Úgy tűnik, végre lett egy rendezőnk és forgatókönyvírónk Kerékgyártó Yvonne személyében, aki az Y-generáció sokszor félreértelmezett, ám leginkább meg nem értett világába próbálja beavatni, elkalauzolni a nézőket. Kiégés-élmény, elvágyódás, lázadás, érzelmi hullámzás, lelki és egzisztenciális válság, félelem a felelősségvállalástól, megmagyarázhatatlan szorongás és a „nem akarok felnőni-érzés” – leginkább ez a miliő jellemzi ezt a nemzedéket.
A 2014-es Freey Entry, a ’19-ben debütáló FOMO – Megosztod és uralkodsz és a nemrég bemutatott Együtt kezdtük után minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy a magyar filmes palettán feltűnt egy teljesen új színfolt.
Úgy tűnik ugyanis, hogy végre lett egy rendezőnk és forgatókönyvírónk Kerékgyártó Yvonne személyében,
próbálja beavatni, elkalauzolni a nézőket. Kiégés-élmény, elvágyódás, lázadás, érzelmi hullámzás, lelki és egzisztenciális válság, félelem a felelősségvállalástól, megmagyarázhatatlan szorongás és a „nem akarok felnőni-érzés” – leginkább ez a miliő jellemzi ezt a nemzedéket, annak ellenére, hogy a béke, a jólét, az országok és kontinensek közti szabad mozgás világába születtünk.
„Nagyon jó, hogy újra megszületett egy ilyen, úgynevezett »generációs film«, legutóbb a Moszkva tér volt ilyen, ami tipikusan egy adott nemzedékről szólt” – mondja lapunknak Mucsi Zoltán, a film egyik szereplője.
„Én nyilván a film szereplőinek kilencven százalékához képest jelentősen más generáció vagyok, de mindig azt szoktam mondani, hogy ez egy szerethető film, mert felhoz nosztalgiákat. Emellett nyilván nagyon sok kérdést is felvet: amikor egy fiatal generáció elindul a felnőtté válás útján és elmúlnak azok a bizonyos védőhálók, mihez kezd, mit csinál, hogyan találja meg a helyét a felnőttek világában, hogy helyezkedik el. Nyilván minden alkotásnak és minden alkotónak az a célja, hogy ahány néző annyiféle gondolatot ébresszen, kérdéseket indítson be” – folytatja Mucsi Zoltán.
A film előzetese
Noha a filmet „generációs-vígjátékként” jellemzik, mégis számtalan ponton szorul össze az ember gyomra vagy a torka a vicces jelenetek mögött felsejlő, húsbavágóan komoly fiatal emberi sorsok miatt.
Az alaptörténet egészen egyszerű: egy régi, középiskolás baráti társaság sok év után újra találkozik, hogy együtt ünnepeljék a csoport két tagjának esküvőjét. Azonban a szereplők lelki világa, élethelyzetei, küzdelmei, tudott, sejtett vagy titkolt problémái, magukkal hordozott terhei már jóval bonyolultabbak és komolyabbak.
A filmben ugyanis a késő húszas / fiatal harmincas korosztály szinte minden dilemmája, félelme és harca megjelenik:
a fiatal férj kontra após konfliktus, a fel nem vállalt „becsúszott” gyermek ügye, a menjek vagy maradjak kérdés, vagy akár a bántalmazó kapcsolatok fullasztó világa, s az abból való szörnyen nehéz szabadulás.
Mindezt pedig remekül ellensúlyozza a felhőtlen lagzihangulat, a balaton-felvidéki táj – ami az örök nyár és örök fiatalság érzetét kelti, s nem mellesleg e táj bemutatásának nagy hagyománya van a magyar filmes világban –, az Y-generáció számára nosztalgikus erővel bíró zenék és poénok. Kerékgyártó Yvonnék filmje szinte tökéletesen tükrözi azt a kettős hangulatot, ami ezt a nemzedéket jellemzi.
„Ennek a nemzedéknek van egy sajátos keserédes humora, ami valahonnan onnan gyökerezhet, hogy minden reggel úgy kelünk fel, hogy látjuk az egész világ tragédiáját a telefonunkon, a saját privát terünkben: tudjuk hol milyen háború zajlik, hol és kik éheznek, milyen gazdasági válság tombol éppen.
A világ történései olyan szinten férkőztek be az életünk intim szférájába, mint előttünk egyetlen generációnak sem.
Innentől kezdve pedig már egy teljesen másfajta attitűd érvényesül, teljesen másképp kezdünk el egy napot, mint korábban kezdték a fiatalok. Nagyon meghatározó a mi életünkre nézvést, hogy minden egyes nap úgy élünk, dolgozunk, hogy közben aggódunk egy csomó minden miatt, amiről korábban az emberek nem is tudtak. Talán igaz, hogy néha nem baj, ha a tudatlanságnak van egy jótékony fátyla. Ugyanakkor az viszont kifejezetten pozitív fejlemény, hogy a mi generációnk már sok mindenről beszél, amiről például a szüleink generációja nem beszélt – ilyen például a családon belüli erőszak, amellyel kapcsolatban már elindul egyfajta nyíltabb kommunikáció, annak ellenére, hogy mennyire nehéz téma, hiszen érzelmi bilincsek kötik az embert az adott kapcsolathoz. De ugyanígy említhetném a film kapcsán a párkapcsolati vagy egzisztenciális problémákról való nyílt kommunikációt” – magyarázza Kerékgyártó Yvonne a Mandinernek.
A rendező azt is elmondja, hogy mindvégig arra törekedett, hogy azokat a problémákat mutassa be átélhető módon, amikkel nap mint nap találkozik ez a nemzedék.
„Sokan tapasztalhatjuk, hogy óriási változások mentén alakul az életünk. Ennek talán az az oka, hogy mi vagyunk az a generáció, akik ugyan nyílt válsággal nem találkoznak az életükben – tehát például közvetlenül senki nem támadja a társadalmunkat –, mégis azt érezzük, hogy folyton újra kell gondolnunk a lehetőségeinket vagy akár a jövőképünket. És a körülmények nagyon gyorsan változnak, nagyon gyors döntéseket kívánnak” – teszi hozzá.
„Szerintem hiánypótló ez a fajta film. Nehéz választ adni arra, mi is történik a generációnkkal.
Azt gondolom, egyfajta gyökértelenség jellemez minket
– sokszor megtagadjuk a szüleink mintáját, mert nem tudjuk elfogadni vagy talán nem is ismerjük. Emiatt pedig gyakran úgy alakul, hogy messzire megyünk, vagy vergődünk itthon. Talán az elégedetlenség az, ami távolra viszi az embereket, legalábbis én nagyon sok ismerősömön tapasztalom ezt. Személyesen is érintett vagyok, hiszen az öcsém Londonban él, akárcsak a film főszereplője, aki jön valahonnan, van egy erős alapja, mintája, mégis elvágyódik. A film végén végül otthon találja meg a boldogságát” – mondja Mészöly Anna, a film egyik kiemelt szereplője.
Hozzáteszi: „A legfontosabb az, hogy a mintáinkat felülírva vagy elfogadva bejárjuk az utunkat, találjuk meg, ami a sajátunk. Ez nem egy rövid folyamat, sokszor sérüléssel vagy veszteséggel jár, de be kell vállalni, mert csak úgy jöhet az igazi.”
Lelkes Botondot, a film másik szereplőjét szintén – magánemberként és alkotóként egyaránt – erősen foglalkoztatja, mi történik a generációnkkal. Mint mondja: egyszerre tapasztal önmagában és a kortársaiban egy erőteljes élni akarást és életigenlést, ezzel párhuzamosan pedig egy nagy kiégés- és ürességérzést.
„Ez engem hihetetlenül elszomorít és inspirál. Érdekes és érdemes lehet kicsit visszatekinteni a múltba, mikor voltak jellemzőek hasonló jelenségek – a történelemben vagy a művészettörténetben tudunk kapaszkodókat találni. Valami nagyon hasonló jelenség zajlott például az 1900-as évek elején is. Az emberek, alkotók hasonló problémákat, érzéseket próbáltak megfogalmazni a művészeten keresztül.
Egyrészt mi is békeidőben születtünk, akárcsak a századforduló fiatal generációja,
ennek ellenére hordozunk nemzedékeken átívelő traumákat. Nincs olyan család, amelynek a huszadik század egyik vagy másik borzalmából ne jutott volna ki, nincs olyan ember, aki ne lenne érintett.”
Úgy folytatja: „Érdekes megnézni például, miket írtak a századeleji Párizsban a várost ellepő plakátokról – nagyjából az volt a lényeg, hogy te jó ég, mennyi információ éri őket naponta, és hogy ez mennyire megterhelő. Mindezt száz évvel ezelőtt. Azt hiszem ez határozottan igaz ránk is, hiszen akár egy perc alatt több száz impulzus érhet minket csak a telefonunkon... információ túltengés van, mindenről tudunk, ami a világ különböző pontjain történik, ezt pedig már képtelenek vagyunk befogadni. Valójában érzéketlenné váltunk és csak történnek velünk a dolgok” – fejti ki a színész.
Botond azt is kiemeli, hogy mindennek a másik oldala, hogy nem elég, hogy tudunk mindenről, ami a világban történik, de nagyon sok perspektívából kapjuk az üzenetet – ahány hírportál, annyiféle megközelítés és narratíva.
„Ember legyen a talpán, aki ebből könnyen össze tudja rakni a saját gondolatait, álláspontját vagy személyiségét. Én is sokszor szembesülök azzal, hogy ma gondolok és mondok valamit, holnap pedig akár teljesen máshogy fogok beszélni ugyanarról. Gyakran érzem magam viszonyítási pontok és kapaszkodók nélkül. Ráadásul mindezek mellet erősen manipulálva vannak a gyökereink is – nagyon sok narratíva kering például arról, hogy mi milyen magyarok vagyunk. Egyáltalán mi hogyan vagyunk magyarok, hogy vagyunk európaiak, kelet-európaiak, nyugatiak vagy éppen keletiek. Ez számomra egyszerre borzasztóan lehangoló és iszonyúan izgalmas.”
A filmnek többek között az is az egyik erőssége, hogy az alkotók eddig kevésbé ismert fiatal színészekkel és színésznőkkel dolgoznak, akik ennek ellenére (vagy éppen ezért) egytől-egyik remek alakítást nyújtanak. Semmi manír, a karakterek őszintén szólalnak meg, a sorsok és egyéni történetek érthetőek, követhetők, a szereplők által bejárt ívek tiszták, a színészi játék egyetlen esetben sem túlzó. A filmbeli baráti társaság szinte minden tagja olyan karakter, hogy
„A munkafolyamat során nagyon szerettem, hogy a rendező és az alkotók végig törekedtek arra, hogy a film szereplői ne egydimenziós alakok legyenek; komplex sorsok is felsejlenek a filmben, ami által egy-egy szereplő érzései, viselkedése vagy reakciói könnyebben megérthetők” – mondja Mészöly Anna.
Kerékgyártó Yvonne lapunk kérdésére azt is kifejti, hogy a mi generációnk az, amelyik akkor lépett ki az önálló életbe, amikor az első gazdasági világválság még javában tombolt. Ez egy máig feldolgozatlan generációs trauma, hiszen családok mentek tönkre, nem túlzás, hogy a hatásait a bőrünkön tapasztaltuk, még ha kamaszként nem is tudatosan éltük meg ezt.
„Emlékszem, én abban szocializálódtam, hogy a munkáim során mindig kérni kell és a támogató közösség megtartó erőt jelenthet. Majd ugye a gazdasági világválság után jöttek az újabb kihívások, elég, ha csak a technikai forradalmat említjük. Amikor te vagy én gimnáziumba jártunk, akkor még az okostelefonok nem voltak a fiatalok számára ilyen módon elérhetőek, nem arról szólt minden együtt töltött pillanat, hogy ezt dokumentáljuk. Ez aztán borzasztóan felgyorsult, már azt érezzük, hogy enélkül szinte nem is lehet érvényesülni, hiszen egy munkára való jelentkezésnél is megnézik a virtuális profilunkat.
A valóságban persze vannak alternatívák, hogy lekapcsolódjunk erről a tendenciáról, ha akarunk,
de ez is egy olyan döntés, ami tudatos tervezést igényel” – mondja a rendező, aki 2020 őszén találkozott először a forgatókönyvvel, amit Szentgyörgyi Bálint és Boros O. István írtak.
A két producer, Romwalter Judit és Pék Csaba ekkor már egy éve foglalkoztak a témával, s Yvonne elmondása szerint valószínűleg pont azt látták meg benne, hogy végre egy történet, ami az Y-generációról szól, úgy tálalva, hogy a végeredmény nem egy klasszikus térdcsapkodós vígjáték, de nem is egy olyan dráma, ami nélkülözi a humort. Hanem egyszerűen emberi viszonyokat mutat be, ami a magyar közönségfilmes palettán nagy hiány.
Kifejti: „Nagyon kevesen vágnak bele abba, hogy többszereplős történetet próbáljanak meg elmesélni, inkább az a bevett szokás, hogy bemutatunk egy főszereplőt, akinek van egy problémája, elindul, megoldja, konfliktusokkal találkozik. Emlékszem, amikor megkaptam a könyvet, azt éreztem, úristen, mennyire jók ezek a helyzetek. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy aktuális történetekkel találkozzunk a moziban, s meglegyen az a ráismerés érzés, hogy ez rólam és az ismerőseimről szól. Valahol megnyugtató tudatosítani, hogy másokkal is megesnek hasonló történések, mint velünk és nem vagyunk egyedül.”
A beszélgetés végén Yvonne arra is kitér, mennyire fontosnak tartotta azt is,
Elmondása szerint neki nagyon nagy szerencséje volt, hiszen a gimnáziumi osztálytársaival nagyon jóban maradtak, szinte második családjaként szereti őket.
„Ennek az is az oka, hogy nagyon jó pedagógusaink voltak, példamutató emberek. Nekem például a szüleim elváltak, ebben az érzelmileg nehéz időszakban az iskolában mindig egy megnyugvást találtam azokban a kis konfliktusokban, intrikákban, poénkodásokban, amiben napi 8-10 órában éltünk kamaszként. Sokat segített abban, hogy el tudtam felejteni az otthoni problémákat. Talán éppen ezért volt lényeges számomra megjeleníteni a vásznon, hogy annak ellenére, hogy minden karakter egy saját drámával érkezik, mégiscsak működik a közösségük, ahol ezek a drámák fel tudnak oldódni, ahol mindennek ellenére meg tudnak születni azok az önfeledt pillanatok, amik építik, erősítik vagy épp bizonyos meghatározó döntések felé terelik őket a saját életükkel kapcsolatban.”
Képek: Chripkó Lili
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Valahol az egész családnak ajándék egyszerre, hiszen mindenki jól szórakozhat vele, ráadásul fejleszti a készségeket és a szociális képességet – mi az? Naná, hogy a társasjáték.
Az egyházfő azt szeretné, ha minden fronton véget érne a vérontás.
