Térey János emlékére

Három évvel ezelőtt volt néhány nap, amit szinte együtt töltöttünk. Balaton-környéki helyszíneken tartottunk felolvasásokat. Addig csak futólag ismertem, azokban a napokban sokat beszélgettünk, laza rizling hosszúlépéseket ittunk, sokat nevettünk.

Megmaradt, ahogy a gyerekeimmel beszélt. Van az az igen ritka emberfajta, aki emberszámba veszi a gyerekeket, nem gügyög, nem mond viccesnek szánt blődségeket nekik, hanem egyszerűen, természetes hangfekvésben képes szót érteni velük. Ült a kocsink hátsó ülésén, együtt a két gyerekkel és mesélt nekik valamiről. Azok csöndben hallgatták, néha hangosan nevettek rajta, látszott rajtuk, hogy komolyan veszik ezt az embert mellettük, mert ő is komolyan veszi őket. Ilyen egyszerű ez végül is.

Mondom, futólag ismertem, a verseit viszont évtizedek óta olvastam. Olvasom, csak azért sincs múlt idő.

Azt már az elején,

Tehát nem csak egy „tehetséges” költőről, akire átmenetileg felfigyelt a szakma, hanem valami egészen másról. Olyan kaliberű költő, mint Térey János, ritkán tűnik fel az irodalmi univerzumban. Az ilyesmi tényleg azonnal látszik, noha részben megmagyarázhatatlan. Mert az persze nyilvánvaló, hogy a versek jók, a versekből összeálló könyvek is jók, de van itt még valami, amitől az egész mégis kap egy különös fényt, egy mindenki mástól élesen különböző árnyalatot. Tényleg nem tudom, mi a jó szó erre. Nem a tehetség, nem a szorgalom, nem az érzékenység, bár mindez nyilván benne van.

Térey Jánosban volt valami, ami kiemelte őt nemcsak nemzedéke derékhadából, hanem úgy általában a közelmúlt magyar irodalmából. Félve írom le, hogy a zsenialitása volt az, ami kiemelte, de tényleg nincs rá jobb szó. A zsenialitás persze megint csak nem mond semmit önmagában. Keresi itt a szavakat az ember, de hiába keresi.

Az utóbbi időben rendszeresen olvasom Babits Mihály különféle munkáit. Babits olvasása közben újra és újra Térey János jutott eszembe. De távolról sem azért, mintha Térey Babits epigonja lett volna. Egyáltalán nem. A formátum, a hozzáállás, a komolyság hasonlósága miatt. Térey lírai és emberi alapállásában hasonlít Babits Mihályra, ugyanolyan tüneménye a magyar irodalomnak, mint a nagy előd. Ilyesmi tényleg ritkán fordul elő, hogy valakin ez már viszonylag fiatalon egyértelműen látszik. Jánoson látszott és szerintem tudta is, hogy látszik. Ezzel a tudással azonban soha nem élt vissza,

vagy mindenek felett álló, érinthetetlen „művész úr”.

A 2016-ban megjelent Őszi hadjárat című gyűjteményes verseskötete a huszonegyedik századi magyar költészet egyik mérföldköve, ez bátran kijelenthető. Nem nagyon találni benne olyan verset, amely ne viselné magán a fent emlegetett attribútumokat. Minderre nyilván lehetne azt mondani, hogy a szokásos fényezés, az elhunytnak kijáró kötelező tiszteletkörök, de higgyeel a kedves olvasó, a lehető legkomolyabban gondolom azt Térey Jánosról, hogy a legnagyobbak közé tartozik. Ez a nagyság, ez a formátum abban is tisztán meglátszott, ahogy az úgynevezett közéletben részt vett, ahogy egyértelműen és bátran elmondta a véleményét mindenről. Nem a megosztásban, az árokásásban, az egymásnak feszülésben gondolkodott, hanem a metszéspontokban.

Hídember volt az irodalmi életben, ami aztán megint csak ritka tünemény a mi tájainkon. A kifejezés klasszikus értelmében a szellem embere volt, olyan író, aki nem egy elefántcsont-toronyban képzeli el az életét. Ismerte és figyelte a társadalmi folyamatokat és meg is volt minderről a maga karakteres véleménye. Színdarabjai és a nemrégiben megjelent Káli holtak című regénye a rendszerváltás utáni magyar társadalom különféle kasztjait szedi ízekre, kíméletlen látleletet adva arról, milyenek is vagyunk valójában.

Térey János mindehhez saját nyelvet hozott létre, amely egyszerre volt modern (olykor szándékoltan, ironikusan trendi) és erősen a tradícióba ágyazott.

a magyar nyelvnek egy olyan egyedi, utánozhatatlan formáját alkotta meg, ami minden sorát átjárja, messziről felismerhető. Például így:

Északi oldal

Egyetlen tölgylevél, melyet a szél

Megmozdít mögötted a kocsiúton,

Akkora zajt kelt, akár egy kereplő,

Vagy mint egy hercegi cipősarok.

Ilyen szapora utam üteme,

Mikor a levegő mandulaízű.

A holdvilágos filozófia

Otthon van itt, s kopár az otthona.

Ilyen a várta. Nőttön-nő a dolgok

Északi oldalán a dús moha.

Elképesztően és botrányosan korán hagyott itt minket, mondhatnánk, de nincs sok értelme ilyeneket mondani. A halálról nincs mit mondani, így az ő haláláról sincs. Legfeljebb annyit, hogy egy nagy költő, egy végtelenül kedves és csillogóan okos ember távozott közülünk.

Olvasóként fel van adva a lecke, mert az életmű nagy és szerteágazó, el lehet bolyongani benne még sokáig. Szülőként pedig gondolni is rettenetes arra, hogy kicsi gyerekeket hagyott maga után.

Isten veled, János, nyugodj békében a boldog feltámadás reménye alatt.