Zsidei János Zsonót, a korai idők igazgatóját szintén egészen fiatal kora óta ismertem, Pomázon, Szentendrén sokat dolgoztunk együtt, rendszeresen hangosította a Vujicsicsot és Michel Montanaro Vents d’Est zenekarát, amelynek jó ideig menedzsere is volt. Szóval így emberileg is szépen összeállt a dolog. A megnyitóra, amelynek sztárfellépője az amerikai Rova Saxophone Quartet volt, meghívtak, s mondták, hozzak hangszert is magammal. Koncertjük végén Dresch Misivel együtt beszálltunk, és egy jó húszperces free örömzenével zárult az estet. Így tehát már a Fonó megnyitójához is kötődik személyes emlékem, és azóta is otthon érzem magam a házban.
Ha már említetted Dresch Mihályt – a vele közös projekted szintén a Fonóhoz kötődik, nem?
Mindenképp. Hollókői Lajos volt az igazgató – zenészként őt is sokkal régebb óta ismertem –, egyszer megállított, hogy van egy nagy terve: Dresch Misivel közösen készítsünk lemezt, amelynek a címe az lenne: Te+Te, a többit ránk bízza. Kiderült, hogy druszámat is ugyanígy kérdezte meg erről. Misivel abban maradtunk, hogy harmóniahangszer nélküli (fúvósok + bőgő + dob) kvartett legyen, így szabadabb lehet a zenénk, és ha koncertfelvétel kerül az albumra, az további garanciát jelent annak frissességére. Úgyhogy adtunk két koncertet a Fonóban, és azok felvételeiből válogattunk össze egy lemezre valót, amelynek aztán szép sikere lett. Alkalmi projektnek indult, egyikünk sem menedzselte, hisz megvoltak a magunk zenekarai, de minden évben volt pár koncertünk – ez egyfajta örömzenekar volt mindannyiunk számára. Aztán két éve készítettünk egy közös – Fonogram-díjra is jelölt – stúdióalbumot (Körbe-körbe), és azt követően kifejezetten megszaporodtak a meghívások.
Pályádon továbbra is marad ez a zenei sokféleség?
Kifejezetten élvezem ezt. Csak érdekességképp jegyzem meg, hogy hosszú ideig játszottam magyar népzenét is, a Szerényi Béla által alapított Bokros és a Magyar Tekerőzenekar tagjaként, de emellett Sebőékkel, Sebestyén Mártival, Halmos Bélával és a Jánosi zenekarral is muzsikáltam, mostanában pedig Berecz András görög estjei jelentenek új színt az életemben. Ráadásul a korábban említett formációk mellett a cimbalmos Lukács Mikivel és Dés Andris ütőssel néhány éve létrehoztam az – ugyancsak a Fonóhoz kötődő – Polygon triót. A Zeneházban rögzített koncertlemezünkön szintén Theodosii Spassov működik közre, jelenleg épp a második lemezünk anyagát készítjük elő.
Természetesen mindig örömmel vettem részt más zenekarok munkájában is, korábban játszottam Kőszegi Imre, Szakcsi Lakatos Béla és László Attila együtteseiben, jelenleg pedig a Binder–Borbély duó és a Binder Quartet, az amerikai-magyar Eastern Boundary Quartet, az Oláh Kálmán Sextet és Orosz Zoltán zenekarának vagyok tagja. Az elmúlt évtizedekben számtalan lemezfelvételen közreműködtem, és olyan jeles külföldi előadókkal játszottam együtt, mint Paul Bley, Steve Coleman, Trilok Gurtu, Charles Lloyd, Herbie Mann, Zbignew Namislovsky, a Saxophone Summit (Michael Brecker–David Liebman–Joe Lovano), Jiří Stivín, Lew Tabackin. Kortárszenei művek előadójaként olyan kiemelkedő művészekkel és együttesekkel dolgozhattam, mint Eötvös Péter és a Nemzeti Filharmonikusok, Vajda Gergely és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, a Pannon Filharmonikusok, az UMZE Kamaraegyüttes és a 180-as Csoport. Zeneszerzőként is aktív voltam, Kettősverseny tárogatóra és cimbalomra című művemet 2013-ban mutattuk be a Művészetek Palotájában, emellett írtam darabokat a Budapest Saxophone Quartet és a Corridor Quartet felkérésére, és néhány kamaraművemet, illetve jazz nagyzenekarra írt kompozíciómat is előadták már.
Bő harminc éve aktív zenepedagógus vagy. A zenélés mellett a tanítás – miként honlapodon megfogalmaztad – életed és zenefilozófiád fontos eleme. Mit értesz ezen?
Nálam a tanítás etikai kérdés: akinek adatott hozzá tehetség, annak jól kell sáfárkodnia a Teremtőtől kapott tálentumokkal, a mestereitől kapott tudást pedig kamatostul kell továbbadnia. Nekem is sok megszállott tanáraim volt, akikről tudtam, hogy „gyöngyöket szórnak”, akár egy szegényes, egerek által is látogatott pomázi tanteremben, vagy egy szépen hangszigetelt zeneteremben. Példájuk nyilván hatott rám is. A zeneakadémiai Jazz Tanszéken jelenleg szaxofont, klarinétot és zenekari gyakorlatot tanítok, de korábban zeneelméletet, vagyis nagycsoportos órát is tartottam, ami azt jelenti, hogy minden egyes növendéket jól ismertem, így tehát az ott végzett muzsikusok nagy része egykori tanítványom. Korábbi szaxofonos növendékeim jó része komoly pályát futott be, ami persze boldogsággal tölt el. Örülök, ha felhívnak, vagy együtt játszunk valahol, s ha lemezeiket hallgatom. De ennél fontosabb a már említett kötelességérzet. Minél inkább öregszem, annál inkább tudatosabb ez, a tőlük kapott inspiráció pedig állandóan frissítőleg hat rám.
Fotók: Földházi Árpád