlődött: az első két-három pályázaton még semmit sem nyertünk, majd erőfeszítésünk lassan beérett. Ennek a sorozatnak lett a csúcsa a Sencsen Operaház tervpályázata. Aktuális munkáink során pedig épp a múzeumi kiírásokat figyeljük.

Segítheti az online világ a nemzetközi szakmai ismertséget?

A kommunikációs csatornák szédületes léptékben bővültek az utóbbi időben, de ez valójában a mennyisége okán „fehér zajjá” változott. Ha négy évtizeddel ezelőtt valaki megjelent a Domus magazinban, világsztár lett. Ma hiába vagyunk fent akár több munkával is a patinás olasz magazin honlapján, ez szinte elvész. Az egész pályás letámadáshoz a mi léptékünk apró,

Az irodánk életében a pátyi templom egyértelműen ilyen. Nem szükséges elmagyaráznunk, mire gondoltunk, mi volt a koncepciónk, és általa hirtelen bekerültünk egy olyan végkeringésbe, ahol komoly szakmai elismeréseket kaptunk.

Milyen lesz a jövő építészete és építésze? E változó korban vajon az építész felelőssége is változik?

Az elmúlt évtizedek gazdasági környezetében szinte tobzódtunk a műépítészeti remekekben. Ez azonban kreált egy egészségtelen frusztrációt is az építészekben, hogy szabad-e még egyszerű dolgokat csinálni, két oszlopra egy gerendát tenni vagy egy falba szépen megformált nyílást helyezni, hiszen minden progresszív dolog látványos, izgalmasan szétesik vagy szofisztikáltan áttetszik. Gyakorlatilag minden elképzelhető szerkezetet meg tudunk már építeni, és eleddig az erőforrásaink is szinte korlátlanok voltak. Félreértés ne essék, legitimnek tartom mindezt, hiszen az ember vágyai végtelenek, mindig többet és szebbet szeretnénk. Ám ez az időszak szükségszerűen lecseng, és nekünk reagálnunk kell. Jó közelítés lehet, ha megnézzük az érett modernizmus egyik kulcsfigurája, Álvaro Siza épületeit, aki számtalan alkalommal bizonyította: csupán négy-öt ablakkal is meghökkentően művészi módon felépíthető egy ház. Talán nem túlzás, hogy az ő munkáiban rejtőzik építészetünk egyik jövőképe. Vissza kell lengenie az ingának. Persze a világ sokszínű, az egyes kultúrkörök és világrészek között hatalmas szociális különbségek vannak, sosem lehet univerzális jövőképe a világ építészetének.

Itthon a gyermekeinkre kell koncentrálnunk. A mi életünkben az Üllői út már nem lesz szebb, és a főutakkal szétszabdalt falvaink sem képesek olyan gyorsasággal megváltozni, mint az élet számos más területe.

A vizuális kultúra oktatása, a képzőművészetek, az anyagokkal való fizikai foglalatosság, a népdalok éneklése, vagy a tánc és a mozgás szerepének növelése a gyermekek életében, és legfőképpen az együttműködési készség erősítése: úgy hiszem, ez hozhat el egy olyan jövőbeli építészgenerációt, amelynek kulcsszavai a közösség és a harmónia lesznek. De addig is olyan elvárásoknak kell törekvéseink középpontjában maradniuk, hogy egy lakás hogyan válhat otthonná, egy munkahely méltányossá, egy színház élménnyé vagy egy szakrális tér ihletetté. Az emberi oldalt meg kell őriznünk!

Fotók: Gutowski Robert