Volt ám már kulturális forradalom a világban!

Mao uralma alatt, alig néhány évvel a kínai éhínséghullám után, Peking vörös augusztusa idején, 1966. augusztus 8-án a Párt Központ Bizottsága

ami később „Tizenhat Pontként” híresült el. Ez a döntés a kulturális forradalmat úgy határozta meg: „Egy nagy forradalom, ami az emberek lelkét érinti meg, és egy mélyebb és kiterjedtebb szintjét jelenti országunk szocialista forradalmának”.

„Bár a burzsoázia legyőzetett, az még mindig próbálja felhasználni a kizsákmányoló osztály régi kultúráját, régi eszméit és szokásait a tömegek korrumpálására, elméjének fogva tartására, ezzel megalapozva a visszatérésüket. A proletariátusnak épp az ellenkezőjét kell tennie: neki kell mennie a burzsoázia minden kihívásának, hogy megváltoztassa a társadalom jövőjét. Jelenleg a célunk az, hogy küzdjünk és letörjük azokat a hatalmon lévőket, akik a kapitalista úton haladnak; hogy kritizáljuk és elutasítsuk a reakciós, burzsoá tudományos »hatalmasságokat«, a burzsoázia és minden egyéb kizsákmányoló osztály ideológiáját; és hogy átalakítsuk az oktatást, az irodalmat és a művészetet, és a szuperstruktúra minden egyéb területét, ami nem felel meg a szocialista gazdaság alapjainak, hogy ezzel megvalósítsuk a szocialista rendszer konszolidációját és fejlődését”.

A Tizenhat Pontnak nagy hatása volt: a diákmozgalmat országos tömegkampánnyá emelte, ami munkásokat, parasztokat, katonákat és alsóbb rangú pártfunkcionáriusokat tüzelt arra, hogy megmozduljanak, konfrontálódjanak a hatalomban lévőkkel és újraformálják a társadalom „szuperstruktúráját”.

Miközben tömeggyilkosságok kezdődtek és kirobbant a vörös terror, egy központi direktíva megtiltotta a rendőrségnek, hogy beavatkozzanak a Vörös Gárda tevékenységébe, és azokat a rendőröket, akik ezt nem vették figyelembe, ellenforradalminak bélyegezték. Mivel Mao bátorította a lázadást, a Vörös Gárda felbátorodott, miközben egyre több főhivatalnok engedte szabadjára az erőszakos cselekményeket.

A felső- és középosztály több ezer tagját megölték, másokat nyilvánosan szégyenítettek meg. Egyes „ellenforradalmiként” elővett és megbélyegzett személyek öngyilkosságot követtek el. 

1966 őszén a Vörös Gárda számos tömegtüntetést szervezett. Lin Biao

Van, ahol ez a közterek átnevezését jelentette, de az újszülötteknek is elkezdtek új, forradalmi hangzású neveket adni.

A radikálisok azonban elkezdték az ősi kínai kultúra és vallás emlékeit rombolni: épületeket, szentélyeket, temetőket romboltak, könyveket égettek el. A vallást is ellenséges, régi uralkodó osztályt szolgáló intézménynek állították be. A több ezer éves kínai civilizáció és kulturális örökség felbecsülhetetlen értékei pusztultak el tömegesen a hisztérikus rombolások során.

1967-től kezdve a forradalom elérte a politikai vezetést, az addig felülről szított lázongások fellazították a tartományi és országos államrendet is, kaotikus helyzeteket eredményezve. A káoszból aztán kiemelkedett a Négyek Bandája – az a négy vezető politikus, akiket később a kulturális forradalom legsúlyosabb atrocitásai miatt felelőssé tettek, és akiket később koncepciós perben el is ítéltek. A forradalom – ahogy az lenni szokott – felfalta gyermekeit.

Kína önpusztító évtizede(i) után aztán 1978-ban Teng Hsziao-ping került hatalomra, aki a nyitás és a reformok útjára lépve a modern Kína atyjává vált, a keleti óriást egy olyan pályára állítva, amin ma is száguld. A többi történelem. És jelenkor.