Hiába, a magamfajta melankolikus figurák ragaszkodnak az ifjúkori szomorúsághoz. A The Cure még ma is a világ egyik legjobb rockzenekara – a budapesti koncerten jártunk.
1991 magasságában történhetett. A nagymarosi élelmiszerboltban, a pénztár mellett, egy kenyeresládában lehetett böngészni akciós lemezek között. Volt ott minden, mint a mesében. Kraftwerk, Art of Noise és a The Cure-tól a Disintegration. Azon a helyen, ahol ma a gyűlöletes energiaitalok díszes polcai sorakoznak, egykor ilyen bakelitek közül lehetett szemelgetni.
és ez a lemez igazán passzolt akkori lelkiállapotomhoz.
Fájdalmas, himnikus áradás elejétől a végéig, ami olykor túlzás is lehetne. Túl sok, szinte giccs, de mégsem lesz az, sőt. Igazán komoly Cure-hívő sosem lett belőlem, még azt sem mondanám, hogy végighallgattam az egész diszkográfiát. Az 1992-ben megjelent Wish című lemezüket – kazettán – azért rongyosra hallgattam, s máig ez a két lemez számomra a Cure, noha a kép így talán elég egyoldalú. De talán annyira azért mégsem.
Harminc év telt el, és igazán nem gondoltam volna, hogy valaha még elkeveredek egy koncertjükre. Mondhatnám, hogy azóta kissé eltávolodtam ettől a zenei világtól, de ez sem lenne egészen igaz. Mert a Cure zenéjének legbelső atmoszférája azért velem maradt.
A Budapest Arénában megrendezett Cure-szeánsz előzenekara a skót The Twilight Sad volt, róluk lemaradtam, mert a koncert előtt söröztünk a sógorommal a Városligetben. Utólag kicsit bánom is, mert egyáltalán nem rossz zenekar, igaz, a mester – Robert Smith – elementáris hatását le sem tagadhatnák. De talán nem is akarják.
A Pictures Of You-ra estem be aztán, ami a koncert második darabja volt. Ennél jobb belépő igazán nem kellett.
Helyben is voltunk. Körülnéztem, hová is keveredtem. Körülöttem csupa idősebb arc, férfiak és nők, velem egyidősek, középkorúak. Ha nem hallanám a zenét, azt is hihetném, hogy egy céges buliba keveredtem. Sehol egy gruftie, csak pocakos, kopaszodó férfiak és – hogy is mondjam – életük zenitjét már maguk mögött tudó nők. Igaz, itt csak ülőhelyek voltak, olyanoknak, akik már nem vágynak különösebb őrjöngésre odalent, a színpad előtt.
A Pictures Of You a budapesti koncerten
Láttam néhány friss fotót az immár hatvanharmadik évét taposó Robert Smith-ről, és a képekről egy felpuffadt, ritkás hajú, félelmetes nagymamának tűnő arc nézett rám, akiről nem az jut eszünkbe, hogy ő lenne az angol szomorúság dalnoka, inkább az, hogy lassan ideje lenne visszavonulnia egy olyan intézménybe, ahol majd jó kezekben lesz. Innen, ahol ültem, nem láttam jól az arcát, elég messze volt, de azt hallottam, hogy
Tényleg ugyanolyan, szemernyit sem változott. Most is félszegen, jellegzetes, darabos mozgásával van jelen, és a dalok közötti, elcsukló Thank You-k is ugyanolyanok, mint fénykorában.
A The Cure a világ egyik legjobb rockzenekara, bár ez, hogy rockzenekar, már tényleg nem mond semmit. Maradjunk annyiban, hogy a világ egyik legjobb zenekara, akkora és olyan minőségű életművel, ami tényleg páratlan. Negyven éve vannak a pályán, az aktuális felállásban Simon Gallup basszusgitáros és Roger O’Donnell billentyűs számít régi tagnak. Robert Smith mellett a már említett Simon Gallup az, aki a kezdetektől – kis kitérőkkel – részt vesz a zenekarban, és aki most is lehengerlő módon hozza a csodálatos basszusmeneteket, ami a zenekar egyik védjegye. Basszusgitárja a térdét csapkodja, beáll a jellegzetes pózba, az ember a gyomra mélyén érzi minden egyes lefogott hangját.
És ami a lényeg:
Az ilyesmitől rosszul vagyok, de előzetesen sem gondoltam, hogy a The Cure ilyesmire vetemedne. Pedig esetükben igazán könnyű lenne egy esztrádműsort, egy slágerparádét összerakni, amivel jól körbe lehet turnézni a világot, és amivel megnyugtatóan rendezhetik a már eddig sem kétségbeejtő bankszámla egyenlegeiket. Akár még bátornak is nevezhetném a műsort, mert olykor egymást követték a középtempós, áradó és kevésbé ismert dalok – jól láthatóan nem az volt a cél, hogy ellőjék az összes petárdát. A The Cure megengedheti magának, hogy ne haknizzon, az életműnek egyszerűen nincsenek rossz vagy érdektelen darabjai, bármit játszhatnak, bármilyen sorrendben.
Boys Don't Cry
Az utolsó fél órát azért – némi rosszindulattal – nevezhetném akár esztrádnak is, mert itt aztán tényleg egymás után jöttek a slágerek, a Friday I’m In Love, a Boys Don’t Cry, a Lullaby és a Just Like Heaven. De ez sem volt esztrád, egyszerűen arról van szó, hogy a The Cure-nak nagyon sok nagyon jó dala van, szinte magától összeállhat bármikor egy slágerparádé.
A koncert gerincét egyébként épp a Disintegration című lemezük adta, ami nekem külön ajándék volt, mintha Robert Smith rám is gondolt volna a dalsorrend összeállításakor. Szóval semmi hakni, semmi „sika, kasza, léc”, egy negyven éve működő és most is kiváló formában lévő zenekar adott itt kiváló koncertet.
A koncert után, már kifelé menet láttam a metróaluljáróban néhány hardcore rajongót a jól ismert, fekete cuccokban. Igazi „gótokat”, ahogy mondani szokás.
a Pecsában rendezett, legendás dark bulikból.
Nem szerencsés gótként megöregedni – mondja a férfit elnézve a kolléga, aki majd szintén ír valamit a koncertről. Hát, talán tényleg vannak esztétikusabb formái is az öregedésnek. De hiába néz ki úgy Robert Smith is, mint egy viharvert, masszívan piás néni, odabent, a lelkében most is egy törékeny, bizonytalan fiú él, aki ősfás angol kertek mélyén Shelley vagy Byron verseit olvassa, és két vers között könnybe lábadt szemekkel nézi, ahogy a felhők vonulnak az égen.
Fotón: Robert Smith a Cure koncertjén (Daniel Bockwoldt / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)
Mielőtt a Metallica előzenekaraként fellépne, önálló klubkoncertet ad a rendkívül népszerű amerikai banda, és az Eminemmel együtt befutott hiphopsztár is visszatér Budapestre.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Jó lenne, ha Magyar Péter nem bizonyítaná be az igazamat, amikor azt állítottam róla a kampányban, hogy emberileg alkalmatlan a miniszterelnöki tisztségre.
Mert hiába sakkozgattak itt emberek olykor ötszázezer forintokkal reggeltől estig, ha eközben egy titkos bugyorban lapult még néhány raklapnyi pénz, ami csak arra várt, hogy olyanoknak legyen kiosztva, akik egyrészt nem szorulnak rá, másrészt pedig nem érdemlik meg.
A szervezők a sajtótájékoztatón hangsúlyozták, hogy visszatérnének az eredeti koncepcióhoz: a fesztivált újra egyfajta kulturális és életérzés-alapú desztinációként pozicionálnák.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
A köztársasági elnök nagyon elegánsan és egyenesen viseli a miniszterelnök bántó viselkedését.
Többek között a Coca-Cola gyárat is találat érte.
