És ha Jokernek igaza van?

„Szegény személyek, szegény egyének” (Szép Ernő)

A Joker bemutatásának napján elmaradt az incel-vérfürdő, pedig igény, az nagyon is lett volna rá. Hiába feszültek be az izgalomtól az angolszász világ szeriőz médiumai, hiába közölték napról napra az egyre nyekergőbb hangvételű aggályoskodásokat, nem jött össze az, aminek szorítottak: egy pofás mészárlás, ami bizonyítaná, hogy a világunkra leselkedő legveszedelmesebb probléma még véletlenül sem komplett társadalmi rétegeknek a lecsúszása, a fokozódó atomizáció, a közös élet, a kultúra minden szegletét belengő általános rossz körérzet és kilátástalanság, hanem… hanem a Tokszikus Maszkulinitás, ami valami olyasmit jelent, hogy a nyugati férfitársadalom nem bújt még elő kollektíve Susan Sontag-rajongó, fekete leszbikusként.

Fájdalmas a csalódás, na.

Amíg lassacskán felengednek a mainstream sajtó begörcsölt farpofái, tegyünk kísérletet a Joker értelmezésére!

Könnyen lehet, hogy Todd Phillips filmje úgy fog bevonulni az annalesekbe,

De nem csak ezért fontos alkotás a Joker: a jelenkor nem-privilegizált (vagyis eltussolt, megkérdőjelezett, kigúnyolt) sérelmeire messzemenően érzékeny, populista filmről van szó, ami – hollywoodi alkotástól meglepő módon – egy pillanatra sem építi magába a kortárs illendőség morális kódjait (azokat a kódokat tehát, amelyek az érzékenyítés céljából – mennyire alávaló is ez a szó – aláássák az esztétikumot).

Fontos ugyanakkor kiemelni, mert ebben rejlik a film igazi ereje: a Joker populizmusa a legkevésbé sem leckeszerű, széles teret hagy az eltérő értelmezéseknek, fenntartja az ambivalenciát. A kapitalizmus legellenszenvesebb arcát megtestesítő, a kiváltságások legszűkebb rétegébe tartozó, kőgazdag gothami polgármesterjelölt, Thomas Wayne és a vagyona hihetetlen méreteivel hivalkodó, az „üzletkötés művészete” nyomán aratott „sikerből” magánmitológiát kovácsoló ingatlanmágnás, Donald Trump között könnyű párhuzamot vonni; annál is inkább, mert a bohócnak maskírozott tiltakozók „Resist” feliratú táblákat emelnek a magasba.

A Joker osztályharcos dinamikája viszont nem csak az elnök „demokratikus szocialista” kritikusainak, hanem minden bizonnyal a szabadpiaci fundamentalizmust megtagadó híveinek is elnyerheti a tetszését, az alt-right pedig csakhamar beépítette mémkészletébe a megtébolyodott főszereplőt ábrázoló képkockákat. Kár lenne azonban itt leragadni:

*

A nagyváros mint olvasztótégely, mint a messzibe repítő lehetőségek dzsungele, a mindenki számára elérhető önmegvalósítás utópiája? Velejéig, ezerszeren is hazug kép ez. Gotham az a hely, ahol a liberális elit dominanciájának útjából kiiktattak minden akadályt; Gotham a hagyományaitól, értékeitől, társas kapcsolataitól megfosztott többség alávetésének és rendszerszerű megalázásának a terepe.

A piaci logika szerint életképesnek bizonyultak, a politikai-gazdasági establishment tagjai, a kulturális-értelmiségi „in-crowd” számára Gotham: gyakorlatias álom, nem is annyira egy térképen precízen körülhatárolható terület, mint a könnyedség, a joie de vivre kozmopolita, nagyvilági, semmire nem kötelező kultúrája.

A Joker alkotói jó érzékkel nyúlnak e kultúra egyik hatásos jelölőjéhez, a vegasi csillogás által elemésztett, kései Frank Sinatrához. „Each time I find myself flat on my face / I pick myself up and get back in the race” – zeng a That’s Life, és milyen diadalmas szarkazmust hallunk ki ebből a kijelentésből! Hiszen a gothamizált viszonyok között elképzelhető-e, hogy az elit tagja valaha is „arcra esve találja magát”, hogy egyszer is „fel kelljen állnia”?

Az elszántság kinyilvánításának hatásvadász, üres gesztusa nem éppen arra szolgál, hogy kifejezze:

Populista lendülettel továbbgondolva és -sarkítva a dolgot: a jelenkor állapotait tekintve el tudunk gondolni olyan reális politikai szcenáriót, amiben például egy Emmanuel Macronhoz hasonló fiatalember NE hágna a hatalom csúcsára?

Érdemes ugyanitt felidézni a legemblematikusabb Sinatra-sláger, a New York, New York tételmondatát is, ami tömören megfogalmazza ennek az elitnek az ideológiáját: „If I can make it there / I'll make it anywhere” – Gotham akárhol is lehet, a világi siker elitjének nem hazája, hanem győzelemre predesztináló életmódja van. Magyarul frissen megjelent, populizmusról szóló munkájában az angol David Goodhart is „Akárholoknak” nevezi a kozmopolita felsőosztály tagjait, akik hajlamosak lenézni a begyökerezettség, a kollektív identitások értékeit, ehelyett a határokon átívelő mobilitást, az individuális önkiteljesítést helyezik előtérbe – és szinte kizárólagos befolyást gyakorolnak a liberális demokráciák életére.

Goodhart esszéjében az „Akárholokkal” a szűkebb közösségeikhez ragaszkodó, megállapodottságra törekvő „Valaholokat” állítja szembe, az egyre nagyobb erővel gothamizált világban azonban ez a terminus túlzott illedelmességként – vagy egyenesen naivitásként – hat.

olyan emberek ezek, akiknek a lába alól – hosszú évtizedek erőszakos Akárhol-politikája folytán – kicsúszott az az ismerős talaj, amit archaikus fogalmakkal „hazának”, „otthonnak” vagy akár „osztálynak” szokás nevezni, a talaj, amelyen felmenőik életének felépítménye állt. Hogy kik a „Seholok”? A lecsúszott közép-, a gyárak bezárása után tengődő munkásosztály, a távoli országok és kontinensek között vándorló vendégmunkások és migránsok tömegei, de nem csak ők: azok is „Seholok”, akik beleszülettek a digitális átmenetbe, a virtuális tér proletárjaitól kezdve (incelek, kockák, pornófüggők, különféle megszállottak) egészen a nyughatatlanságnak, a figyelemhiánynak, az „itt és most” azonnaliságának paramétereihez szoktatott regular felhasználókig.

A „Seholok” népesítik be a globális kultúra elszlömösödő perifériáit, a posztmodern fizikai-mentális gettóit, ahol gyökeret verni, amelyeket módszeresen belakni, egyszóval otthonná változtatni: képtelenség – és a Sehol-körülmények között felcseperedettekben már igény sincs nagyon erre.

A Joker főszereplőjéhez, Arthurhoz hasonló lúzerek, a globális verseny „járulékos vesztesei” ugyanúgy egy posztlokális, betájolhatatlan, generikus (New Yorktól Londonon keresztül Hong Kongig terjedő) világban élnek, mint az elit. A toldozott-foldozott külvárosi bérházak Jacques Tati-féle romantikáját végképp meghaladta az idő.

az értelmetlen robotolás színhelyei, a mindennapok szkatológiája, a szar és a vér determinizmusa: ez az – alt-rightos szójárással élve – „Clown World”, a bohócvilág másik oldala.

A vesztesek a Gothamet, az Akárholságot szentesítő urbánus könnyedségből természetesen mindenestül ki vannak rekesztve, a média azonban ravaszul feltálalja nekik a late night show-k kékesen derengő képeit, és ez épp elég ahhoz, hogy úgy érezzék, valamiképpen ők is részesei ennek a kultúrának. Ez az illúzió tartja egyben Gotham valóságát. Arthur balgán azt reméli, hogy néhány jól megválogatott poénnal meghódíthatja Gothamet, bízik a komédiázás megváltó, üdvözítő erejében. A vesztesek azonban sehogy sem képesek elsajátítani az önfeledt nevetés arisztokráciájának lazaságát: a könnyedség Arthurnál kényszeres, görcsös, gyötrelmes vihogássá korcsosul. A kérdés már csak az, hogy – ugyancsak az alt-right jelképrendszerét megidézve – mikor nyeli le a piros pirulát.

„Smile, what’s the use of crying / You’ll find out that life is still worthwhile / If you just smile” – szól az édeskés Charlie Chaplin-dal. Ha ez a bizonyos mosoly a harmincas években még elleplezhette az embertelen ipari társadalom által kizsigerelt kisember tragédiáját, ha még a nyolcvanas években is – igaz, sokkal ellentmondásosabb, baljóslatúbb módon, lásd a Joker fő referenciájául szolgáló A komédia királyát – elvezetett egy vértelen befejezéshez, ma már nem fojthatja vissza a mélyben munkáló, iszonyú feszültséget. Arthur a sorozatos bántalmazások nyomán felismeri, hogy a mosoly Gotham fennmaradásának záloga, egyben az ő és a hasonszőrű lúzerek megalázásának eszköze. A vérengzés útjára térve

*

Gothamnek abban a pillanatban vége van, amikor Joker ujjaival kipeckeli a vigyorát. A nagyvárosi kultúra mindenható mosolya gyilkos paródiává, torz halálgrimasszá lényegül át, fenségesen kinyilvánítva a gothami törvényszerűségek semmibevételét.

Ez a többszörösen is áttételes, megmételyező mímelés, ez a véres pastiche az örökös kudarcra ítélt gyengék kivédhetetlen bosszúja. Ahogy mondani szokás, Joker görbe tükröt tart a győztesek elé, de ebbe a tükörbe belenézni halálos. Miután megszabadult a lehetetlen könnyedség kényszerétől, valóban könnyeddé válik, könnyedebbé a leginkább körülrajongott celebritásnál is. Kecses koreográfiát mutat be a leleplezett város lépcsőin, hogy aztán a film csúcsjelenetében, a late night show vendégeként, a sekélyes small talk pózát öltve lenyűgöző fesztelenséggel nézzen szembe a mosoly rogyadozó rendjének ikonjával.

A Joker tehát utolérhetetlen precizitással írja le a különféle populizmusok, a rendszerkritikus internetes „közösségek”, de különösképpen a fachosphère vagy az alt-right működésmódját.

amelyre azáltal tettek szert, hogy a világban való megcsömörlésük legmélyén – talán magukat is meglepve – egyszeriben kioltottak magukban minden megfelelésvágyat. Felfedezték az edginess erejét; persze a határok, amelyeket immár túllépni hivatottak, nem a rendszer „bátor” és szabadszájú” komédiásai által rutinszerűen és kötelességből átlépdesett „határok”, nem is a józan bienséance határai, hanem a logika végső határterülete, amelyen túl már tényleg édes mindegy, hogy valaki komolyan vagy csak puszta iróniából tagadja a holokausztot.

Rosszindulatukkal megfertőzték a nyitott, liberális társadalmak diskurzusának eszményi csatornáját, az internetet, a rendszerrel szembeszegezték a „kultúrájából” visszamaradt inkoherens és értelmetlen kommunikációs moslékot, megalkották a mai élet hideglelősen röhejes gúnyrajzát – vagyis legkifejezőbb, leghívebb képmását. Csodás tapasztalat: a mimetikus-memetikus varázs megbénította, fegyvertelenné tette a közvélemény hivatásos letéteményeseit. 

A populista lázadásnak vannak eszméi, de ezeknél sokkal fontosabb, hogy milyen működési elv szerint fejti ki a hatását. Ez az elv nem más, mint a bug: öngerjesztő mutációk sora jelentkezik a jelenkor „textusában”, a megmagyarázhatatlan elharapózik, és alattomosan szétrágja életünk egész kulturális-mentális-morális szövetét,

A rendszer akkor mutatja meg az igazi arcát, amikor defektessé válik; a hiba bevitelének történelmi feladatát a populizmus látta el.

Íme, a tízes évek egy rövidke videóban összefoglalva: Peter Griffin a Family Guy-ból gyanútlanul bekap egy darab pufirizst. Milyen banális szituáció. Ami viszont ezután jön, az egyszerre borzaszt el és késztet bennünket áhítatra – akárcsak a fellázadt, öldöklő senkik körében, motorháztetőn táncoló Joker.

A dúlás ünnepélye.

Ahogyan ebben a zavarbaejtő videóban ráismerünk valami forrón autentikusra, valami tündökletes őszinteségre (mert ez a videó mutatja a „realizmus” egyetlen ma lehetséges formáját), úgy az ámokfutó Jokertől – bárhogyan is ösztökélne erre az erkölcsi érzékünk – képtelenek vagyunk megtagadni sajátos igazát.

„Mit kapsz, ha egy lelkibeteg, magányos embert keresztezel egy társadalommal, ami elhagyja és szemétként kezeli őt?” – tessék,

Másképpen felfogva a dolgot: Joker mellett, ha akarjuk, találunk érveket, Gotham mellett meg nem. A pusztítás viszonylagos és feltételes jogosságával szemben a jelenlegi, szorongásba és kiégésbe hajszoló rend fenntartására semmilyen ürügyet nem tudunk felhozni. Nem, a populizmus „romboló” tendenciái – a hatalmi viszonyok, az uralkodó dogmák és imperatívuszok agresszív megkérdőjelezése, a nyelvi konszenzus legvulgárisabb felrúgása, az olykor nihilizmusba hajló végletesség – nem szégyenteljesek, vagy legalábbis a szégyenteljesség egy furcsán pozitív minőséggel párosul. A rombolásban fölény is van. Ez a katarzis, ez a kétségbeesett könnyedség kijárt nekünk, ezredfordulós fél- vagy egész-Seholoknak.

*

Aztán a kiégett autóroncsokra, a szétvert kirakatokra megvirrad a reggel, és valójában itt dől el a lázadás sorsa. Valahol itt tartunk a nyugati világban a kortárs populizmusok első sokkja után. Joker és a nyomába szegődő elégedetlenek itt már nem sokat mondhatnak számunkra. Még ha pusztításuk fölényes is volt, most már tisztábban látjuk a puszta frusztráció, a ressentiment, a bírvágy, az elemi gyűlölet, az animális ösztönök győzelmének kockázatát is. A reggel józanságában az a kérdés, hogy a dúlás után – Jean-Paul Sartre-ot parafrazeálva – a populizmus humanizmus-e, vagy tud-e az lenni.

Ez a humanizmus persze nem a relativizálás kultúráját, az emberbálványozás középszerű divatját jelentené, mint amit sokan értenek a szó alatt, hanem az emberi méltósághoz való újszerű viszonyulást. Épp ezért nem elég, ha a populizmus harcot hirdet az elit ellen (bármennyire is megalapozott az Akárhol-technokratákkal szembeni kiállás), ha hangsúlyozza a gazdasági egyenlőtlenségeket (még ha ezek fájdalmas tünetei is a liberális rend válságának), ha rámutat a multikulturalizmus csapdáira (noha ez ügyben valóságos bűn a „mérséklet”).

ha azonban csak azokat tekintjük vesztesnek, akik beleillenek valamilyen jól definiálható társadalmi-gazdasági kategóriába, a dominancia újabb embertelen formáját hagyjuk kibontakozni.

A „szegény” szót kellene új értelemmel megtölteni, valahogyan úgy, ahogyan Szép Ernő teszi Szegények, szegények című versében. Már a felütés is meghatározó: „Szegény emberek, szegény emberek, / Szegény emberek akik élnek / Szegények, szegények”. Az emberlétnek ez az alapvetően tragikus szemlélete ágyaz meg az irgalom forradalmi kiterjesztésének. Ahogyan Réz Pál idézi fel egy visszaemlékezésében: „Kosztolányi szépen megírja valahol, és Szép Ernő is így gondolta, hogy a szegényekről kell írni, a szegényeket kell szeretni, de hát a szegény nem azt jelenti, amit a szocializmusban értettek rajta, hanem hát a vezérigazgató is szegény, ha rákja van. És a vezérigazgató felesége is szegény, hogyha megcsalja a férje vagy a szeretője. A bajban levő emberekről, az a nagy irodalmi téma, akik reménytelenül szerelmesek vagy betegek, vagy nem tudják kifizetni a villanyszámlát, mindegy.” Réz hozzáteszi: Szép nem is tudott betagozódni a háború utáni irodalomba, „ahol a szegénység szociális kategória lett, és nem pedig sors”.

Azzal a nagyívű gesztussal, amellyel Szép szegénynek minősíti a „dali” férfiakat és az „ütődött gyenge” véneket, a bátrakat meg azokat, akik félnek, a „száradó” agglegényeket, a gyilkolókat, rablókat, lopókat, „dekkolókat”, de még a „szurós állakat”, a lábszárvédőket, a felsarkantyúzott bergsteiger-cipőket és a „spangnit” is, a henyélő, kesztyűs „fa kezeket” meg a pápaszemeket és így tovább – a rombolás végeztével ezzel a gesztussal kéne a populizmusnak is felkarolnia a jelenkor sokszor láthatatlan szenvedéseit, a virtuális kultúra bizarr vagy beteges zsákutcáiban vergődőket.

Végső soron mindannyian „eltévedt, romlott küldemények” vagyunk – már ennek megfogalmazásával is ütést mérnénk a siker zsarnokságára.