Instant műélvezet: az instaköltészet virágkora

Az Instagram mint kommunikációs platform nem csupán a celebek magánéletének és a mémeknek ad tág teret, újabban az Y és a Z generáció költészeti alkotásai is itt terjednek. Egy külföldi és néhány hazai példával merülünk el a virtuális művészetben.

Rupi Kaur menetelése

Rupi Kaur 1992-ben született Indiában, ahonnan családja négyéves korában Kanadába költözött. Rupi már gyermekként írt verseket, amiknek kiadót keresett, azonban mindenhol elutasították. Nem adta fel, és végül a ma oly divatos magánkiadást választotta. Nem, ettől még senkit nem érdekelt első kötete, a Tej és méz, viszont a fiatal szikh lány felrakott az Instagramra egy képet, amin egy átvérzett pizsamanadrágban fekszik. A közösségi oldalnak nem tetszett, ezért levették. Kaur visszarakta, erre megint leszedték. Ezután írt a Facebookon egy terjengősebb kommentet erről, ami bejárta a világsajtót, innen pedig bámulatosan megnőtt az oldal feliratkozóinak száma. A fiatal lány érezte, tartalom kell az oldalra, és elkezdte posztolni verseit. Magukon a képeken fehér háttér előtt láthatók a pársorosak, néhányhoz azonban rajzot is készített a magát művészként definiáló Kaur. Egyébként a kezdeti mélyrepülést – már ami az érdeklődést illeti – azzal magyarázta, hogy

Hogy hol tart azóta Rupi Kaur? A Tej és méz nagyon megy, több millió példányt adtak el a könyvből, az első napon több mint ötvenezret, a New York Times bestsellerlistáján 77 hétig szerepelt, Instagram-profiljának pedig majdnem négymillió követője van. 2017-ben nagy várakozásra kiadtak legújabb kötetét, a Nap és az ő virágai címmel. Felolvasásaira órák (néha percek) alatt elkelnek a jegyek, mondhatni korunk legünnepeltebb költőjéről van szó. 

A törölt, majd újra feltöltött menstruációs kép

Versek? 

Szóval a versek. „Olyan helyeken / lakik benned szomorúság / ahol szomorúságnak nincs helye” Vagy: „minden forradalom / az ő ajkán / kezdődik és végződik”, vagy pedig: „a kedvesség / erő”. Egyébként a fejezetcímek is olyan hangzatos szavak lettek, mint a fájdalom, a szeretet, a törés, és a gyógyulás.  „ez itt egy utazás / verseken át az életben maradás felé / ez itt huszonegy év / vér verejték és könny / ez itt a szívem / a kezedben / ez itt a fájdalom / a szeretet / a törés / a gyógyulás” – írja a borító hátlapja. Akit ennél bővebben érdekelnek ezek a versek, bármelyik nagyobb könyváruházban beszerezhetők Kaur kötetei, eredetiben pedig az Instagram-oldalán olvashatók. 

Költészetét sokan ünneplik, több okból is. Külföldön főként a nem fehér bőrű nők körében népszerű. A Guardian egyenesen odáig ment, hogy egy cikkükben azt írták: a fiatal színesbőrű Kaur egy olyan világban – ahol a fehér férfiak ízlése jelenti az origót – alkot, ahol az irodalom erre még nincs felkészülve. A Kaurról szóló kritizáló cikkek kommentjei között sokan azt emlegetik fel, hogy a fehér férfiaknak nem tetszik, így az általuk vezetett irodalmi életben nem kaphatta meg méltó helyét a fiatal lány költészete. Máshol azt javasolják: írjuk be a keresőbe azt, hogy a legnagyobb költők, és kezdjük el számolni a nőket. Aztán a fekete és barna (sic!) nőket. Ezen cikkek közül néhány további erényét is közli a verseknek: az aha-élményt. Vagyis az, hogy a verseknél úgy érezték, hogy azok az ő gondolataik, csak valaki leírta őket. Az a vers, hogy „szexeltem már, mondta / de nem tudom / milyen érzés / szeretkezni” abszolúte testhezálló mindenkinek. Nyilván ez is okkal van: minél nagyobb a célközönség, annál kisebb az a közös nevező, ami összeköti az embereket.

És a homlokunkra csapunk, és azt mondjuk: milyen igaz. Én is voltam szerelmes, és én is ugyanezt éreztem. 

Rupi Kaurt eközben pajzsra emelték a feketék jogaiért küzdő mozgalmak, de ez inkább szól a költőnő a származásnak, és nem annak, amit írt.

Sikere abban is rejlik, ami az instaköltészet más hajtásainál is fellelhető: ezekre a versekre nem telepedett az irodalmi kánon, emiatt nincs kötelező érvényű „jelentésük", szóval nem kell őket elemezni sem. A fiatalok önként olvassák, nem pedig azért, mert kötelező. 

Fontos, hogy sok emberhez eljusson

Ha az elérés szempontjából vizsgáljuk, egyszerűen sokkal több emberhez képes eljutni az instagramköltő, mint az, aki nyomtatott kötetekben jelenik meg, másrészt pedig az Instagramon könnyen kialakítható egy élőnek nevezett viszony a szerző és az olvasó között. Ilyen korábban soha nem volt, és nagyszerűen ismerte fel és szolgálta ki ezt az igényt Kaur is. A kérdezz-felelekek, a megválaszolt üzenetek nagyon sokat számítanak annak a generációnak, amelyik belenőtt vagy épp beleszületett az interaktivitásba. És ezek a fiatalok olvasnak. Irodalmat. 

Azonban kérdés, hogy azáltal, hogy minél több emberhez eljutnak az instaversek, és terjed az irodalom, befagyasztja-e az ízlést, vagy pedig serkenti azt. Arra gondolok, hogy az instaversek hatására az olvasó megelégszik-e azok terjedelmével és mélységével, vagy elkezd kacsintgatni a mélyebb jelentésréteggel bíró alkotások felé. Erről most még kár lenne ítéletet mondanunk. 

Instaversek itthon

Itthon Simon Márton könyve, a 2013-ban megjelent Polaroidok volt az első, ami hasonlóképpen működik, mint Kaur költészete. Azonban itt nem instaversekről beszélünk, hiszen nincs mögötte közösségi oldal, egyszerűen a könyvben ilyen stílusú versek találhatóak.  „Nem vers, / csak tanítom beszélni a / szorongásaimat.” Simon könyve abban is különbözik, hogy itt valóban teljes történetek bontakozhatnak ki, ha valaki rászánja az időt, és mereng rajta. 

A legnépszerűbb magyar instaköltő, Kemény Gabriella fiókja jelenleg huszonnyolcezer követővel rendelkezik. A posztlogika nagyban hasonlít Rupi Kaur profiljára, azaz a verseket személyes tartalmak váltják. A socialmedia-menedzserként is dolgozó nő instaversei megjelentek kötetben is, Zsebuniverzum címmel.

„Engem érdeklem a legjobban”, „Csak hadd maradjak meg / mindig ilyen hangosnak”, „nincs ott doboz / csak félsz a gondolattól / hogy szabad lehetsz”, „És most, tényleg csak a te kedvedért / berendezkedem ebben a pillanatban”. 

A költőnő egyébként épp egy új könyvén dolgozik, azonban itt is kihasználja a közösségi média lehetőségeit: a Patreon nevű oldalon gyűjt támogatókat, miközben kiárusítja a könyvet: havi öt dollárért kéthetente kaphatunk fejezetet a regényből, amikor megjelenik, kapunk egy dedikált példányt, és az utószóban is megjelenhet nevünk. Tíz dollárért ugyanezek járnak, pluszba kapunk két A4-es méretű illusztrációt a könyvből, és a Patreon oldalon szavazások segítségével bele is szólhatunk karakterek sorsába, vagy a történetbe. 25 dollárért mindezek mellé már saját karakter is jár, ötven dollárért pedig kettő belőle. Van egy százdolláros csomag is, ami ugyanezeket tartalmazza, csak pluszba öt dedikált példányt és A4-es illusztrációt kapunk. Amellett, hogy újító ez a fajta regényírás, jogosan vet fel bizonyos kérdéseket az alkotó (és az irodalom) autonómiáját illetően.  

A platform befolyásolja a tartalmat?

Emellett pedig fontosabb kérdés, hogy mennyire kell, hogy a művészet kiszolgálja a felmerülő igényeket. Ha pedig igyekszik kiszolgálni, akkor eljutunk az irodalom szuperhősfilmjeihez: az igényeket tekintve a lehető legszélesebb minimum nagyon alacsonyan van, emiatt

Amitől vonzó: könnyű befogadni, bólintunk, megyünk tovább. Eldobható versek készülnek, és úgy tűnik, senki nem akar mélyebb tartalmat adni ezeknek. 

Amihez hasonlíthatnánk ezeket, azok a haikuk vagy a hatszavas novellák lennének. Utóbbi műfaj egyik legjelentősebbje Ernest Hemingwayhez fűződik, azonban nincs alátámasztva, hogy ő írta volna – fogadásból – a következő novellát: „Kisbaba cipő eladó. Soha nem hordták." Vagy eszünkbe juthat az Andrés Neuman által lejegyzett mikronovella: „Frissen borotvált arccal ébredtem.” A haikuköltészetnek ennél jóval nagyobb történelme van, a 17. században jelent meg Japánban. Kötött formája van, 17 szótagból áll, ezek számra ráadásul soronként is kötött (5+7+5), ritkán találunk benne rímet, erős zeneiség jellemzi, szerepelnie kell benne egy természeti utalásnak (egy szónak, ami valamelyik évszakra utal például), és csattanóval zárul, szóval eddig semmiben nem hasonlít az instaversekre. Azonban rövidsége miatt nem lehet úgy elmenni mellette, hogy ne jutna eszünkbe hasonlóság.

Az összehasonlításból ugyan le lehet szűrni következtetéseket, azonban ez mindenkinél szubjektív, a személyes ízléstől függ, de összehasonlításként álljon itt néhány haiku: „Cigarettázom az árokparton. / Húsz fillér az össz-vagyonom, / de az egész Föld a hamutartóm”, „Lámpaláng / falfehér.  / Valaki áll a küszöbön.” 

No de definiálja-e a platform a tartalmat? Nagyon úgy tűnik, hogy igen. A korábban kifejtett internet- és közösségi média használata okozta megváltozott befogadás miatt ugyanis a haikuk nem állják meg a helyüket: ahogy zen kóanokat sem posztolnak túl gyakran az Instán, vagy ha igen, akkor nem ennyi követővel. Egész egyszerű a magyarázat: mert időigényes. Egy kóant, egy haikut felfogni vagy épp feldolgozni idő, és befektetett energia. Abszolút meg lehet érteni az embereket, ha a metrón állva nem akarnak elmélyülni semmiben, a felületes aforizmákat viszont könnyen magukévá tehetik.

Kinek kellenek a kiadók? 

Amiről még csak részben esett szó, az a borzasztó felhígulás, amit az Instagram mint plaform okoz. Ugyanarról a jelenségről beszélünk, mint a magánkiadás esetében, azonban itt fizetni sem kell azért, hogy megjelenjen bármi. És megírni sem. Végül is bárki le tudja írni érzéseit néhány sorban, háttér elé rakni, és posztolni. Nincs szűrés, terjedhetnek a kétes értékű művek, sokszor igen hatékonyan: több ezer megosztással és kedveléssel. Nincs szükség arra, hogy várjunk a kiadó visszajelzésére, levelezzünk a szerkesztővel, javítsuk a verseket, ne adj’ Isten kihúzzanak belőle – a magunk ura vagyunk. Egy író, egy költő beérését, azt, hogy kiforrottnak, de elsősorban értékelhetőnek tekintsünk, évek munkája előzi meg. A szakma elsajátítása (ahogy más művészeti ágban) itt sem megúszható. Viszont pont az alázatos munkát semlegesíti az, hogy mindenki publikálási lehetőséget kap. Míg az erre szakosodott weboldalakat és a magánkiadókat az elszántabbak keresik fel, rárakni valami szöveget egy képre, majd posztolni, az semmiféle elszántságot nem igényel. 

Az instaköltészetnél a kiadó más tevékenységei – marketing, promózás – is az instaköltőre hárulnak. Aki jó ebben, azt megismeri a világ. Le a kalappal az instaköltők marketingtevékenysége előtt, hiszen

Mire jó még az Instagram? A saját tartalmak közlése mellett elég sok közösségi oldal foglalkozik irodalmi tartalmak közlésével, ahol megszűrik a tartalmat, biztosítva azt, hogy komolyabb irodalmi alkotásokat vagy részleteket közöljenek.

Hogy az irodalom népszerűbbé váljon, mindenképp szükséges, hogy terjedjen a közösségi médiában. Nagyon úgy tűnik, hogy jónéhány költő adaptálódik ehhez, ami elég sok fiatalt csábít az irodalom felé, egyre többen alkotnak maguk is hasonló verseket, de legfőképpen egyre többen olvasnak. Kérdés, hova vezet ez hosszú távon, és mivel gazdagodik kultúránk.