Röhejesek a párbeszédek, nem stimmel a forgatókönyv, pedig a sztori egyébként korrekt, a látvány pedig remek. Teljes vállszélességgel nem tud kiállni a film mellett, de kritikusunk szerint vannak értékei. Az alapkonfliktust pontosan vették át, minden mást viszont rugalmasan, friss szemmel kezeltek anélkül, hogy csorbulna bármi, amit a rajongók szerettek a játékokban.
Cikket elkezdeni még könnyű eredményhirdetéskor sem egyszerű, de az Assassin’s Creed eljuttatott a mélypontra. A vetítésről kiszabadult nézők véleménye a skála mindkét végletén megtalálható, sőt, én még saját magammal is nehezen tudok megegyezni a végső verdiktet illetően, ami szépen kirajzolja, milyen maga a film: bizonyos részeiben szélsőségesen szuper, másokban meg szélsőségesen rossz. A prekoncepcióm tulajdonképpen bejöttek, bár akkor még arra gondoltam, vagy az egész film lesz borzasztó, vagy minden ízében tökéletesre sikerül, és amúgy az utóbbira nagyobb esélyt láttam azok alapján a hírek, trailerek és egyéb apróságok alapján, amik az utóbbi félévben szállingóztak felénk erről a projektről.
Essünk túl a fájdalmakon, és kezdjük azzal, hogy mi nem működik. Hát például az a teljesen profán dolog nem működik, amit úgy nevezünk, hogy dialógus, magyar nevén párbeszéd. Minden szép és jó egészen addig, amíg valaki ki nem nyitja a száját, és a vászonra nem köp valami elképesztően pátoszos és sablonos tőmondatot, ami, ha leírjuk és macskakörmöt rakunk köré, nagyjából ötven másik filmből idézete is lehetne. Nem is csoda, hogy ezekkel nagyon kínos a szereplők közti verbális kommunikáció, bár most így visszagondolva, szerintem ezt a film mintha tudná is, mert Fassbender szájában néha olyan szituációt megtörő mondatokat adnak, hogy azt kell gondolnom, kínjukban már tenni akartak valamit. Az is kellemetlen, hogy mennyire nem kötődik senki senkihez, ezt továbbgörgetve pedig az lesz kínos, hogy az utolsó néhány jelenetsor egyikében mit lép Marion Cotillard karaktere, de ezt nem mondom el, a felfedezés élményét meghagyom mindenkinek. Az egész terem lefagyott. Ledobtuk tőle az ékszíjat.
Ezek a dolgok a röhej határáig rosszak, de rá szeretnék mutatni, hogy mind egy irányba koncentrálódnak: a forgatókönyv felé. Az tartalmaz vagy hagy ki megbocsáthatatlan dolgokat, és nagyon nagy kár érte, mert a sztori egyébként korrekt. Nem apró, esetleg mondatokról van szó, hanem egymásra rakodódó, folyamatos dramaturgiai szennyeződésekről. Rosszul van megírva, rosszul pörgeti egymás körül a karaktereket, és emiatt rossz és légből kapott a befejezés is. Viszont az adaptációk – illetve ahogy most kicsit találóbb: „adaptációk” – lehetővé tesznek egy sor olyan értelmezési lehetőséget és szempontot, amit az eredeti forgatókönyvvel rendelkező filmek nem. Ez egyszerre átok és áldás. Most áldás, mert bár furcsa módon azt rontotta el, amit bármelyik másik filmnek is jól kellett volna megoldania, a játékhoz, az alapanyaghoz kötődő pontok nagyon szépen sikerültek.
Isten ments, hogy bárki azt gondolja, fel akarom menteni bármi alól is a filmet, mert nem, ami rossz, az rossz, az már úgy maradt, azt már a szentelt víz se mossa le, de túlzásba sem kell esni: van, ami megmenti az Assassin’s Creedet. Bár a játékokból ismert alapanyagból, szabályokkal és sablonnal dolgozik, ez a film sokkal inkább egy kiegészítőnek, ha úgy tetszik, egy DLC-nek felel meg, mint „az Assassin’s Creed játék megfilmesítésének”. Az alapkonfliktust pontosan vették át, minden mást viszont rugalmasan, friss szemmel kezeltek anélkül, hogy csorbulna bármi, amit szerettünk a játékokban. Amit leginkább kiemelnék ezek közül, az az Animus újraértelmezése – eszméletlenül sült el. Érthetőbb, látványosabb és logikusabb lett a működése, mint a játékokban valaha volt.
Van-e Assassin’s Creed-feelingje? Nos, nekem, mint a mesében, három kívánságom volt ezzel kapcsolatban. Az első az volt, hogy ismerjük meg jobban az Animust, az egész technológiát, adjanak valami kézzelfoghatót, mert a játékokban bármit mondanak róla, mindig kicsit varázslat-szerű marad az egész, filmen viszont kiválóan meg lehet mutatni. Ez pipa. A második dolog: émelyítő CGI helyett valódi kaszkadőröket alkalmazzanak, és úgy zavarják őket fel és le az épületek oldalain, mintha nem lenne holnap. Ez is megtörtént. Bár arányaiban keveset járunk Callum Lynch felmenőjének idejében, amikor ott vagyunk, az nagyon súlyos.
Sok, talán 10-15 percig is tartó üldözéses jeleneteket látunk, és nemcsak a falon mászkálás, ugrálás, hanem a közelharc is fantasztikus. Annyira jó szögekből vannak felvéve, olyan gyorsak és pontosak, annyira érezhető a fizika, hogy még ha fel is voltunk készülve rá, hogy egy Assassin’s Creedben ezt nem ronthatják el, akkor is le leszünk nyűgözve, mert ez már majdhogynem túlteljesítés. Már csak azért is, mert olyan karaktert adtak Andalúziának a rengeteg porral, sárgás-barnás színnel, meleg fénnyel, hátborzongató jelmezekkel, hogy szinte sajnálja az ember, hogy ha ilyet tudnak, akkor miért nem dicsekszenek kicsit többet vele. 2016-ban nem túl meglepő, ha egy film látványosra sikerül, de pont ezért mindig ki kell emelni, ha valami nem az öncélúan röpködő tárgyak szintjén ragad meg, hanem a szerves, vásznon valóban jól mutató kategóriába esik. Nekem az utóbbi időkben ilyenből a Mad Max, A visszatérő és a Doctor Strange jut eszembe, és most az Assassin’s Creed – persze mind más és más módon. A harmadik kívánságom meg az volt, hogy mindezek alatt ne Kanye West szóljon. Nem az szólt. Nagyon is jó volt a zene – dallamtapadás nincs, de az atmoszférához, a tempóhoz mindenképpen hozzátett.
Nyilván igyekszem nyitott szemmel játszani az Assassin’s Creed játékokkal, de a rengeteg apróság és tennivaló gyakran elvonja a figyelmemet a legalapvetőbb dolgokról is, ez a film azonban pofonegyszerűen összefoglalta a lényeget. Mivel nem újoncként ültem be, mindig tudtam, miről van szó, minden értelmes és logikus volt (a párbeszédeket meg az utolsó húsz percet leszámítva…) – annak viszont, aki nem játszott egy játékkal sem, nem tudom, milyen lehetett, bár én még emlékszem arra, milyen volt a másik oldalon lenni, és megélni, mennyire magamra hagy a Warcraft-film, és az AC nem ez a kategória. Sokkal ügyesebb annál, még a hibái ellenére is.
Látható, hogy néhány dologtól eltekintve nekem nem fájt ez a film, de még én se tudok teljes vállszélességgel kiállni mellette, és lesz igazság abban, amit a negatívabb kritikák írnak róla, teljesen leírni viszont erős túlkapás. Lehet, hogy még mindig nem sikerült azt az annyira várt „Végre Egy Jó Játékadaptációt” most létrehozni, de az irány, amit az Assassin’s Creed képvisel, követendő. Még ha nem is lesz a kedvencünk, vagy 2016 legjobbja, talán lépett egyet, és a rókabőr lenyúzásában még mindig a jó alkotói hozzáállást képviseli, amire nagy szükség van.
Csak a második részre tanuljanak meg írni és karaktereket mozgatni, könyörgöm.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A főtitkár a védelmi kiadások növelésére, valamint háborús gondolkodásmód elsajátítására sürgette a szövetség országait.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
