Egy – itthon – elfeledett reneszánszember: Vida Gábor emlékezete

Nizalowski Attila és Szabó Levente írása

Elfeledett zsenikre emlékeztetni nem hálás feladat. Már az is nehezen magyarázható meg az olvasónak, miképp maradhat rejtve valaki évtizedeken át Magyarországon, ezen az apró, pletykás helyen. Ráadásul az ilyen történetekben minden benne van, amivel mi, hétköznapi emberek nem szívesen szembesülünk. Hogy korántsem vagyunk olyan tájékozottak, műveltek és szabadok, mint képzeljük, hogy a hírnévkeltő hangoskodás mögött mégiscsak létezik egy csendes világ, ahol az ember egyszerre lehet boldog és tehetős. 

A külföldi forrásokban Vida Gábor néhány adata téves, ezért rövid életrajzzal kell kezdeni. Budapesten született 1937. január 24-én és Telkiben hunyt el 2007. december 23-án. Anyja Bacsó Aranka operaházi énekes, apja Vida István volt. Szülei hároméves korában elváltak – apja magának való ember volt –, nevelőapja Kolsovszky József fuvolista lett. 1943-ban internátusba került Pincehelyre. Innen hozta kedves emlékét, hogy az orsolyita apácákkal vadgesztenyét gyűjt gyógyszerkészítéshez.

„Az interneten néhol azt írják, hogy »egyszerű« családba született. Hát, igen, ezek olyan jól hangzó dolgok egy festő életrajzában. De kérdés, hogy mit tekinthetünk egyszerűnek?” – mondja Vida Gábor fia, Vida Gábor neves szülész-nőgyógyász, aki épp olyan mosolygós és kiegyensúlyozott embernek tűnik, mint ahogy azt néhai édesapjáról hallani.  „Azt is írják, hogy a nagyapám építész volt. Pedig tisztviselő volt, nem tudom, hogy miért lett belőle építész.”

1944-ben – mikor máskor – a család Lipcsébe került. A vendéglátó Krummbacherék lányával, Gudrunnal igen rossz viszonya alakult ki – időnként még verekedtek is –, viszont német nyelvtudása ekkor alapozódott meg. A család 1945-ben visszatért Budapestre. Zenei tehetségére 1947-ben derült fény, amikor nevelőapjának hangszerét kézbe véve képes volt Gluck, Händel és Mozart dallamait hallás után eljátszani. Még ebben az évben – tehát tízévesen – felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Hartai (Hochstrasser) Ferenc fuvolista tanítványa lett, közben a budapesti Zenei Gimnáziumot is végezte. Középiskolai tanulmányait ellenben nem itt, hanem a katolikus Piarista Gimnáziumban fejezte be, miután egy moziban tartott november 7-i iskolai ünnepségen

1956-ban az Operaházhoz, azaz a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarához került, ahol 1959-ben első fuvolista beosztást nyert. Zeneakadémiai diplomáját ugyanakkor csak 1960-ban szerezte meg, méghozzá kitűnő („vörösdiplomás”) minősítéssel. Rá egy évre házasságot kötött a német származású Filler Éva látszerésszel, aki fiuk születésétől a családnak szentelte életét.

Mint zenész bejárta a hazai és európai koncerttermeket, zenekari tagként vagy szólistaként lemezeken működött közre. Hiába hívták viszont a bécsi Állami Operába, nem akart hazát és barátokat váltani. „Nem sok adat maradt utána. Jeney Zoltán írt róla egy esszéjében. Talán a hanglemezgyárnál is van valami, mert rengeteg lemezen játszott. A hetvenes évek első felében tanított a tatabányai zeneiskolában, hetente kétszer vonatozott. 1977-ben szerepet kapott Az apám néhány boldog éve című Simó Sándor rendezte filmben, a nyolcvanas évek végén pedig portréfilmet készítettek róla egy nyugdíjasoknak szóló tévéműsorban” – teszi hozzá fia, akin a mosolya ellenére látszik, zavarja az édesapja körüli csend.

Repertoárjából egyet érdemes itt kiemelni. 1957-től néhány éven át Jeney Zoltánnal játszhatta Szervánszky Endre kortárs szerzeményeit, köztük a Szonáta két fuvolára című művet. Jeneyt kiváló zenepedagógusként tartották számon, akinek egész életét áthatotta a tökéletességre való igény. Mivel a részletek iránti vonzódás már ekkor Vida sajátja volt, valószínű, hogy mester és tanítvány igencsak élvezhették egymás társaságát és a közös munkát.

Már ha Vida Gábort meg nem szállta időnként a kisördög.

Merthogy vidám természetének gátat soha nem szabva

Előszeretettel rajzolt pikáns ábrákat a kikölcsönzött drága kottákba, s olyan is előfordult, hogy a hőségre hivatkozva lavór hideg vizet készített be a zenekari árokba. Ebben áztatta a lábát, a fúvós szekció meg egész este kínlódva fújt és röhögött. „Egyszer az üres kezeit emelte fel a belépésre várva, miközben halálra ijesztette a karmestert, hogy a fuvola nem fog megszólalni” – meséli nevetve a fia. „Csak az utolsó pillanatban rántotta fel damillal a kezébe a hangszert. Egész éjjel dolgozott a konstrukción és gyakorolta a műveletet.”

1981-ben, 25 évi fúvós szolgálat után korkedvezményes nyugdíjba vonult. Innentől a festészetnek és az ezermesterkedésnek élt, bár különösnek tetszhet, hogy elhagyta a hivatását. Valójában féktelenül kíváncsi ember volt, akinek a legtöbb munka addig volt érdekes, amíg ki nem próbálta, meg nem tanulta, s amikor már az övé volt, kevésbé érdekelte. Tipikusan ilyen munkája volt 1974-ben a Walla Gézánéval közösen készített Hüvelyk Matyi című diafilm. „Ahogy lehetett, letette a fuvolát. Két ellenvetése volt az Operaházzal szemben. Az egyik, hogy ha este hétkor neki nincs kedve fuvolázni, akkor ne kelljen. Majd fuvolázik akkor, amikor kedve lesz. A másik pedig, hogy a pulpituson álló kisember a pálcával ne mondja meg neki, hogy a zeneszerző mit gondolt, mert az benne van a kottában, és ezt ő jobban tudja.”

A kor szokása szerint maga építette a balatoni nyaralóját barátja segítségével. A munka 15 éven át tartott, s miként mondogatta,

Közben belépett a csillagászati egyesületbe és távcsövet épített, előbb azonban kitanulta az esztergályozást hozzá. Órákat, finommechanikai szerkezeteket javított, különösen az ezüst zsebórák voltak a kedvencei. „A házban, amit épített, hajópadlóval van borítva a tető belülről. Ő szögelte fel ezeket a hat méter hosszú, nútféderes deszkákat. Néztem lentről, és láttam, hogy szögekkel a szájában, kínlódva, félrehajolva kalapál. Mondtam neki, hogy nyugodtan üsse bele a hajópadló közepébe, úgy sokkal kényelmesebb, meg úgysem látja innen lentről senki, hogy hol vannak. Apám erre kiköpte a szögeket, és azt mondta: az oké, hogy nem látja senki, de én tudom, hogy hol vannak.” 

A szobrászkodást is kipróbálta fával, gipsszel és bronzzal – egyiken fiát mintázta meg –, majd aranyműves iskolát végzett. Végbizonyítványt viszont nem szerzett, mivel a szocializmus idején nem lehetett az arannyal szabadon dolgozni. A kollégáknak készülő arany ékszereket – díszes pecsétgyűrűket és hasonlókat – így otthon, a konyhai gáztűzhelyen öntötte ki az általa megformázott mintákba. „Az utolsó reneszánsz ember volt. Mindenhez értett. Ezt gyerekként nehéz volt megélni, mert édesapám az a típus volt, aki mindig mindent jobban tud, és egyébként tényleg így is volt.”

1950-től festett,

Első képei budapesti városképek voltak, melyeken az alakok még kicsik és beleolvadnak az utca látképébe. A technika is egyszerűbb volt a majdaninál. „Sosem tanult festeni, ellenben mindig emlegette, hogy nem érti, miért nem festenek az emberek? Hiszen ez a legegyszerűbb dolog a világon, és egész jól meg lehet belőle élni!”

Kiforrott stílusa Vermeer és az őt követő 17. századi holland kismesterek, valamint a 19. századi biedermeier világára emlékeztet, noha hétköznapi zsánerek helyett – ó, jaj! – Andersen és a Grimm fivérek világát idézi. Szereplői kövérkés, pirospozsgás arcú öregek vagy vidám gyerekek, akik meghitt családi környezetben, üzletben, műhelyben, vásáron tűnnek fel, rendszerint melegséget árasztó esti megvilágításban. A festmények történeteket mondanak el, ezek azonban nem valamely meséből valók, hanem egyszerű, könnyen értelmezhető életképek. Az egyiken gyermek haját vágják fazékkal végezve az igazítást. A másikon kövér nő vizsgálja új ruháját a szalon tükrében, a kislánya pedig büszkén mosolyogva nézi őt. A harmadikon utcai sereglet bámul egy távcsőre, amivel valaki a város fölötti égboltot fürkészi.

Nemcsak a szereplők kíváncsiak, hogy sikerül-e megjavítani az elromlott órát, vagy hogy mit beszél a borbély. A néző is kíváncsi lesz, s ha türelmesen megfigyel, megtudhatja, milyen eszközökkel dolgoztak az ácsok, az üvegfújók, az alkimisták vagy a hegedűkészítők, milyen tárgyak között éltek a villanyvilágítás és a motorizáció előtt.

A biedermeier a mi magasztos, szovjet konstruktivizmuson és amerikai expresszionizmuson nevelkedett kultúránkban eleve giccs. Vida Gábor fényképszerűen megfestett, ám meseszerű, szürreális témái ezért azt sugallhatják, nem művészetet látunk. Nyilván nem ennek az írásnak a feladata eldönteni, hogy mennyiben igaz ez, de a szerzői jogon túl számos más körülmény is alátámasztja, hogy alkotásokat látunk. Először is, szinte minden képébe belefestette, hogy boldog ember, és ennek okát, illetve receptjét is. A kétkezi munkával kapcsolatos flow-élményről van szó, amiről a magyar származású Csíkszentmihályi Mihály írt. A képeken látható elégedettség azt jelzi, noha festőnk szenvedélyesen maximalista volt, ám nem a mindig elégedetlen, idegbeteg fajtából, hanem abból, amelyiknek a munka határtalan örömet okoz.

Annál inkább a frusztráltság, az elidegenedés és a deviancia. Vida viszont nem a valóság elől menekült, amint a giccsnél szokás, s ha nem mesefigurákban festi meg mondandóját, akkor csakis vallásos témákhoz nyúlhatott volna. „Nem volt templomjáró ember. Ő a természetben hitt, a világ csodáiban, és tényleg el tudott szöszölni egy hangyával, hogy ez most hogy meg mint van.”

A másik ellentmondó elem az, hogy bár kitalált, univerzális, „európai” világot festett meg, mégis meg tudta benne mutatni rejtetten a mi Magyarországunkat. Ez elképesztő vizuális varázslat, ami túltesz az opart teljesítményén. A mesebeli képeken nem Amszterdamot, Krakkót vagy Párizst látjuk, mert a folyópartok, az utcák vagy a szobák arányai pontosan olyanok, ahogy azt a Duna rakpartján vagy egy kisvárosban megszoktuk. Direkt utalás Magyarországra ugyanakkor nincs. Kivétel az a kép, amelyiken ködbe burkolózva mintha a Szabadság hidat látnánk. Gyakran feltűnik ugyanakkor az a népi faragott szék, melynek azsúrozott háttámláját szívecske üti át. Néhány vásznon a bekecs is, melyet Báthory István hadvezére, Bekes Gábor tett népszerűvé Litvániában és Lengyelországban, hogy aztán egész Kelet-Európában divat legyen. Azt nem tudhatjuk, hogy a bekecsről (litvánul: bekešas, lengyelül: bekiesza, németül: Pekesche, haszidul: bekishe, oroszul: Бекеша) mit gondolt az alkotó. Azonban arról, aki a legbonyolultabb dolgokra tanította meg magát, feltehető, hogy ismerte a történetét.

Ahogy a hangszerész Pleyel vagy Erard nem tartozik már műveltségünkhöz, úgy a történelmileg kialakult festészeti módok ismerete sem. Azért szólni kell erről is, mert a történetünk máskülönben nem lenne kerek. Képeit 40x50 cm-es vagy kisebb méretben készítette a nagy felkészültséget, tervezettséget és időt igénylő lazúros technikával. Az eljárás kifejlesztését a reneszánsz van Eyck testvérek nevéhez kötik, akárcsak az olajfestését. Ma már nemigen alkalmazzák, sőt nem is ismerik. Lényege, hogy

különféle monokróm és színes változatokban, méghozzá egyre kevesebb pigmentet tartalmazó festékkel, amitől a kép végül ragyogó, fényes, üvegszerű és éles lesz. Mivel a rétegek tulajdonságai és kölcsönhatásai alapvetően határozzák meg a mű karakterét és optikai jellemzőit, ezért a tervezés elengedhetetlen, a javítás viszont nehézséggel jár. „Azt mondják róla, hogy senki nem tudja a fényeket úgy használni, mint ő. Ezért nem lehet hamisítani. Ez a lazúros technika, és ezek a kis élfények utánozhatatlanok. Kínában ugyan hamisították, de ordított a képekről, hogy ez nem sikerült nekik.”

Az egyetlen életrajzíró, dr. László Balogh müncheni galerista és művészettörténész 2001-ben adta ki „Gábor Vida. Visionen eines ungarischen Malers der Gegenwart” című könyvét. Ebben 141 festményt mutat be, viszont a képek méretéről, keletkezési idejéről vagy tulajdonosáról nem tudott információt adni. Állítólag még a képcímeket is a galeristák találták ki. Úgy tűnik, Vidát polihisztori adottságai nagyban segítették, hogy perfekcionista célkitűzéseket követve saját, egyedi stílust hozzon létre. Régi technikákat sajátított el, saját módszereket dolgozott ki, s a szükséges szerszámokat is maga készítette. Ugyanakkor nem tartotta magát festőművésznek, és ami a tényleges festői munkán túl volt – katalogizálás, kiállítások szervezése –, már nemigen érdekelte.

Négyszáz társához hasonlóan őt is Wessely Tibor (1929-2009) fedezte fel és indította el a festői pályán. Akkor történt ez, amikor az 1970-80-as években égető szüksége volt az országnak valutára, Nyugatról meg épp kereslet mutatkozott olcsó zsánerképek iránt irodák és szállodák berendezéséhez. Wessely az Artex Külkereskedelmi Vállalat vezetőjeként biztos megélhetést, valutában történő javadalmazást és azt a kiváltságot biztosította festőinek, hogy valutaboltokban vásárolhatnak. Ez azt jelentette, hogy a művészek legálisan és viszonylag olcsón juthattak hiány- és luxuscikkekhez, Vida Gábor például így tett szert egy Mazda 626-os csodaautóra. Megvolt ennek azért a hátránya: kérésre néha megfestette ugyanazt a képet még egyszer, s hibás művek is piacra kerültek. 

Nem csoda, ha a különféle szolgálatok rajta tartották a szemüket az ügyleteken. Ez utóbbi krimiszerűvé varázsolja a történetet, s már csak ezért is különös a hivatásos műtörténészek közönye.

Vida Gábort az emelte ki a többi művész köréből, hogy meglepően magas áron támadt kereslet a műveire. Különösen Németországban és Kaliforniában, ahol a szokásos 500-1000 eurós árak helyett 5-10-15 ezer euróért ütötték le a képeit. Ez jóval magasabb érték, mint ahogy az akadémikusként emlegetett kortárs festőink szerepelni szoktak, ráadásul ő többször mérettetett meg nyilvános árveréseken, mint emezek. Műveinek első felvásárlója az a Kovács Mihály „üzletember” volt, akiről épp nemrég lehetett olvasni a Pesti Srácokban. A képekért 30-40 ezer forintot fizetett, ami tisztes árnak számított. Vida azonban megtudta, hogy Londonban 1500 fontot is megadnak a műveiért, és úgy döntött, hogy maga fogja értékesíteni őket. Azt talán már sosem tudjuk meg, hogy a kínai hamisítások összefüggésben vannak-e a váltással. Mint ahogy azt sem, hogy ki állhatott egy másik rejtély mögött. A VG monogram jelzésű képek szerzőjének ugyanis néha egy sosem élt francia festőt jelöltek meg, komplett életrajzot is mellékelve a 19. századi figurához. „Kovács úr velünk végtelenül jó ember volt, például ő szerzett nekem a csepeli kórházban állást annak idején. Nyilván nem függetlenül apám festményeitől. De nem lettem volna az ellensége szívesen, nem szerettem volna egyetlen forintért sem megküzdeni vele, mert kemény pasas volt.”

Vida története még egy okból fontos. Köztudomású, hogy a festő vagy az örökösei jogosultak bevételre, ha a képeit – nyilván magasabb áron, mint korábban – újra eladják. Az, hogy semmilyen adat nem elérhető Vidáról és társairól,

Nem arról van szó, hogy kezdjenek el képekkel kereskedni a titkosszolgálatok, bár mint kiderült, Jackson Pollocktól Mark Rothkóig számos amerikai karrierjét a CIA egyengette. Hanem arról, hogy az egyetemeknek, az államilag támogatott művészeti alapítványoknak vagy a szerzői jogi egyesületeknek tennie kellene a köz érdekében, hogy az esetleges külföldi vevők tájékozódni tudjanak, illetve hogy növeljék a közelmúlt magyar alkotói iránti keresletet. Ingyenes cikkekről, filmekről van szó. Különösen sajnálatos, hogy az egyetemi fiatalok olyan szellemi és mentális közegben nőnek fel, melyben évtizedeken át sem támad igény Vida és társai történetének a megírására.