Sisi, az öntörvényű pop-ikon, aki megelőzte korát

Bögrétől az előkelő szállodákig, regényektől tucatnyi mozifilmig találkozhatunk Wittelsbach Erzsébet – hazánkban Erzsébet királyné, még szélesebb közönség számára pedig egyszerűen csak Si(s)si – alakjával.

A királyné pedig most ismét úgy tűnik, visszahódította, ha elsősorban nem is a mozivásznat, de a képernyőket és a figyelmet mindenképpen: a minap mutatták be a Netflixen az új Sisi-sorozatot, és ezzel párhuzamosan, de tőle teljesen függetlenül egy új Sisi-film is készült.

Mi pedig e furcsa negyedik hullám apropóján a mélyére merültünk a királynét övező kultusznak, hogy kiderítsük, miért tud halála után több mint százhúsz évvel is népszerű alakja lenni a királynőkre kevéssé fogékony 21. századi popkultúrának.

A Sisi-kultusznak alapvetően három korszakát láthattuk eddig (már ha önkényesen fel akarjuk osztani): életében és halála után – legalábbis nálunk – afféle földi szentként, a magyarok királynőjeként tisztelték. Erre rakódott rá a kedves, hollywoodi utánérzésű cukormáz a harmincas évektől kezdve – és világhírre is ekkor tett szert –, majd jött a hetvenes-nyolcvanas években a fordulat, és került előtérbe az önmegvalósító, lázadó nő. Most pedig itt a negyedik, a Netflix-sorozat Sisije.

II. Erzsébet királyné kétségkívül sokoldalú nő volt, akiben minden korszak megtalálhatta a maga ideálját; Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnő számos olyan toposzt megjelenített, amelyre fogékonyak a fantáziadús olvasók, nézők: szép volt, a korban ritka szerelmi házasságot kötött, sportos és művelt asszony volt, heves küzdelmet folytatott anyósával, óvta gyermekeit, meg persze ott volt fia, Rudolf trónörökös szintén tragikus halála, és így tovább, a méltósággal viselt merényletig. Megannyi kultuszteremtő vonás!

Kiemelhetjük, Magyarország e téren elég specifikus helyzetben van, hiszen a hagyományos kultusz nálunk elsősorban a kiegyezéssel, Erzsébet magyarok iránt érzett szimpátiájával és a kiegyezésben játszott (az utókor által eltúlzott, de egyébként valós) szerepével függ össze, ami a századforduló idején intézményes formát is kapott. Bár mi evidensnek vesszük, hogy fontos szereplője a magyar történelemnek, a császárné Ausztriában máshogy viszonyult a feladataihoz, így az osztrákok is máshogy viszonyultak őhozzá. Ott nem alakult ki a magyarhoz hasonló pozitív kép róla: népszerű volt a szépsége miatt, ugyanakkor népszerűtlen, mert idővel egyre kevésbé, vagy csak vonakodva látta el császárnéi feladatait.

Csak ezután – és egyébként emiatt – döntött úgy Ernst Marischka, hogy megpróbálja megismételni az operettje sikerét, ugyanakkor a jogi problémák elkerülése végett a forgatókönyvet inkább Marie Blank-Eismann Sissi című regényére alapozta, és megszületett a sokak által ismert és szeretett, 1955-1957 között bemutatott Sisi-trilógia.

Hatásukról sokat elmond, hogy szakértők úgy tartják, mindmáig ezek a legismertebb német nyelvű filmalkotások a világon. Hogy történelmileg mennyire hitelesek, arról az Újkor folyóiratban Vér Eszter Virág történész és Borovi Dániel művészettörténész háromrészes cikkben értekezett (első, második, harmadik), mindenesetre az biztos, hogy a királynét játszó Romy Schneider színésznő számára éppúgy ugródeszka volt a világhírnévhez, mint Erzsébet királyné karakterének.

Mindehhez a szerencsés történelmi csillagállás is hozzájárult: 1955-ben a szovjet csapatok kitakarodtak szerencsés sógorainktól, a felszabadulás öröme pedig kétségkívül áthatja a trilógia első részét. A második jókorát ugrik időben, borítja a kronológiát, és a magyar témát – a kiegyezést – hozza előre,

(például Ferenc József amnesztiarendeletébe némi merészséggel a szovjet megtorlások elleni tiltakozást is beleláthatjuk), nem csekély sikerrel, s csak innen térnek vissza az eredeti időrendi sorrendhez.

A másodvirágzás

Mindenesetre ez az a filmtrilógia, amely valószínűleg a legtöbb ember számára kézzelfogható közelségbe hozta az egykori császárnét, alapvetően számos történelmi nüanszban pontos, de olykor elrugaszkodott, a korra jellemző romantikát belecsempészve az alkotásokba, mint például, hogy a korban e társadalmi rangban elképzelhetetlen titkos erdei randevút Ferenc Józseffel, a valószerűtlen, már-már parasztos idillt Erzsébet otthonában, és így tovább – mégis mindez sokkal emberközelibbé tette Sisi alakját.

A ’70-es évektől kezdve jött a kultusz harmadik hulláma, sokak szerint azért, mert új életrajzi munkák jelentek meg Erzsébetről, amik kendőzetlenebbül és hitelesebben mutatták be az életét. Ennek kicsúcsosodása volt a nemrég elhunyt Brigitte Hamann bécsi szerző Sisi-életrajzi kötetei, aki

ennek fő szempontja pedig az volt, hogy a királyné hogyan igyekezett megvalósítani önmagát a számára szabott szűkös keretek között, hogyan próbálta megélni és kiteljesíteni a kreativitását, a munkája mellett olyan tevékenységeket találni, amiben megtalálhatja önmagát: ilyen volt a sport vagy az olyan intellektuális tevékenységek, mint a versírás, műfordítás, nyelvtanulás.

Kérdés, vagyona és befolyása révén könnyebben lázadhatott a társadalmi konvenciók ellen, mint egy kevésbé tehetős, ugyanakkor kevésbé szem előtt lévő polgárlány, vagy éppen ellenkezőleg?

ami a férfiak által dominált, alkalmilag űzött tevékenység volt, távol még az átlagember életében ma betöltött szerepétől. Különösen a sportos testalkat, az egészséges vagy akár tudatos táplálkozás, önmagában is furcsa hóbort volt a XIX. század végén, különösen, ha egy nő hódolt ilyesfajta szenvedélyeknek. Külön a lázadó karaktert erősítette az utókorban, hogy Erzsébet tudatosan nem töltötte be a neki szánt császárnéi szerepet, ami a huszadik század végén éppen divatos magatartásforma, azaz a néhány évtizeddel ezelőtt kialakult nőideált testesítette meg száz évvel korábban.

Nagy valószínűséggel ennek köszönhető az, hogy Bécsben saját múzeumot kapott, s általában véve a császárné értékelése is megváltozott a Sissi-filmek következtében, az osztrákok pedig gátlástalanul beemelték országimázsuk elemei közé a második világháború után, noha rokonaival a legkevésbé sem bántak kesztyűs kézzel a republikánus elkötelezettségű szociáldemokrata osztrák kormányok a két világháború között. S hogy még ide sorolható az 1992-ben Bécsben (1996-ban meg itthon) bemutatott Elisabeth című musical, amely Erzsébet sorsában rejlő tragikumot mutatja be.

A Habsburg, akinek a kommunisták restaurálták a szobrát

Itt érdemes egy kis kitérőt tenni, elvégre Sisi alakja nem csupán a mozivásznon és a színpadon jelent meg: ott volt például szoborként a Monarchia számos városának terein. S ami egészen különösnek hat, ezekből jó néhánnyal kíméletesebb volt az impériumváltások utáni hatalom, mint általában a gyűlölt Habsburg-házzal szemben szokás volt.

Borovi Dániel, aki művészettörténészként számos egyéb téma mellett Erzsébet képzőművészeti reprezentációjával is foglalkozik, munkáiban számot vet az egykori Magyarország területén található Sisi-szobrok sorsával, és arra jutott, hogy az elcsatolt területeken ugyan eltávolítják ezeket a műalkotásokat, de talán kevésbé mostoha soruk van, mint a többi magyar vonatkozású emléknek, különösen a Habsburgokénak, hiszen a megszokott beolvasztások helyett inkább raktárakban porosodva várták helyzetük jobbra fordulását, amely a rendszerváltás után be is következett: Szabadkán két ilyen szobor is volt, ezeket lebontották, de az alkotások a kis magyar világ idején és az egyik 2017-ben is előkerült; olyanok is akadnak, amelyeket újra felállítottak, például a bártfait vagy a kolozsvárit, amelyek szintén megúszták a dák anyafarkassá vagy Cirillé és Metóddá való átalakulást valahol. Persze, ez a kisebbség.

Az anyaországi szobrok zömét ugyancsak lebontották, de akadnak érdekes kivételek: például a budapestinek, amely egy klasszicizáló kis csarnokban volt felállítva, a városi tanács 1951-ben még megszavazott néhány évet, majd 1954-ben bontották csak el – jóval később, a nyolcvanas évek enyhülése közepette kaphatta meg végleges helyét a Döbrentei térnél.

Volt olyan is, amely a véletlennek köszönhetően menekült meg, például a Parlamentben felállításra szánt márvány páros szobor Ferenc Józseffel, Erzsébettel és két másik – hálás magyar népet szimbolizáló – szoboralakkal, amit az Országházban végül soha nem állítottak fel, ehelyett átadták a BME-nek. Innen került át a negyvenes évek végén a Képzőművészeti Főiskolára – gyakorló szobrászoknak alapanyagként.

Mit ad Isten, az Epreskertbe érkező alakokból csak Sisiéhez nem nyúltak végül, s faragták át valami szocreál kisplasztikává, ehelyett egy szobrászhallgató diplomamunkaként restaurálta. Kivétel talán még a csillaghegyi, amely végig érintetlen maradt, és egészen izgalmas a gödöllői egész alakos Sisi-szobor sorsa, amelyet az ötvenes években fémtolvajok (!) döntöttek le és vittek el, mire egészen abszurd módon a városi tanács javíttatta ki és állíttatta vissza 1964-ben,

– egy Habsburg-uralkodónő szobrában!

Feltehetőleg itt is az újjáéledő Sisi-kultusz hozhatott fordulópontot, és nem a száz évvel korábbi, egykori Magyarországra jellemző Erzsébet-kultusz.

S végül csatlakozva Rajcsányi kolléga fejtegetéséhez Sisi 21. századi reprezentációja kapcsán: a tavalyi Sisi című RTL Most+-ra készülő német minisorozat éppolyan volt, mint amilyentől a Netflix kapcsán lehetett tartani, a legtöbbeknél a császárné önkielégítését bemutató jelenet verte ki a biztosítékot, noha odáig nem fajult a dolog, mint amilyen erőszakot például a brit Bridgerton című sorozat tesz a szigetország történelmi múltján és a józan észen úgy, hogy a fikciós jelleget egyébként szemérmesen takargatja.

Ennek kapcsán érdemes ugyanakkor azt is figyelembe venni, hogy adott esetben az újabb, hasonló sorozatokon szocializálódott tömeget éppúgy egy hamis (vagy legalábbis nem teljesen valós) Sisi-reprezentáció szólítja meg, ahogy az ötvenes évek Sisije a saját korának közönségét, és a médiaoptimista nézőpont szerint az sem lehetetlen, hogy valaki ennek nyomán ered az igazi Erzsébet királyné történetének nyomába, és fedezi fel magának a 21. századi sorozatokon túl létező hús-vér uralkodónőt.