Moszat: Mindig lesz deficit a mainstreamhez képest

Hogy változott a fantasztikus irodalmi közeg az elmúlt években? A Mandiner.sci-fi első születésnapjára arra kértünk egy sor, a sci-fi-, fantasy- és horrorközegben aktív írót, szerkesztőt, bloggert és olvasót, hogy értékeljék a magyar fantasztikum helyzetét 2016-ban.

Aki válaszol: Bárdos Zénó (Moszat), blogger.

*

Mint minden rajongó, én is az anyatejjel szívtam magamba a fantasztikumot, noha az én esetemben ezt nem szó szerint kell érteni. Szüleim nem voltak olvasott emberek, teljesen autodidakta módon indultam ebbe az irányba. Konkrét fordulópontra nem emlékszem, és biztos, hogy nem a Star Wars volt az, de tény, hogy a science-fictiont természetes módon igényelte mérnök lényem. És hát a háborútól a nyolcvanas évekig egy nagy reneszánszról beszélhetünk, az élet szinte minden területére hatással volt a sci-fi, avagy nagyobb kultúregységként a modernitás, természetesen én sem voltam kivétel.

Irodalom szakos párom ma is funkcionális kultúr-analfabétának tart, hogy nem olvastam indiánregényeket. Tény, hogy a kaland, a dráma, az eszme és az esztétika mind a fantasztikum közvetítésével jutott el hozzám. Ma is e szemüvegen keresztül érzékelem a világot. Ez egy ilyen kereszt.

A keleti blokkban az SF sajátságos irányt vett. Mivel egyik témája, a jövő, egybeesett a rendszer ideológiájával, támogatott kultúrirányzat volt, sőt még azt is elnézték, ha némi rendszerkritika került a sorok közé. Ezt tükrözi például a Kuczka-éra mindenféle üzleti racionalitást nélkülöző óriási példányszámai.

A 89-es módszerváltás a hazai fantasztikumot is gyökeresen megváltoztatta. Felszabadult például a fantasy és zsánertől függetlenül teret kapott az ipari trash. Noha a zsánerkönyvkiadás akkori szereplői mára teljesen lecserélődtek, az akkor kialakult törvényszerűségek máig érvényesek. A fantasztikus termékek túlnyomó része ponyva, ami egyébként Conan Doyle és Rice Burroughs óta így van az angolszász közegben, csak nálunk adott egy hamis optikát a dolognak a mintegy melléktermékként, minőségben is cenzúrázott külföldi fantasztikum. De az már a kis nyelvi közeg sajátsága, hogy a ponyvát olcsóbb itthon legyártani, mint importálni. Ez a jelenség itthon az olvasók és írók generációiban kódolta azt, hogy a fantasztikum csak értéktelen, ifjúsági, szórakoztató irodalom lehet.

Fontos üzenet a szerzőtől

De más okok miatt sem létezik a magyar sci-fi. Mint ahogy magyar haditengerészet vagy magyar foci sem, függetlenül attól, hogy egyiket vagy másikat nagyon szeretnénk. Ezek több száz milliós kultúrákban profitábilisak. Itthon a sci-fi mindig is pár ezer ember hobbija marad, sosem fog annyi kulturális és gazdasági szereplőt eltartani, mint amennyi jelenleg is van.

Ezért a rendszer oldalról finanszírozza magát. Ennek a legkülönbözőbb formái fordulnak elő. A legkézenfekvőbb a ponyva kiadás és gyártás, illetve a fantasztikumon kívüli szortiment, vagy épp a fantasztikum a mellékes az egyéb kiadványok mellett, de hobbi kiadó, mecénási működés, pénzmosoda vagy konkrét lopás is előfordul, mint a Galaktika esetében. Az üzleti modellek palettája széles, csak épp egyik sem az olvasóból él, nem az ő igényét elégíti ki.

E közegben mindig lesz deficit a mainstreamhez képest. Párom Dick-rajongó, amely életmű jobbára megjelent magyarul. Megkérdőjelezhetetlen Dick fantasztikumbeli zsenialitása, de számomra olvashatatlan az ürge. Messiásként várom Octavia E. Butler írásokat magyarul, zseniális perverzitással használja a fantasztikumot a humánum kérdéseinek boncolgatására, de csak pár rövid írása érhető el itthon. Aki Asimovnál és Nemerénél mélyebben is hajlandó volt elmerülni a fantasztikum bugyraiban, annak megvannak a lieblingjei. Mint ahogy egy-két küldetéstudatos szerkesztőnek, kiadótulajdonosnak is vannak. Erről lehet beszélni, meg arról, hogy angolul is lehet olvasni. Másról itt nemigen érdemes.

Viszont a fantasztikum globálisan is válságban van. Bár néha azt gondolom, hogy csak visszatér mesei gyökereihez és a valóság torzításával csökkenti annak mindennapi fájdalmát, szimbólumaival segíti megértését, de ezt a dilemmát majd eldöntik helyettem az esztéták és az antropológusok. Azt viszont állítom, hogy a Mátrix volt az utolsó friss sci-fi tartalommal rendelkező, művészi igényű blockbuster, de még az is, az irodalomban akkor már húszéves gibsoni virtuális technodisztópia témát dolgozta fel. Pedig ez előtt sem voltunk elárasztva igazi, valódi, felnőtt sci-fi filmekkel, fantasyvel meg szinte soha.

Persze lehet, hogy csak a világháború utáni nagy SF generáció volt az a különleges közeg, ahol a huszonöt év feletti értelmi és érzelmi elvárásoknak is meg akart felelni a szórakoztató irodalom és ünnepnapokon a film is. Lehet, hogy pont a világháború volt az a sokk, amikor egy rövid történelmi pillanatra hittünk önmagunkban, mint faj.

Mindenesetre nekem, huszonötödik évemet egy ideje már betöltve, nehezemre esik látni egy Bram Stoker-i vagy George Orwell-i jelentéstartalmától teljesen megfosztott klisében egy posztpubertás hölgyet, amint egy testrabló idegen és egy vérfarkas vágyai közt őrlődik. Persze a fiatalokat nem csak intellektuálisan, hanem emocionálisan is segíteni kell, mondhatni évezredes deficitet halmoztunk fel e téren, és mi másnak kell ezt megtenni, mint a kultúrának, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez, ebben a formában valóban segítség-e.

De amikor, még a Simicska-szakadás előtti, számomra érthetőbb világban szélsőjobbnak mondott, azóta kulturális rovatokat növesztett orgánum lelkes újságírója azt kérdezi tőlem e körinterjú sorvezetőjeként, hogy mi a véleményem a fantasztikum és a nők, újmagyarul gender, illetve az LMBTQ viszonyáról, akkor jeges félelem lesz úrrá rajtam: lehet, hogy ez az aggkori szellemi leépülés azon foka, amikor már a kérdést sem értem?

*

A cikksorozat összes része A magyar fantasztikum helyzete címke alatt elérhető, de érdemes követni Facebook- vagy Moly-oldalunkat is.