Jazz nyolcvanon túl: Konitz, Rollins és Jamal zenéje

Szédítő még csak belegondolni is, hogy a jelen írásban tárgyalt zenészek milyen régóta vannak a pályán.

Lee Konitz (nemrég töltötte be a kilencvenet) Miles Davis 1949-50-ben rögzített, a Birth of the Cool című lemezen egybegyűjtött, korszakalkotó felvételein szerepel.

Sonny Rollins (nyolcvanhét volt szeptemberben) 1949-ben vonult először lemezstúdióba.

Ahmad Jamalnak (szintén nyolcvanhét idén) az ötvenes évek elején jelentek meg az első lemezei.

Azt gondolhatnánk, hogy ezeknek a legendás zenészeknek hetven évnyi pályafutás után már nincs mit mondaniuk, a közelmúltban megjelent albumaik azonban másról tanúskodnak.

Sonny Rollins – Road Shows Vol. 3. & Vol. 4. (Okeh Records, 2014, 2016)

Newk, ahogy a világ legnagyobb élő jazz-zenészét becézik, öt éve légzőszervi problémák miatt sajnálatos módon visszavonulni kényszerült, így sem maradunk azonban új Rollins-albumok nélkül: a tíz éve útjára bocsátott, a elmúlt évtizedek kiadatlan koncertfelvételeiből szemezgető Road Shows-széria újabb és újabb darabokkal bővül.

Rollins a hetvenes évek óta – néhány kivétellel – elég középszerű stúdióalbumokat produkált (saját elmondása szerint valamiféle pszichológiai nyomás akadályozza meg abban, hogy kiteljesedjen a stúdióban), a kritikusok számtalanszor rámutattak arra, hogy a szaxofonos nagyságáról inkább a koncertjein lehet képet alkotni, a sorozat nagy erénye tehát, hogy bizonyítja: Rollins zsenialitása nem fakult meg az ötvenes-hatvanas évek karriercsúcsai után.

A három éve megjelent, a 2001 és 2012 közötti időszakot átfogó Road Shows Vol. 3.-t én gondolkodás nélkül odatenném a Rollins-életmű legjelentősebb darabjai közé, gyakorlatilag nincsen egyetlen érdektelen pillanata sem. Emlékezetesek Rollins saját szerzeményei: a Biji masszív groove-jának egyszerűen képtelenség ellenállni (itt emlékezzünk meg a tavaly elhunyt Bob Cranshaw basszistáról, aki potom ötven éven át dolgozott együtt Rollinsszal), Stephen Scott zongorista hozza a tőle megszokott egzaltált, ízes játékot, Rollins pedig nyers eleganciáját csillogtatja meg. Ugyanígy ragyogó a maga radikális egyszerűségében szuggesztív, Patanjali című téma: a nyolcvankét éves Rollinst valami révületes svung hajtja előre, játéka olykor a free jazz kakofóniáját közelíti. (Az külön érdekes, hogy Rollinsnak – aki a szvingkorban született, a bebop-forradalom idején volt tinédzser, és Charlie Parker mentorálta – a mai napig mennyire kortársi maradt a soundja.) A lemez csúcspontja mégis a Jerome Kern-sztenderd Why Was I Born: a huszonnégy perces, katartikus felvétel nagy részében Rollins és a dobos válaszolgat egymásnak, a szaxofonos nem tud kifogyni az ötletekből. Rollins előszeretettel csempész zenei idézeteket a játékába, természetesen itt is előkerülnek kedvenc patternjei: egy motívum Prokofjev Péter és a farkas-ából, Eddie Cleanhead Vinson szerzeménye, a Four, és így tovább.

A tavaly kiadott Road Shows Vol. 4. az előzményhez képest viszonylagos csalódást kelt, a legizgalmasabb felvétel talán a Professor Paul, a Without a Song című sztenderd absztrakt átirata. Itt van még a hetvenes évekből származó Disco Monk is – a cím nem csal, valóban Thelonious Monk zenéje és a diszkóritmusok elegyednek itt össze, aminek a puszta gondolata is elborzasztó. A felvétel a sületlen humorizáláson túl valóban nem mutat sokat, talán el lehetett volna hagyni. A többi szám – néhány ballada, egy Horace Silvernek címzett blues stb. –, nem hoz különösebb meglepetéseket, ami persze nem azt jelenti, hogy ne lennének élvezetesek: Rollins még ebben a kicsit unalmasabb formájában is úgy odateszi magát, amiről a legtöbben álmodni se merhetnek. Mindent összevéve: a Road Shows-albumok mementói annak, ami Rollinst valóban naggyá teszi: az az ösztönös, elementáris őserő, mely a játékában lüktet, nem csupán a zsigereinkbe hatol – a szellemünket érinti meg, „intellektuálisan” ragad meg bennünket, ahogy egy amerikai jazz-újságíró fogalmazott. Várjuk az ötödik (meg a hatodik meg a hetedik) részt.

Lee Konitz – Frescalalto (Impulse!, 2017)

Az altszaxofonos Lee Konitz napjaink egyik legkifinomultabb zongoristájával, Kenny Barronnel, Peter Washington bőgőssel és Kenny Washington dobossal játszik ezen az albumon. Konitz művészetének – a cool jazz, a Lennie Tristano-iskola esztétikájához híven – fontos alapelve az, hogy tartózkodik mindenfajta hatásvadászattól, az öblögető, fals érzelmeskedéstől. Rollins egy interjúban úgy fogalmazott, hogy improvizációja a tudatalattijából tör elő, a színpadon, az előadás sodrában ugyanis egyszerűen nincs ideje arra, hogy előre kigondolja a frázisokat; Konitz kimért, komotós, száraz játékát ezzel szemben egyértelműen egy metsző tudatosság formálja. Ez a puritanizmus egyesek számára talán sterilnek tűnhet, a konitzi interpretációkban azonban valódi érzelmesség lakozik, még ha ennek „fölfejtése” nagyobb figyelmet követel is meg a befogadó részéről.

Konitzék főleg a Nagy Amerikai Daloskönyvből válogatnak ez alkalommal – Stella by Starlight, Darn That Dream, Out of Nowhere, Invitation, Cherokee, illetve az All the Things You Are akkordmenetére épülő Thingin' –, emellett Konitz ötvenes évekbeli szerzeményét, a Kary's Trance-et, valamint a Gundula névre hallgató gyengéd balladát is előadják. Barron nagy elánnal játszik, a ritmusszekció kitűnő, Konitz ezúttal némiképp mainstreamebb stílushoz tartja magát, nem cselezi ki olyan ravaszul a jól ismert melódiákat, mint más felvételein. A szaxofonos a lemezborítón énekesként is fel van tüntetve, nagypapás, hamiskás dünnyögése (túlzás lenne scatnek nevezni) valószínűleg nem nyeri el mindenkinek a tetszését, nekem a magam részéről nincs különösebb bajom vele, megejtő, hogy Konitz az alkonyi éveiben eképpen nyílik meg a közönségének. A Frescalalto nem változtatja meg gyökeresen azt, amit Konitzról tudtunk (ezt persze kilencvenen túl nem is várhatnánk el tőle) – kellemes, ízléses alkotás.

Ahmad Jamal – Marseille (Jazz Village, 2017)

A zongorista Jamal az ötvenes években egy összetéveszthetetlenül egyedi stílust alakított ki, mely minimalizmusával, könnyedségével többek között Miles Davisre volt nagy hatással. Az At the Pershing: But Not for Me című koncertfelvétele a kor egyik legeladottabb jazzalbuma volt, ezen szerepelt először a Poinciana nevű dal ikonikus feldolgozása, ami máig a Jamal-koncertek elengedhetetlen része, és ami felvonultatja a jamali megközelítés összes meghatározó jellegzetességét: a töredezettséget, a hirtelen dinamikai váltásokat, a makacsul vissza-visszatérő frázisokat, a ritmusszekciónak a zongoristával egyenrangú szerepét. Jamal az évtizedek során – amellett, hogy stílusa megemberesedett, összetettebbé vált – csodálatosan bontotta ki, fogalmazta meg újra és újra ezt az esztétikát, mely mit sem veszített modernségéből, frissességéből.

Az elmúlt években jobbnál jobb lemezekkel rukkolt elő (Saturday Morning, Blue Moon), most pedig egyik kedvenc városához, Marseille-hez intéz ódát James Cammack bőgős, Herlin Riley dobos és Manolo Badrena ütőhangszeres társaságában. A Marseille című szerzeményt három feldolgozásban hallhatjuk, az első, modális jellegű interpretációban fontos szerephez jut Riley katonai indulókat idéző dobolása, a második, gyengédebb tolmácsolást Abd al Malik rapper recitálása kíséri, míg a harmadikban Mina Agossi énekel.

A Sometimes I Feel Like a Motherless Child-ban a kvartett a Miles Davis által Jean-Pierre címmel híressé tett francia gyerekdalból „csúszik rá” a néger spirituáléra, melynek keserűsége eltűnik a virgonc ritmusok között. A Pots en verre kedves, színekben és hangulatokban gazdag, impresszionista darab. Kozma József dalát, az itthon Hulló levelek címen ismert Autumn Leaves-t jellegzetes jamali ostinatók és Cammack igéző játéka dúcolják alá, magával ragadó a feldolgozás eleganciája. Az I Came to See You / You Were Not There című balladát a Badrena által megszólaltatott hangszerek sejtelmes csengés-bongása teszi teljessé. A zord Baalbeck-ben visszatér a katonai ütem, Jamal vad, disszonáns akkordokat ejt el. A Marseille Jamal törhetetlen lendületének és szellemi frissességének újabb ékes bizonyítéka, mindenkinek melegen ajánlom.