Vajon kinek az életét éljük? – Baán László vall kedvenc filmjeiről

„Három plusz egyes toplistás választásom: ha időrendben megyünk, akkor Bereményi Eldorádó-ja, Hajdu Szabolcs Fehér tenyér-je és Török Ferenc 1945-je, majd egy plusz, amely nem csoportosítható semmilyen sorba, de számomra az egyik legzseniálisabb film, ez pedig Tarr Béla Torinói ló című remekműve.

Ami a művészetben igazán érdekel engem, főleg a verbális műfajokban, mint a színház vagy a film, az emberi történetek. Ha sikerül erős, mély és igaz történeteket jól elmesélni, akkor rendkívüli, időtálló alkotások születnek. A művészi alkotás alfája és ómegája a sűrítés és a szerkesztés: amikor egy alkotó a létezés végtelenségéből a létrehozott műben egy érvényes saját univerzumot teremt. Amikor a műben mindenből pont annyi van, amennyi kell. Ahogy Mozart mondja az Amadeusban, mikor II. József József azzal a szófordulattal kritizálja a fiatal zseni egyik művét, hogy túl sok benne a hangjegy: »Felség ebben pont annyi hangjegy van, amennyi kell.«

Eldorádó (Bereményi Géza, 1988)

Az általam választott 3+1 filmből az első három mindegyike olyan karaktereket, élethelyzeteket és választásokat, szenvedélyeket és megszállottságokat mutat be, amelyek torkon ragadják a nézőt. Mivé alakul az ember és az emberi viszonyok egy súlyos történelmi helyzet szorításában vagy éppen kísértésében, emberség és gazemberség birkózásában? Hogyan pusztítja a hatalom azt, akinek nincs belőle, és azt, akinek van? Honnét az erő, amelyik legyőzi az erősebbet? Miért bukkan fel újra és újra a jó a vétkek végeláthatatlan labirintusában?

Azok a filmek szólítják meg igazán az embert, amelyek minél több jelenete ég bele az ember retinájába és minél alaposabb mintázata a lelkébe. Ebben döntő szerepe lehet az olyan kimagasló, egy életpálya csúcsait felvillantó színészi alakításoknak, mint például Eperjes Károlyé az Eldorádóban vagy Rudolf Péteré az 1945-ben. Máskor maga a fejlődéstörténet varázsol el bennünket, mint a Fehér tenyérben, amelyben meghatározó szerepeket nem hivatásos színészek játszanak. Ritkán, de vannak olyan filmek is, amelyek a vállalás és a megvalósítás minden elemében – a történet súlya, a forgatókönyv, képi világ, színészi alakítások, vágások, tempó – tökéletesek: amelyekben pont annyi hangjegy van, amennyi kell. Én ilyennek láttam először, s ilyennek látom ma is az 1945-öt.

1945 (Török Ferenc, 2017)

S aztán itt van a +1, Tarr Béla vállalása szerinti utolsó filmje, A torinói ló. Mindabból, ami a fentebbi kiváló filmek alappillére volt – vagyis az egyes embereken belüli és az emberek közötti történések mesteri, magával ragadó bemutatása – itt semmi, de semmi nincs jelen. Ez a Tarr Béla, Krasznahorkai László és Víg Mihály kongeniális együttműködéséből született ontológiai látomás, opus magnum nem az emberi történésekről szól,

Ahogyan az Isten hat nap alatt megteremtette a világot, úgy fogy el hat nap alatt a világ ebben a filmben, s ahogy az első teremtő szó a »Legyen világosság« volt, úgy borul sötétség a világra és szűnik meg minden az utolsó kockákon. S a sötétbe burkolódzó semmi előtti utolsó napokban is már majdnem minden a semmié: a létezés végtelenül minimálisra redukált világában többé nincsenek viszonyok és történések az emberek között, csak néhány monoton módon ismétlődő cselekvés, egy betérő vendég kafkai mélységű enigmatikus monológja, végül egy utolsó kísérlet eljutni máshová, de már nincs hova.

A torinói ló (Tarr Béla, 2011)

Arról, amiről ez a film szól, tulajdonképpen nem születhetne tárgyi egyenértékes film - mégis megszületett. Ajánlom mindenkinek, aki valaha is elgondolkodott a végről, s annak is, aki még nem.”

Nyitókép: Földházi Árpád