Is-is. Miközben mostanában a fejünket verjük a falba, hogy itt Pomázon mennyi mindent felvehettünk volna a hatvanas-hetvenes években. Hány olyan rendezvényen vettünk részt, amelyen akkoriban még tényleg forrásértékű zenei anyagot gyűjthettünk volna? Régi zenészek játszottak régi repertoárt, amelybe persze beszüremlett egy-egy jugoszláv dal is. Nekünk ez olyan természetes zenei közeg volt, hogy eszünkbe sem jutott „felgyűjteni”. Később aztán már tudatosabban bővítettük a repertoárt, és az ehhez kapcsolódó gyűjtő- és kutatómunka is egyre fontosabbá vált. A pécsi rádió archívumában például ötvenes-hatvanas évekbeli felvételeket is találtunk, amelyek nagyszerű időszakot örökítettek meg, vagy amikor például meghívták a zenekart Lakocsára (horvátul Lukovišće) játszani, ott mindjárt gyűjtöttünk is. Sokat jártunk Kovács Toncsihoz, a legendás mohácsi prímáshoz is, játékát sokszor felvettük, sőt még a szünetekben, az öltözőben sem hagytuk békén, kértük, hogy ezt vagy azt mutassa meg, játssza el a kedvünkért. És hát persze hallgattuk a belgrádi rádiót, ahol délutánként az egyórás Karavan című népzenei műsorban Jugoszlávia valamennyi nemzetiségének zenéje pörgött. Modern és archaikus egyaránt, roppant színvonalasan válogatva. Ott ültünk a bolgár lemezjátszós-rádiós csodagéppel összekötött ZK szalagos magnó előtt, és sorra vettük fel az általunk értékesnek tartott zeneszámokat.
A népzene mellett elég hamar megérintett a jazz is. Mi ragadott meg benne?
A jazz mindig is érdekelt, már zeneiskolásként elég szabadon értelmeztem a kötelező etűdöket, skálákat, a zenei gondolataim már akkoriban is el-elkalandoztak, csak akkor még nem tudtam, hogy improvizálok. Az első jazzalbumot, egy Supraphon kiadású Charlie Parker válogatáslemezt (K. C. Blues, 1971) még tinédzser koromban Eredics Kálmán nyomta a kezembe, és ez a korong egy addig ismeretlen és izgalmas zenei világot nyitott meg előttem. Sokáig azonban csak autodidakta módon foglalkoztam a jazzel, felvételeket hallgatva tanultam, barátaimmal zenélgettem, de a konzi, majd főiskola és a Vujicsics mellett nem jutott többre időm. Amikor aztán megszereztem a klasszikus diplomámat, egyre inkább éreztem, hogy a jazz, mely egykor annyira szíven ütött, most ismét nagyobb teret kér az életemben. Az is egyértelmű volt számomra, hogy az a legösztönzőbb, ha keretet adok ennek, és hivatalos oktatás, vagyis a jazztanszak keretében teszem ezt. 1982-ben felvételiztem, és egy öthónapos kuvaiti szerződés, illetve a Magyar Néphadsereg Központi Zenekarában eltöltött sorkatonai szolgálat epizódjaival színesítve 1986-ban végeztem.
Miért vártál 1994-ig arra, hogy az első saját zenekarod, az etnojazzt játszó Quartet B-t megalapítsad?
Erre is meg kellett érnem. Egyrészt a nyolcvanas évtizedben és a kilencvenes évek első felében voltunk a Vujicsiccsal a legaktívabbak, emellett sokat tanítottam. Közben családot alapítottam, megszületett első két fiunk (később jött a harmadik is), ez nagy boldogságot jelentett számomra, noha szinte minden percem be volt osztva. Szerencsére mindig olyan felkéréseket kaptam, amelyek igazán a kedvemre valók voltak, így zenéltem a Budapest Big Band, a 180-as Csoport, a Brass Age, Regős István együttese és a Baló Quartet tagjaként, olykor Binder Károly és Gonda János zenekaraival játszottam. Sokáig nekem is jobb volt ez így, minthogy magamra vállaljam a zenekarvezető felelősségteljes szerepét. Aztán a kilencvenes évek első felében, amikor a jazz területén is egyre aktívabbá váltam, tisztán láttam, hogy azt a komplex zenei világot, amely addigra megérett bennem, csakis a saját formációmmal valósíthatom meg.