A rendszer akkor mutatja meg az igazi arcát, amikor defektessé válik; a hiba bevitelének történelmi feladatát a populizmus látta el.
Íme, a tízes évek egy rövidke videóban összefoglalva: Peter Griffin a Family Guy-ból gyanútlanul bekap egy darab pufirizst. Milyen banális szituáció. Ami viszont ezután jön, az egyszerre borzaszt el és késztet bennünket áhítatra – akárcsak a fellázadt, öldöklő senkik körében, motorháztetőn táncoló Joker.
A dúlás ünnepélye.
Ahogyan ebben a zavarbaejtő videóban ráismerünk valami forrón autentikusra, valami tündökletes őszinteségre (mert ez a videó mutatja a „realizmus” egyetlen ma lehetséges formáját), úgy az ámokfutó Jokertől – bárhogyan is ösztökélne erre az erkölcsi érzékünk – képtelenek vagyunk megtagadni sajátos igazát.
„Mit kapsz, ha egy lelkibeteg, magányos embert keresztezel egy társadalommal, ami elhagyja és szemétként kezeli őt?” – tessék,
a film készen szolgáltatja az ideológiai alapot Joker felmentéséhez.
Másképpen felfogva a dolgot: Joker mellett, ha akarjuk, találunk érveket, Gotham mellett meg nem. A pusztítás viszonylagos és feltételes jogosságával szemben a jelenlegi, szorongásba és kiégésbe hajszoló rend fenntartására semmilyen ürügyet nem tudunk felhozni. Nem, a populizmus „romboló” tendenciái – a hatalmi viszonyok, az uralkodó dogmák és imperatívuszok agresszív megkérdőjelezése, a nyelvi konszenzus legvulgárisabb felrúgása, az olykor nihilizmusba hajló végletesség – nem szégyenteljesek, vagy legalábbis a szégyenteljesség egy furcsán pozitív minőséggel párosul. A rombolásban fölény is van. Ez a katarzis, ez a kétségbeesett könnyedség kijárt nekünk, ezredfordulós fél- vagy egész-Seholoknak.
*
Aztán a kiégett autóroncsokra, a szétvert kirakatokra megvirrad a reggel, és valójában itt dől el a lázadás sorsa. Valahol itt tartunk a nyugati világban a kortárs populizmusok első sokkja után. Joker és a nyomába szegődő elégedetlenek itt már nem sokat mondhatnak számunkra. Még ha pusztításuk fölényes is volt, most már tisztábban látjuk a puszta frusztráció, a ressentiment, a bírvágy, az elemi gyűlölet, az animális ösztönök győzelmének kockázatát is. A reggel józanságában az a kérdés, hogy a dúlás után – Jean-Paul Sartre-ot parafrazeálva – a populizmus humanizmus-e, vagy tud-e az lenni.
Ez a humanizmus persze nem a relativizálás kultúráját, az emberbálványozás középszerű divatját jelentené, mint amit sokan értenek a szó alatt, hanem az emberi méltósághoz való újszerű viszonyulást. Épp ezért nem elég, ha a populizmus harcot hirdet az elit ellen (bármennyire is megalapozott az Akárhol-technokratákkal szembeni kiállás), ha hangsúlyozza a gazdasági egyenlőtlenségeket (még ha ezek fájdalmas tünetei is a liberális rend válságának), ha rámutat a multikulturalizmus csapdáira (noha ez ügyben valóságos bűn a „mérséklet”).
A populizmusnak a piaci verseny szellemével szemben a mindenkori veszteseket kell felemelnie;
ha azonban csak azokat tekintjük vesztesnek, akik beleillenek valamilyen jól definiálható társadalmi-gazdasági kategóriába, a dominancia újabb embertelen formáját hagyjuk kibontakozni.
A „szegény” szót kellene új értelemmel megtölteni, valahogyan úgy, ahogyan Szép Ernő teszi Szegények, szegények című versében. Már a felütés is meghatározó: „Szegény emberek, szegény emberek, / Szegény emberek akik élnek / Szegények, szegények”. Az emberlétnek ez az alapvetően tragikus szemlélete ágyaz meg az irgalom forradalmi kiterjesztésének. Ahogyan Réz Pál idézi fel egy visszaemlékezésében: „Kosztolányi szépen megírja valahol, és Szép Ernő is így gondolta, hogy a szegényekről kell írni, a szegényeket kell szeretni, de hát a szegény nem azt jelenti, amit a szocializmusban értettek rajta, hanem hát a vezérigazgató is szegény, ha rákja van. És a vezérigazgató felesége is szegény, hogyha megcsalja a férje vagy a szeretője. A bajban levő emberekről, az a nagy irodalmi téma, akik reménytelenül szerelmesek vagy betegek, vagy nem tudják kifizetni a villanyszámlát, mindegy.” Réz hozzáteszi: Szép nem is tudott betagozódni a háború utáni irodalomba, „ahol a szegénység szociális kategória lett, és nem pedig sors”.
Azzal a nagyívű gesztussal, amellyel Szép szegénynek minősíti a „dali” férfiakat és az „ütődött gyenge” véneket, a bátrakat meg azokat, akik félnek, a „száradó” agglegényeket, a gyilkolókat, rablókat, lopókat, „dekkolókat”, de még a „szurós állakat”, a lábszárvédőket, a felsarkantyúzott bergsteiger-cipőket és a „spangnit” is, a henyélő, kesztyűs „fa kezeket” meg a pápaszemeket és így tovább – a rombolás végeztével ezzel a gesztussal kéne a populizmusnak is felkarolnia a jelenkor sokszor láthatatlan szenvedéseit, a virtuális kultúra bizarr vagy beteges zsákutcáiban vergődőket.
Végső soron mindannyian „eltévedt, romlott küldemények” vagyunk – már ennek megfogalmazásával is ütést mérnénk a siker zsarnokságára.