Ben H. Winters: Földalatti Légitársaság

„Winters még mindig abban a legjobb, ahogy egyszerű emberekről, kis közösségekről mesél – már Az utolsó nyomozó-trilógiában is azt élveztem igazán, ahogy az ottani kifordult, a világvége miatt mindenféle extrém viselkedésbe menekülő társadalomról ír. Most talán a korábbinál is több lehetősége van szabadon engedi a fantáziáját: ezúttal közel sem olyan elrugaszkodottak az ötletei, viszont sokkal nyomasztóbb, ahogy bemutatja ezt a világot (azért remek ötletekből most sincs hiány: nagyon szórakoztató azt figyelni, hogy miként alakult át százötven év alatt Amerika, és az általunk ismert részek – legyen szó technológiáról, politikai mozgalmakról vagy akár énekesekről – hogyan simulnak bele ebbe az új világba).

Nyomasztó, már csak azért is, mert elképzelhető. Azáltal hogy a jelenünkhöz nagyon hasonló időbe helyezi a cselekményt, máris sokkal közelebb érezzük magunkhoz (valószínűleg egy amerikainak még többet jelent). És az a legrémisztőbb, hogy nem érezni szélsőségesnek – nem valamiféle eltúlzott disztópia, hanem látszólag minden normális. Az emberek nem viselkednek »furán«, nem lóg ki annyira a jelenünkből, hogy könnyedén legyinteni tudnánk rá, mert úgyis elképzelt. Winters alternatív jelene valóság is lehetne, sőt, ha szétnézünk a mi világunkban, szomorúan tapasztalhatjuk, hogy bizonyos tekintetben az is. Ráadásul nem látszik kiút belőle, elvégre a rasszizmus nem egy diktatúra, nem lehet »megdönteni«: láthatatlanul kúszik be az életünkbe, és hosszú-hosszú évtizedek kellenek ahhoz, hogy az emberek gondolkodása megváltozzon. Ez pedig vajmi keveset segít jelenleg az áldozatokon...

A Földalatti Légitársaság mégsem igazán fájdalmas regény: csak kisebb betekintéseket enged ennek a szörnyű világnak a mélyebb rétegeibe, és a felszínen megmarad izgalmas thrillernek. Nem akad a torkunkon, nem vág a bőrünkbe, inkább csak rámutat a problémára, hogy azon is gondolkodjunk, a pergő cselekmény közben viszont nem sok időt enged, hogy mindezt annyira át is érezzük. Ez talán sokaknak kevés lesz – bevallom, én is jobban örültem volna, ha inkább a történet drámaibb, tragikusabb oldalát domborítja ki, és nem annyira a rejtélyre helyezi a hangsúlyt –, de Winters szerintem egyébként is főként abban erős, hogy könnyen érthető formában dolgozzon fel nehéz témákat. A szórakoztatás márpedig most is garantált, unatkozni biztos nem fogunk, ha pedig közben néha el is gondolkodunk, annál jobb.”