Beszéljünk akkor az értékekről, például az 1997 és 2001 között itt zajló Utolsó Óra programról. Hisz Lajtha László negyvenes évekbeli útja óta nem volt ilyen jelentőségű erdélyi hangszeres népzenei gyűjtés. S bár a későbbiekhez sikerült támogatást szerezni, az első évet gyakorlatilag saját zsebből finanszíroztátok. Ki kezdeményezte?
Kelemen László, a Hagyományok Háza jelenlegi igazgatója keresett meg vele. Megtetszett az ötlet, elkezdtünk számolni, élére állítottuk a garast, itt-ott lefaragtunk az elképzelésekből, aztán belevágtunk. Persze közben Laci pályázott mindenhol, ahol lehetett, de az első szezont valóban magunknak kellett finanszírozni. Úgy gondoltam, belefér. Abban az időszakban különösen, amikor a Fonó még kereste a helyét. Ahogy mások is keresték őt. A Budapest Táncegyüttest például akkoriban rakták ki a Várból, vigaszként sok pénzt adtak nekik, és a vezetőjük akkor megkeresett, hogy szívesen költöznének a Fonóba. Hosszas tárgyalásokat folytattunk a minisztériummal, s mivel tetszettek a produkcióik, meggondolatlanul, idő előtt azt mondtam, csapjunk bele, később úgyis kialakul majd. Emiatt felújítottuk a Fonó melletti épületet, öltözőket, zuhanyozókat alakítottunk ki benne, a tervek szerint az udvarba szép nagy tánctermet építettünk volna. De addigra megborult az egész, semmi nem lett belőle. Miközben a kifejezetten az ő igényeikre szabott épületre eltapsoltam 30–40 milliót. Aztán utóbb kiderült, mégsem teljesen feleslegesen, hisz az Utolsó Óra zenekarait remekül el lehetett szállásolni ott.
A Fonó első felfutása a jelenlegi igazgató, Horváth László előző regnálása idejére, az ezredforduló időszakára esett. Amikor ott világzenei, sőt messze azon túli zenék jelentek meg. Különösen az akkor átadott, később bezárt Hangárban. Például itt adta első magyarországi koncertjeit a Boban Markovićc Orkestar. De gyakorta megfordult itt a Besh o droM, a Korai Öröm és más, akkoriban nagy tömegeket megmozgató formáció. Aztán egyszer csak vége szakadt. Mondhatni, berántottad a kéziféket. Miért?
Több okból. A Hangár beüzemelésével már 1000–1200 ember is képes volt bejönni a házba, amelynek működési engedélye akkoriban 200 főre szólt. Az infrastruktúrája szintén ennyire lett kialakítva. Magyarán, miközben hirtelen a többszörösére duzzadt a közönség, se vécéből, se büféből nem lett több. Hajnalonként úgy nézett ki a ház, mintha atomtámadás érte volna. Miközben sokszor a rendezvények sem hozták azt a színvonalat, amit elvártam. A Fonót 1995-ben épp a lepukkant művelődési házakból okulva alapítottam. Hogy ott ne kelljen a lányoknak azon gondolkodni, le merjenek-e ülni az ülőkére vagy sem. Aztán bezúdult ide az a sok ember, és már fél 11-kor úszott a klotyó. A bulik után tucatjával kellett felsöpörnie a takarító néninek a fecskendőket. Ezt már nem akartuk. Nem kell nekünk mindenáron a közönség, tudni kell a korlátjainkat. Ma ez a ház – az időközben átadott Pajtával együtt – 500 főig működőképes. Többet egyszerűen nem bír el.
A Fonó a mélypontot 2003-ra érte el, gyakorlatilag a csőd szélére sodródott, és csak az egyszeri minisztériumi beavatkozás mentette meg. Ezt követően számos zenész pártolt el tőle. Miként élted ezt meg?
Az akkori igazgató, László Sándor egyszerűen túlvállalta magát, és ezt az idővel 30–40 millió forintra rúgó adósságállományt évekig szinte észrevétlen – mondhatni, zseniálisan – görgette maga előtt. Aztán 2003-ban kipukkadt a lufi. Nem szerettem volna, hogy ezt is nekem kelljen zsebből állni. Fontos, hogy azt a pénzt nem a Fonó tapsolta el, hanem javarészt a körülötte lévő zenekarok. Közülük azóta sokan haragszanak rám. Jöttek, püffögtek, velem ordibáltak. Miközben mi tényleg mindent megtettünk értük. Nem is akarok foglalkozni vele, annyira méltatlannak érzem. De hát a zenészektől nem szabad lojalitást várni. Ők oda mennek és oda tesznek, ahol több jut nekik. Elsőként a Ghymes hagyott el minket, aztán mások. A naggyá vált nevek közül tulajdonképpen csak Csík és Dresch tartott ki mindvégig a Fonó mellett. Mert ők talán értik, hogy ami hasznot itt a lemezeik termelnek, az mind a műfajba megy vissza, és nem valaki zsebébe.
2009 óta ismét Horváth Laci vezeti a Fonót, akitől kilenc évvel korábban egyszer már megváltál. Mi változott?
Laci személyisége sokat fejlődött, lenyugodott, családos ember lett. Második igazgatósága kétségkívül új lendületet hozott a Fonó életébe. Időközben az állami források elérhetősége is megváltozott, és Laci nagyon innovatív abban, hogy miként lehet a Fonóban olyan gazdasági környezetet teremteni, ami alkalmassá tesz bennünket a TAO-támogatás fogadására. Felismerte, hogy ha az általa menedzselt művészek (Muzsikás, Lajkó Félix, Boban Marković, stb) kiemelt koncertjeinek (Zeneakadémia, Művészetek Palotája) a Fonó a fővállalkozója, akkor jelentősen megugrik a jegybevétel, amihez viszonyítva a TAO-támogatás is hatványozottan növekedhet. És ebből mindenki – a Zeneház, a dolgozók, a zenészek – csak profitál. A jelenlegi kultúrpolitikai és finanszírozási átalakulásokkal persze Lacinak ismét meg kell küzdenie, de remélem, ezen is túljutunk.
A Fonó gazdasági emelkedését mutatja, hogy az utóbbi években folyamatosan nő a stáb, és ettől cégszerűbb lett a működése. Jó ez a tendencia szerinted?
Nem tudom, hogy ettől jobb-e a Fonó működése. Gyanítom, annyira azért nem. De tény, hogy átláthatóbb. Ami zavar, hogy Laci nem vegyül el a Fonó rendezvényein, csak elvétve jelenik ott meg. Pedig esténként nagy szükség volna igazi vendéglátóra. Persze nem a koncerteken, hisz azok maguktól mennek, hanem hogy a táncházakon a tánctanítás és énektanítás a helyére kerüljön. A jelenlegi két művészeti vezető, Berecz Pista és Kubinyi Juli neve persze hitelesíti a házat, de szerintem nekik az is a dolguk lenne, hogy házigazda módjára legyenek jelen. Ha kell, beszálljanak tánccal, énekkel. Hogy megtanítsák „mulatni” a fiatalokat. A Zeneházzal szerintem ma az a gond, hogy kezd iparosodni, és egyre kevésbé a vendégre koncentrál. Szerencsére a művészekre jól fókuszál.
Bár a Fonó indulása időszakában elvétve még adtál interjúkat a médiának, alapvetően megmaradtál szürke eminenciásnak. Szinte kizárólag a mindenkori igazgatók nyilatkoztak, holott a ház nélküled nem működne.
Való igaz, hogy én alapítottam és hogy sokáig minden évben nekem kell sokmilliót beletennem. De ha az elmúlt huszonöt évben a benne reggeltől estig dolgozók nem tették volna bele a maguk szívét, tudását, energiáját, akkor most nem lenne miről beszélni. A Fonót mégiscsak ők töltötték meg tartalommal. Szerintem az a normális, ha egy működő intézmény működő ügyeiről a mindenkori működtető nyilatkozik. Nem a mecénás. Nem azért teszem, amit teszek, hogy a reflektorfényben tündököljek, hogy ettől közismert legyek. Hanem azért, hogy a ház működni tudjon, és aki oda ellátogat, az jól érezze magát, és ha egy mákszemnyivel is, de gazdagabban távozzon.
Fotók: Földházi Árpád