„Magyarországért imádkozunk és dolgozunk” – Dejcsics Konrád pannonhalmi szerzetes a Mandinernek

Mit jelent a megújulás a látogatók és mit a szerzetesközösség számára?

A főapátságnak már jó ideje minden évben van egy keresztényi-szerzetesi hagyományokra épülő témája, ami köré szervezzük az egész esztendő kulturális eseményeit. A keretet kicsit kibővítve 2020-ban egy négyéves tervet készítettünk, lazán egymásra épülő tartalmakkal, amelynek csúcspontja a pannonhalmi bazilika fennállásának nyolcszázadik évfordulóját ünneplő programsorozat lesz 2024-ben. Hogy ez a várható építészeti felújítások révén, ne csak fizikai értelemben legyen valóban méltó az alkalomhoz,

Vagyis először a feltáró munkát kell elvégezni; ez történt tavaly az emlékezés évében, az idei megújulást pedig az elmélyülés követi 2023-ban, amikor a zarándoklat témája áll majd a középpontban.

A megújulás hogyan kapcsolódik az említett keresztény-szerzetesi hagyományokhoz? Nem éppen hogy az állandóság tartja meg ezeket, a bencések – mint a nyugati kereszténység legrégebbi szerzetesrendje – esetében több mint másfél évezrede?

A megújulás számomra legerősebb, leginkább érvényes jelentése a conversio permanens, vagyis az állandó megtérés. A keresztény ember érdekes módon annak van kitéve, hogy folyamatosan újragondolja a tevékenységet, azt, hogy hol tart az életében.

ráadásul tökéletesen összecseng a benedeki regulában foglaltakkal is: „Nyissuk meg szemünket a megistenítő fénynek, és megdöbbent füllel halljuk, mire int bennünket a minden nap felénk kiáltó isteni szózat: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!” (Zsolt 94, 8). Szerintem ennek az az üzenete, hogy a mindennapi találkozásokban vagy az elénk jövő kisebb-nagyobb kihívásokban mindig Isten szavát kell keresni.

A monostori élet azért mégiscsak egy zárt világ, és a buboréklét sosem barátja a megújulásnak, egymás megértésének – ezt a hazai közéletben is érzékeljük. Hogyan lehet a látszólagos ellentmondást feloldani?

A monostor zártságát alapvetően a család zártságához hasonlítanám. Egész nap az emberek között mozgunk, dolgozunk, tanítunk, intézzük a főapátság százféle ügyét, ezért muszáj, hogy legyen a mi életünkben is egy olyan hely, ahol töltődünk, ahol otthon vagyunk, ahol az alapvető kapcsolatainkat – önmagunkkal, a közösséggel, de főleg Istennel – táplálni tudjuk. Erre szolgál a klauzúra: ezt a személyes és intim terünket a fesztivál ideje alatt is védjük. Miközben azzal is tisztában vagyunk, hogy a bent sosem lehet érvényes a kint nélkül; legalábbis én ebben a kettősségben tudom igazán megélni a saját szerzetesi létemet. Gondoljunk csak a sivatagi atyákra, akik a 4. században kivonultak Alexandriából, de egyszer csak azt vették észre, hogy az emberek kijöttek hozzájuk a városból azzal a kéréssel, hogy  „Atyám, mondj egy igét!” Vagyis ez az úgynevezett buboréklét sosem lehet öncélú, még a miénktől eltérő hivatású szemlélődő rendek vagy a magányos remeték esetében sem. Az egyedüllétben megélt tapasztalatokat  mindig vissza kell fordítani az emberek javára. És mi, szerzetesek szintén nem vonhatjuk ki magunkat a világ akár fájdalmas vagy keserű történései alól:

És abban is, hogy nem véletlenül állunk az ő szolgálatában: bár Isten közvetlenül is képes volna beszélni az emberekhez, valamiért mégis szüksége van a mi tanulságainkra, szolgálatainkra. 

A klauzúra faláig viszont bárkit beengednek a fesztivál ideje alatt?

Pontosan – immáron hat éve, éppen úgy, ahogy húsvét szent három napja alatt is. Sőt, olyannyira komolyan gondoljuk a közösséget, hogy a művészek a vendégszárnyunkban laknak ilyenkor. Hiszen

A fesztivál napirendjének vázát az imaalkalmak adják, reggel hattól este hatig bárki csatlakozhat hozzánk. Erre épül rá az összes egyéb kulturális program, köztük a klasszikus zenei koncertek. Keller András hegedűművész, a Concerto Budapest és a mi fesztiválunk művészeti vezetője meghívta például Lera Auerbachot; korunk „reneszánsz művésze”, a kiváló karmester, zongorista és zeneszerző saját szonátájának európai premierjét játssza Pannonhalmán. Mindezek lebonyolításában már világi munkatársak, köztük sok önkéntes is részt vesz. 

Ezek a programok, afféle mézesmadzagként is szolgálnak a nem hívők vagy a – hívjuk így – bizonytalanok számára? 

Reménykedem, hogy igen. Az emberek eleve nagyon sokféle módon kapcsolódhatnak Pannonhalmához, illetve a bencés közösségen keresztül a magyar egyházhoz, az egész kereszténységhez. Vannak iskoláink, működtetünk szociális otthont, éttermet, pincészetet, múzeumot, könyvtárat, sörfőzdét, boltokat, Illatmúzeumot, és még sorolhatnám – miért ne lehetne ez a fesztivál egy ugyanilyen kapcsolódási felület? Persze ahogyan a többi tevékenységünk, ez sem öncélú. Szent István azzal a feladattal tette ide a közösségünket,

ez a fő küldetésünk, amit nem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk. De természetes, hogy a különböző korokban különböző módon kell szólnunk az emberekhez. Jézus Krisztus is egy konkrét időszakban egy konkrét helyen az akkor aktuális nyelven beszélt egy konkrét közösséghez.

Ilyen aktuális nyelv az építészeté is. Néhány éve a pannonhalmi új építkezések igencsak megosztották a közvéleményt, voltak, akik éppen a túlzott  „modernséget” rótták fel például az étterem vagy a látogatóközpont kapcsán, mondván, ezek a kortárs épületek nem illenek a történelmi környezethez. Az ezzel kapcsolatos vita teljesen elcsitult már?

Ezeket a döntéseket mindig a történelem igazolja – vagy nem. Ami érdekes, hogy a kortárs építészet révén megint egy újabb réteg kezdett kapcsolódni hozzánk, amely számára éppen ez a formanyelv a vonzó. Most nyáron tartottunk például egy lelkigyakorlatot, amelynek témája a szent tér volt. Erre a hívő közösség pereméről is érkeztek emberek, olyanok, akik a Szent Jakab-ház erdei kápolnáján vagy a felújított bazilikán keresztül léptek kapcsolatba az itteni lelkiséggel. Most, a fesztiválon ünnepeljük majd a bazilika felújításának tízéves évfordulóját is.

és szeretnénk, ha minden hívő és látogató ugyanezt az otthonosságot élné meg nálunk. Ezért például minden koncert végén arra kérem a jelenlévőket, hogy ne rohanjanak, hanem járják körbe ezt az alapjaiban nyolcszáz éves épületet, és találjanak benne egy olyan pontot, amit százszázalékosan a magukénak vélnek. Hogy ezt az érzést eredeti falak vagy a kortárs dizájn hívja elő, a lényeget tekintve tökéletesen mindegy.

Dejcsis Konrád atya látogatók gyűrűjében egy korábbi Arcus Temporum fesztiválon (pannonhalmifoapatsag.hu) 

Ha már kortárs: a fesztivál házigazdája Mácsai Pál, díszvendége az idén nyolcvanéves Nádas Péter lesz. Bár utóbbinak a magyar irodalomban elfoglalt vezető helye vitathatatlan, elsőre talán mégsem tűnik kézenfekvőnek ez a választás. Miért őt hívták?

Először egy személyes élményemet mesélném el Nádas Péterrel kapcsolatban. Amikor nemrégiben, még a fesztivál előkészítéseként eljött Pannonhalmára, szerveztem neki egy közös kávézást a volt és a jelenlegi főapáttal, Várszegi Asztrikkal és Hortobágyi T. Cirill-lel. Olyan csodálatosan intenzív és szép spirituális-kulturális párbeszéd indult meg hármójuk közt, ami nem csupán nekem lett életre szóló élmény, de talán Nádas Péternek is. Legalábbis erre enged következtetni, hogy az apátság emlékkönyvébe azt írta:

Ez számomra azt jelenti, hogy megérzett valamit az itteni közösség erejéből. És abból a felfogásból, ami az Arcus Temporum eddigi tizennyolc évére kivétel nélkül jellemző volt: a kortárs kultúrával folytatott szüntelen párbeszédből. Beleértve nemcsak az írókat, köztük is a legnagyobbakat – az elmúlt években vendégünk volt többek közt Krasznahorkai László, Takács Zsuzsa, Marnó János –, hanem a fiatal képzőművészeket is. Az ifjú alkotók Pannonhalma felkérésére született műveiből idén is készülünk egy kiállítással.

Nádas Péter fotóiból szintén látható majd tárlat, illetve egy felolvasószínházi előadás a Saját halál című írásából Dömötör András rendezésében. Nem éppen könnyed, nyári téma.

Nem. Ugyanakkor mi más lenne egy monostor feladata, mint hogy ráirányítsa a figyelmet az élet nagy kérdéseire? Az életnek pedig természetes része a halál is, ahogy Szent Benedek is mondja: „A halál naponként ott álljon a szemed előtt”. Nagyon szeretek a pannonhalmi Boldogasszony-kápolnában lenni, nemcsak a gyönyörű barokk tér miatt, hanem mert az ikonográfiája ugyanazt mondja nekem, mint amit Nádas mesél el a Saját halálban. A kápolna nyugati oldalán Benedek áll, mellette félrecsúsztatva egy kripta fedőlapja, alattunk az előttünk járó bencés szerzetesek sírjai, a keleti oldal oltárképén pedig Jézus Krisztus feltámadása, ugyancsak egy félrecsúszott kriptafedőlappal.

ahogyan Nádas is meghalt, de mivel beszél róla, mégis él – ez Isten kegyelme.

Ennél könnyedebb, de meglehet, hasonlóan katartikus esemény lesz az Ásványok és irodalom című tárlatvezetés, amelyet Ontko Henrik atya vezet Komálovics Zoltán költő-magyartanárral. Hogy jön össze ez a két, látszólag össze nem illő dolog?

Az elmúlt három évben – a megújulást mintegy előkészítendő – nagyon komoly munkába kezdtünk, újrarendszereztük az összes gyűjteményünket a liturgikus fémtárgyaktól a kincstáron, érem-, festmény- és fotótáron át az ásványtárig.  Az ásványaink sok éve óta dobozokban porosodtak a tetőtérben, a szerzetesi lakrészben, most, alapos tisztítás után lehoztuk őket a gyűjteményi folyosóra,

Még a 19. században egy természettudós főapátnak köszönhetően vásároltak meg az alapjait a bencések, mondván, a frissen létrehozott tanárképző főiskolán elengedhetetlenek a modern szemléltetőeszközök. És azzal, hogy az egész 20. században aztán nem nyúltak hozzá, konzerválták az ásványok eredeti állapotát, amelyek egy része ráadásul olyan helyről származik, amely ma már vagy a határon kívül van, vagy már nem is létezik.

Vagyis ezek a kövek nemcsak kövek, hanem sokkal többek annál: metaforái vagy szimbólumai az emberi lélek állandóságának és egyszersmind a világ folyamatos változásának. Ily módon abszolút összeillenek az irodalommal, a romantika korában született művekkel pedig különösen; a kettő összehozása érdekes kísérlet, meglátjuk, mit hozunk majd ki belőle.

Az Arcus Temporum részletes programjáról itt lehet tájékozódni: https://www.arcustemporum.com/

Portréfotók: Ficsor Márton