Ez a film eleinte nem fog tetszeni azoknak, akik egy tipikus Resident Evil-féle zombiaprító akcióhorrorra vágynak. Első körben ugyanis a főszereplő maga a megtestesült töketlenség, és ez az állapot ki is tart a filmhármonegyedéig.
„Ebben az alkotásban ugyanis a zombik teljesen kiszámíthatatlan módon, kancsal szemű, de változatos tulajdonságokkal bíró szörnyekként jelennek meg. A legtöbbjük lassan csoszog, némelyikük viszont gyorsan fut; az egyikük pókként mászik, míg egy másik meg hatalmasakat ugrik. Nem némák, nem igazán hörögnek, inkább az elmúlt életük egy-egy pillanatát ismételgetik folytonosan, mintha csak időhurokba kerültek volna. A kivitelezésük nagyszerű, az ember tényleg iszonyodik tőlük, de van bennük valamiféle groteszk humor is, ami a japánok sajátja már a Tetsuo: The Iron Man óta.
És akkor beszéljük a vérbő megvalósításról is, ami a mozi másik nagy erejét képezi. Itt bizony nem finomkodtak a készítők, a gore tombol rendesen, főleg a végjátékban, ahol a fejlerobbantások már-már Hullajó-szintű vér- és agyvelőmennyiséget produkálnak. A vérengzés kivitelezése pazar, jobbára a praktikus trükkök dominálnak, zavaró CGI csak ritkán bukkan fel.
Ha már a végjátékot említettem, gondolom senkit nem ér meglepetésként (ha mégis, akkor VIGYÁZZ, SPOILER!), hogy Hideo a történet végére megtalálja a benne rejtőző IGAZI hőst, és véres aratást rendez a zombik között. A történet itt már nem sok meglepetést tartogat, a készítők láthatóan igyekeztek egyfajta fanservice-jelleget adni a befejezésnek, ahol a korábban elégedetlenkedő nézők is megkaphatják azt, amire vártak: kíméletlen, vérben tocsogó zombiaprítást.”
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
