Resident Evil Maraton – Túl a csúcson

„Az ötödik részre pedig célba ért. A túlságosan is első rész és az ocsmány negyedik után végre elérte azt, amit mindig is akart: leforgatott egy szórakoztató gameplay videót. Mert, minden baromsága ellenére a Megtorlás lett a sorozat leglátványosabb, legdinamikusabb és legötletesebb (a földalatti bázison létrehozott miniatűr városoknak köszönhetően helyszíneiben is ez a legváltozatosabb) és így talán legszórakoztatóbb darabja. Az, a helyzet, ha önmagában néztem volna a filmet, akkor minden bizonnyal azzal zárnám a soraimat, hogy ez bizony egy agyatlan, B kategóriás, Guilty Pleasure film, ami egy sörözéshez teljesen kellemes kikapcsolódás lehet. Ám, mire ideáig eljutottam, annyira lefárasztott Paul W. S. Anderson hanyagsága, hogy nem tudtam nem figyelembe venni. Na, nem azért mert túlságosan is izgatna a Resident Evil filmek sztorija. Hanem azért, mert, ha egy író totálisan leszarja a saját művét, akkor engem mégis miért kéne, hogy érdekeljen? Miért izguljak egy olyan sorozaton, ahol részről részre, bármi és annak az ellenkezője megtörténhet? Amelynek készítője olyan, mint a hülyegyerek a játszótéren, aki nem tudd normálisan együtt játszani a többiekkel és folyamatosan a saját kénye-kedve szerint változtatja a szabályokat? És, erre még az sem mentség, hogy »de ezeket a filmeket nem is kell komolyan venni«, hiszen akármennyire is furcsán hangzik ez a fentiek tekintetében, maga az alkotó is komolyan vette. Öniróniát, szándékolt humort vagy bárminemű a néző irányában tett kikacsintást ugyanis nem találunk a filmekben.

És, hogy mire jöttem rá a Resident Evil-filmek végignézése után? Mi volt a maraton tanulsága? Semmi. Úgy vágtam bele a projektbe, hogy remélhetőleg megértem, miért lehet szeretni ezt a sorozatot, de erre öt film és ennél valamivel több doboz sör elfogyasztása után sem jöttem rá. Hiszen persze vannak már buta akciósorozatok is, de legyen szó a Halálos iramban vagy éppen a Transformers-filmekről, általában mindegyikben lehet találni valami, csak az adott szériára jellemző sajátosságot. Ezzel szemben a Resident Evil filmekben nincsen koherens, összefüggő történet, nincsenek izgalmas karakterek, akiknek a sorsa minimálisan is érdekelne, szándékolt humorból szinte egy cseppet sem találunk, a látvány sokszor megmosolyogtató (ha éppen nem kivehetetlen), a játékokhoz csak a karakterek neveiben és fanservice-jellegű utalásokban van köze, a részek pedig túlságosan eltérőek ahhoz, hogy kialakuljon valamiféle tipikus Resident Evil hangulat. (Ha mégis van markáns atmoszférája ennek a szériának, az legfeljebb az olcsó, buta, de túlságosan is komolyan vett zombi hentelős gameplay videó benyomása lehet). Na, persze mi van, ha az egész a legvégén nyer majd értelmet? Hátra van még ugyanis a sorozat záró etapja, szóval sör a kézbe és irány a mozi: lássuk hogyan zárul le Alice (és az én) kálváriám.”