A nyúl puskát ragadott – L. Simon László esszéválogatásáról

A Nemzeti Művelődési Intézet gondozásában jelent meg L. Simon László József Attila-díjas író, országgyűlési képviselő, korábbi államtitkár 2017 és 2020 közötti írásainak, esszéinek, elemzéseinek válogatása „Ki viszi a puskát? Emlékezet és politika” címmel. A könyvhöz Boross Péter korábbi miniszterelnök írt ajánlót, tisztázva, hogy „erre a könyvre szükség van”, mert „a Nyugat szellemi zavarai egyre erőteljesebben törnek ránk, s ehhez hazai szövetségeseket is szereznek”. Egy ellenzéki szemlélő nyilván elégedetten csettintene, hogy itt a neokádárizmus nyelve szól, de a Mandiner olvasói jól ismerik a gender- és fajőrület nyugati példáit, és valószínűleg egyetértve lapoznak tovább a könyvben.

semmit sem gondolnak a világról. (Mindez persze egy kicsit vicces azok részéről, akik az ellenzéki előválasztás hevében minden komolyabb kérdésre azt felelik, hogy majd a választások után megbeszéljük, de lépjünk tovább!) Ezt egy korábban aktív feminista publicista úgy fogalmazta meg, hogy a Fidesz egy „ideológia nélküli pénzmarkoló-gép”. Mi sem ékesebb cáfolata a tételnek, mint L. Simon könyve, mely primer források és cizellált eszmefuttatások mellett mutatja be a kultúrát ismerő és művelő politikus okfejtéseinek példáit.

A könyv magja L. Simon címadó esszéje, mely eredetileg a Kommentár folyóirat emlékezetes 2018/3-4 számában jelent meg. A szerző itt egy Babits-idézettel nyit: „Soha talán irodalom és filozófia oly félve nem kerülgették »a Kor centrális problémáit«, mint ma.” A szöveg rögzíti az „egyre erőteljesebb kultúrharc” létét, illetve azt a tényt, hogy mégsem „szerencsés”, ha „az írók, értelmiségiek átveszik a politikusok szerepét”. Hol lehet tehát megtalálni az arany középutat? A szerző hivatkozik Megadja Gábor 2017 nyári interjújára, ahol arról beszélt, hogy elvetendő az értelmiség elitista szemlélete.

L. Simon felteszi tehát a címadó kérdést: Ki vigye a puskát? A választ Lánczi András 2006-os soraiban találja meg: mivel a demokráciában nem az eszme, hanem a számok győznek, ezért

Következésképp az értelmiséginek valós szerepe nincs, nem tudja elárulni a politikát, maximum a hitelességét tudja elveszíteni. „A puskát tehát annak kell vinnie, akit erre demokratikus körülmények között felhatalmaztak” – vonja le a konklúziót L. Simon. Gyorsan hozzáteszi, „az egyéni gondolkodók, szellemi tekintélyek véleménye igenis sokat számít”, de tisztelni kell a szavazók akaratát, akik a döntés jogát valakinek odaadták.

Kimondottan érdekfeszítő, amit a szerző Ady Endréről ír, akinek munkásságával kapcsolatban a kritika feltámadóban van a jobboldalon. A szerző idézi Horváth János éppen százéves munkáját, mely Adyt elsősorban eltévelyedett, dekadens figuraként mutatta be. Viszont L. Simon szerint „értelmetlen napjainkban Ady szemére vetni, hogy saját nemzetét ostorozta, hiábavaló erkölcsi alapon pálcát törni szabadkőműves múltja, téves politikai ítéletei (…) felett”.

Persze – tehetnénk hozzá – Ady megítéléséről már Horváth könyve megjelenésének idejében is komoly vita folyt. Saját kutatásaimat idézve hozzátehetem, a költő Lendvai István – akinek egyik legnagyobb inspirációja Ady volt – lelkesen köszöntötte Horváth könyvét, és azt írta, hogy minden magyar egyetemistának el kellene olvasnia azt. A mű ugyanis remekül összegzi, hogy

A ’44-45-re nyilasellenes ellenállóvá majd mártírrá váló költő – aki mindig sajnálta, hogy sosem találkozott élőben idoljával – 1920-ban még verset is közölt, melyben Ady eltévelyedését megvallja Isten előtt a mennyben, majd bocsánatot nyer: „Fajtám káromoltam, / országomat vertem, / Behemót sípjába / tüdőmet leheltem.”

Horváth nem volt ébredő, ám a dualizmus konzervatív-liberális rendszerének elítélésében egyetértett vele a Bajcsy nevet ekkor még nem használó Zsilinszky Endre, aki A magyar Ady című írásában ostorozta a múlt rendszert – és kísérelt meg valamifajta nemzeti szabadverseny-kritikát kihámozni Ady baloldaliságából. Mint írta, a régi, „megvetett, gyűlölt” Magyarország iránt érzett „nagy undorban egyek vagyunk Adyval”, és a konzervatív-liberálisok kritikáját el kell utasítania, hiszen elsősorban azok regnálása felel Ady eltorzulásáért: „Ők gyűlölik Adyt, mert lápvirág volt; mi a lápot gyűlöljük.”

Pedig Ady a forradalom híve volt: verseiben a „pusztító Vörös Nap” eljöveteléért, a „vörös Délibáb” megvalósulásáért, a „vörös Csillag” felemelkedéséért imádkozik, melyek eltörlik az úri, reakciós Magyarországot. Terjedelmes publicisztikájában pedig a „szocializmus hivatott dalnokának” hívta magát, és azt is leírta, hogy a „valóságos liberális” számára mit is jelent: a „szocialista, izgató” „forradalmárt”.

Ám mint A kitűzött vörös lobogó című cikkében kifejtette, magát nem is igazán látta liberálisnak: „A doktriner liberalizmus csődbe jutott. Radikalizmusra van szükség”. Máshol pedig hozzátette, a magyar polgárság „Marx Károlynak és Lassalle Ferdinándnak, ezenkívül a proletárság magyar előharcosának, Dózsa Györgynek” kellene, hogy szobrot emeljen.

Egyebütt arról írt, hogy „én nem vagyok közgazdász, [de] esküszöm Marxra”, egy helyen pedig az egyházi vagyon elkobzását és általános vagyondézsmát követelt. Cikkeinek kétezer oldalas gyűjteményében több százszor követel forradalmat, ítéli el a „reakciót” és hivatkozik a szocializmusra.

Ezen kitérő után L. Simon könyvében szerepel még, hogy Prohászka Ottokár katolikus püspök életművéért meg kell küzdeni, belátva, hogy az nem teljes és tökéletes. Prohászka életútja sokoldalú, a szociális érzékenység és a prostitúció elleni harc például eddig kevéssé feltárt részei munkásságának. Érdekesség a komparatív perspektíva terén, hogy míg Bangha Béla és Zadravecz István (előbbi 1940-ben hunyt el, utóbbi a kommunista kitelepítést is megélte) nem méltatták a nácizmust vagy Hitlert, illetve én ilyen idézetet nem ismerek tőlük, addig az 1927-ben elhunyt (igen korán a másik két nagy formátumú katolikus papszónokhoz képest) Prohászka erre is talált időt, például 1925-os, A népnek adott interjújában.

de érdemes elgondolkodni azon, hogy önmaguktól, saját idézeteiktől ki védi majd meg őket.

A könyvet L. Simon 2020 augusztusi interjúja zárja, melynek címe „Szellemi és lelki nemzetegyesítés”. Ebben fontos politikatörténeti részletként hangzik el, hogy „a szocialista kormányzás 2002 utáni nyolc esztendeje például az 1998 és 2002 között kiépített határon túli magyar kulturális támogatási rendszert is lerombolta. 2010-ben szinte elölről kellett kezdenünk a munkát”. L. Simon itt hangsúlyozza az egyházak fontos szerepét. „A másik feladat a civil világ újrateremtése volt”. „40 év kommunizmus leszoktatott bennünket a civil aktivitásról”. A kultúrpolitikus említi a magánmecenatúra hiányát, meglepő példával élve: „Nem létezett volna a Nyugat folyóirat Hatvany báró nélkül (…)”.

Mindez különösen fontos, hiszen az egyik fő vád a kormánnyal szemben a civil szférával szembeni támadások. L. Simon azonban tisztázza, hogy a modell semmiképp nem a szocialista örökség, „a helyettünk gondolkodó, a rólunk gondoskodó állam (…)”. Interjújából világos, hogy az egyes egyházaknak adott támogatások mögött nem a „reakció szövetsége” áll, mint azt az ellenzéki média véli, hanem egy olyan szövetség helyreállítása, melyet a kommunizmus tört meg.

Szintúgy érdemes látni, hogy a valóban helyi, lokális – mint a globálissal szembenálló – civil, nem pedig külföldi érdekeket szolgáló civil szervezetek nagyon is számíthatnak a kormány támogatására, ennek pedig L. Simon könyve szerint szellemi-eszmei, s nem hatalmi indíttatása van. Mint a könyv egyéb részeiben, itt is fontos megérteni:

A kötet élvezetes stílusban és igényesen tár fel fontos kultúrpolitikai kérdéseket, természetesen megkísérel azokra választ adni. Ilyen értelemben kuriózum a munka, hiszen a legtöbb politikus a napi vagdalkozásokkal tölti az idejét, kevéssé van ideje elmélyedni a húszas-harmincas évek Nyugatjának izgalmasabb idézetei között. L. Simon viszont erre is szakított időt, és ezért minden, a kormány kultúrpolitikáját nem az ellenzéki sajtó tükrén át, hanem annak valójában megismerni – akár támogatni, vagy bírálni – akaró olvasó számára melegen ajánlott a könyv.