Mozizás helyett forradalmár lett: Lipták Béla portréja

„A dobogón a párttitkárnő kiabált a mikrofonba, hogy ne törődjenek azzal, mi van Poznańban, a maguk dolga a tanulás! A pingvinek (a DISZ-vezetők; mindegyik kövér volt és sötétkék zakójuk volt piros nyakkendővel) körül állták a párttitkárnőt. Egy Kiss Tamás nevű diák hozta a hírét Szegedről, hogy megalakult a MEFESZ, a pingvinek vitték el a mikrofontól” – meséli az 1956. október 22-i műegyetemi gyűlésről őrzött személyes emlékeit Lipták Béla. Lipták diáktársa, Damner János azt kiáltotta, hogy „engedjék beszélni”, majd azt látták, hogy Kisst a „pingvinek” viszik kifelé. Végül húszan lementek a dobogóra.

„Elkezdtük nyomni a pingvineket és utat nyitottunk Kiss Tamásnak, aki a mikrofonnál elmondta, hogy megszületett a MEFESZ, felolvasta a tíz pontjukat, még tipikus diákkövetelések voltak, menza, ilyesmik, ösztöndíj, a beszéd végén pedig elkezdte énekelni a Himnuszt. Mire a balsorshoz értünk, állt a háromezer diák és remegtek az ablakok. Akkor valahogy megváltozott az életem is és sok minden, mert akkor rájöttünk, hogy mi mind ugyanazt gondoljuk és nem kell félni a másiktól. Utána elkezdtük írni a 16 pontot, illetve azon az estén még csak 14-et, másnap, menet közben írtuk hozzá az utolsó kettőt egy Jankovics nevű tanársegéd autójának a tetején” – folytatja visszaemlékezését Lipták Béla, akivel New Yorktól nem messze, északra beszélgetünk. 

Hárman hallgatjuk Nagy Ildikó szociológus, a New York-i Magyar Ház igazgatója és Bánhalmi Norbert fotográfus társaságában. Liptákot 56-os életútinterjú-sorozatunk újabb alanyaként keressük fel. A fotókból és interjúkból a Magyar Ház és Bánhalmi Norbert a New York-i Magyar Főkonzulátus támogatásával közösen rendezett kiállítást Mérföldkövek címmel, amit október 22-én nyitottak meg ünnepélyesen a Magyar Házban; ezt követően pedig interjúkötet és dokumentumfilm készül belőlük. Néhány beszélgetést itt, a Mandineren is közreadunk a forradalom évfordulója körül.

Furkópusztáról Amerikába

Lipták Béla ugyan Budapesten született 1936-ban, de a Tolna megyei Furkópusztán éltek kiskorában. Az első emlékei neki is a világháborúhoz kötődnek. Mint meséli, apja egyszer lefegyverzett egy orosz katonát, aki majdnem sírt, mert lelövik, ha elveszti a géppisztolyát. Később valamiért az orosz és Lipták apja összebarátkoztak. Nem barátkozott meg azonban a család sem azelőtt, sem azután a kommunizmussal.

Lipták nagyapja a családi legendárium szerint gyermekként jelen volt a Vaskapu kiépítésénél. Azzal mutatták be Baross Gábor miniszternek: ez a vízhordó gyerek mondja meg mindig, hova tegyék a sziklarobbantó dinamitot; ezért Baross elküldte iskolába, majd doktorált, mégpedig a vas és a beton párosításából. Az amúgy automatizálással és környezetvédelemmel foglalkozó unoka a saját bevallása szerint próbálta elolvasni a dolgozatot, de sosem értette meg. Az ő saját unokája pedig, aki zeneszerzőnek tanul, az előző években modern zenedarabot komponált a képletekkel teli doktori dolgozatból.

A nagyapa mindenesetre nagy adófizető lett Budapesten. Így érte meg Kun Béláék Tanácsköztársaságát, aminek szívinfarktust is köszönhetett: elvonult egy menet a ház előtt, s vittek egy koporsót, amire az volt írva, hogy „kapitalizmus”- „Erre nagyapám akkorát röhögött, hogy szívszélhűdést kapott. 1926-ban halt meg” – mondja Lipták.

X-es jampec

Lipták Béla Pannonhalmára járt középiskolába, ahová még lovaskocsival mentek, s édesapja egy lovat hagyott ott tandíjként. Aztán átkerült a pesti evangélikus gimnáziumba, mikor a kommunisták bezárták Pannonhalmát; amikor pedig az evangélikus gimnáziumot is bezárták, akkor jött az Eötvös.

„X-esek” voltak, osztályidegenek, azaz szóba sem jöhetett volna az egyetem. De a miskolci rektor a saját kontójára felvette őt, mivel evangélikusként nagyra értékelte, hogy Lipták édesapja nagy adományozója volt az egyháznak. A fiatal Lipták azonban nem törődött a nehezen elintézett, értékes hallgatói státusszal.

„Első dolgunk volt, hogy építettünk egy máglyát és elégettük az orosz könyveket. Hát ezt nem értékelték, és kirúgtak a diákszállóról is és a menzáról is. De jellemző, hogy a kommunisták buták voltak: eszükbe se jutott, hogy valaki, akinek nincs mit enni és nincs hol laknia, az nem fogja abba hagyni a tanulást, és az egyetemről magáról nem rúgtak ki. Nem mertem megmondani a szüleimnek, hogy kirúgtak, úgyhogy ezekkel az x-esekkel kivettük a hátsó szobáját egy kiöregedett prostituáltnak.” Öten laktak egy szobában, egyrészt lopták az ételt, a kanyarban lelassult a pék teherautója, ők meg utána futottak, másrészt abban az időben a koreai diákok nem szerették a magyar ételt és külön konyhájuk volt. Maga a szakács szolgálta ki az ételt. Amikor kiment a konyhából, loptak, amit tudtak. Aztán szereztek egy kis zsebpénzt abból, hogy csináltak egy zenekart, ő volt a dobos, mert semmi hallása nincs. Abban az időben az volt a szabály, hogy ha valaki tiszta jeles lesz, felmehet a pesti egyetemre. „És a kommunisták olyan buták voltak, hogy nem nézték, hogy az ki, ha tiszta jeles, felmegy. Így kerültem fel Pestre, a második évet már ott végeztem a Műegyetemen. Harmadéves voltam '56 októberében, harmadéves jampec. A lányok érdekeltek, a sport, és meg voltam győződve, hogy a kommunizmus örökké tart, az egyetlen megoldás, ha nem törődök vele.”

Mozi helyett műegyetemi gyűlés

1956. október 22-én moziba ment volna a barátnőjével, és ezért bement az egyetemre, hogy kikérje a novemberi ösztöndíját, mivel az októberit már elköltötte. Ekkor hallotta, hogy délután kettőkor nagygyűlés lesz. Az aulába, ahol a gyűlés volt, befért két-háromezer diák. Innen már ismerős a történet.

Éjjel be akarták olvastatni a pontokat a rádióban, de Marián István, a műegyetemi katonai egységek parancsnoka meggyőzte őket, hogy várjanak másnapig. Másnap reggel az egyetemi campuson gyülekeztek, s délutánra kaptak engedélyt a felvonulásra.

Elindultak, az ő évfolyama került az első sorba, karba öltve mentek, mert a környék tele volt mindenféle emberekkel, köztük számos ávóssal, és nem akarták, hogy a sorok közé bekerüljenek és provokáljanak. A cél az volt, hogy teljes rendben és fegyelmezetten menjenek a Bem-szoborhoz. Azért a Bem-szoborhoz, mert Poznańban a lengyelek indították a folyamatot.

Hozzáteszi: „Engem egy életre optimistává tett az a két hét, azt láttam, hogy az utcán őrizetlenül állnak az írószövetség gyűjtőládái, bennük a papírpénzt, és senki se lop. Én is otthagytam 120 forintot a 140-ből. Az utcasarkon a kapzsinak mondott parasztok ingyen osztották az ételt meg amijük volt. A betört kirakatok mögött őrizetlenül ott volt az áru.”

Lipták Béla forradalomról írt könyve, a 35 nap finn kiadása

Úgy vagyok megcsinálva, hogy emberre nem tudok lőni

„Idegen asztalnál ettem, idegen ágyban aludtam 35 napig. Nem volt egyetlen alkalom sem, amikor ha bekopogtam az idegen ajtón, ne engedtek volna be. Ebből láttam, hogy ez egy fantasztikus nép, ha hisz valamiben és összefog.”

Lipták Béla a Móriczon harcolt, aminek a védelme a Műegyetem felelőssége volt, mellettük a legendás Széna téri Szabó bácsi volt a parancsnok: „Amikor először mentem oda hozzá, nagy lelkesen mondtam, én, húszéves gyerek, hogy van 14 páncélosunk, mi mindenünk, és milyen területet fogunk védeni. Ő csak néz és mosolyog, és mikor befejezem a szövegemet, azt kérdezi: hányból legyen? Mi legyen hányból? A rántotta, látom, hogy marha éhes vagy. És csináltatott négy tojásból rántottát.”

S vannak szomorú emlékek is persze: „Egyszer éjfél körül értem vissza a kórházból, a Gellért téren láttam, hogy a mi kis Skodánk rohan át a Szabadság hídon, Majoros Imre vezeti, két keréken fordul le a Gellért téren, mögötte jön egy Pobeda, az ablakán két ávós kihajolva, és lőnek. Megyek tovább az egyetem felé, és pont amikor odaérek, ér oda a két autó is, ahogy befordul a Skodánk, a lendülettől felfordul. A sofőr, Majoros Imre került felülre, Damner Jancsi alul, Imre kiugrik az ajtón és eltűnik, Jancsi meg lent van a másik oldalon, nem tud mozdulni, az ávósok odamennek és lövik. Én meg ott állok, tíz-tizenöt méterre géppisztollyal, biztonságban, a gesztenyefa mögött, és nem tudok lőni. Valahogy úgy vagyok megcsinálva, hogy emberre nem tudok lőni. Ezt a mai napig szégyellem, Jancsi egy kicsit miattam halt meg. Huszonhét golyó volt a testében. Másnap vittük a ravatalra, én a lábát vittem, lecsúszott a cipője, próbáltam visszatenni, de amikor már merev egy test, a cipőt nem lehet visszatenni. És ott egész megbolondultam, hogy ha sikerül visszatenni, minden rendben lesz. Nem sikerült” – meséli elcsukló hangon.

Az orosz offenzíva Budára csak november 5-én ért el. Egy társasházban húzták meg magukat Béláék. Marika, egyikük barátnője épp kenyeret hozott, hogy elmehessenek a hegyekbe a harcosok. Az orosz tankok lőtték az épületeket, mindig oda, ahonnan rájuk lőttek, s ők is lőtték a tankokat. Egyszer, amikor jött a tanklövés, hátraszaladtak, de Marika visszaszaladt a kenyérért, ami az utcafronti szobában marad, s eltalálta a lövés, leszakítva a lábát. Orvoshoz vitték a kertek alatt, ahol „Marika odahívott, odatettem a fülemet a szájához, és azt mondta: Öcsi, van egy kis csoki a zsebembe, vegyél.”

Menni kell

Bélára és bátyjára, aki a gödöllői egyetemen volt aktív, apjuk parancsolt rá a forradalom bukása után, hogy emigráljanak. 

„Nem jöttem volna ki, ha apám nem parancsol rám. Ahogy megsaccolom, életfogytiglant kaptam volna, nem akasztanak fel. Mécs Imre is halálost kapott és kiengedték. De nem lehet igazán tudni, Angyal Pistát például felakasztották” – morfondírozik Lipták Béla kérdésünkre, hogy mi várt volna rá otthon. 

A határon egy parasztfiú elkérte a maradék forintjukat, hiszen nekik már úgysem lesz rá több szükségük, így Lipták Béla megszabadult az utolsó húsz forintjától is. Végül a testvérpár Amerikában kötött ki. Béla hajómérnöknek tanult a Műegyetemen, de az amerikai hajómérnöki cégek nem vettek fel olyan embert nemzetbiztonsági szempontok miatt, akinek rokonai voltak a vasfüggöny mögött. Végül egy autógumikkal foglalkozó cégnél kötött ki és automatikával kezdett foglalkozni. A témában megjelent kötetét, amelynek Teller Ede írta az előszavát és amit már ötször újranyomtak, sokan csak „a Bibliának” hívják a szakmában.

Később Lipták Béla az IBM konzultánsa lett. Van érdekes története ebből az időből is: „Az IBM konzultánsai minden évben összejöttek megbeszélni, mit is érdemes csinálni a következő évben. Egy hosszú asztalnál ültünk, szembe velem egy hippi. Mi, tradicionális konzultánsok sötét ruhába, nyakkendőben voltunk. Ő hosszú hajjal, ingujjban. Mellette mind a két oldalon üres a szék. Odafordultam a mellettem lévő ír konzultánshoz, hogy miért üresek azok a székek. Azt mondja: szagoltad?  Megy körbe az asztal körül, kinek mi az ötlete, mindannyian elmondtuk, s mikor odaértünk a hippihez, az elkezdett beszélni valami ablakokról. Mondom, ez bolond, az IBM nem ablakokat gyárt.” Lipták Béla emlékei szerint Bill Gates volt az illető.

Lipták Béla nevéhez számos további kötet fűződik, többek közt egy környezetvédelmi szakkönyv szerkesztése. Ennek folytán került kapcsolatba a bős-nagymarosi vízerőmű miatt tervezett Duna-elterelést ellenző körökkel, amelyeknek aktív tagja volt, s miattuk is gyakran hazalátogatott Magyarországra. 1992. október 23-án jelen volt, amikor Dunacsúnynál elterelték a Dunát. „467-en voltunk ott, átmentünk a határon, odaálltunk a buldózerek elé, reméltük, hogy a buldózerek megállnak, de a buldózerek nem álltak meg. Eszembe jutott, ha most engem elütnek, akkor botrány lesz és nem terelik el a Dunát. De arrébb álltam.”

Ma Lipták Béla működtet egy Magyarország megítélésének javítását segítő lobbicsoportot, amelynek 1600 tagja van, és amely elsősorban sajtólevelezéssel foglalkozik.

Végül azt kérdezzük, mesél-e ’56-os emlékeiről a gyermekeinek. A válasz? „Olyan idegen nekik, próbál az ember mesélni, de csak annyi marad meg nekik, hogy félek, hogy lőnek. El se tudják képzelni, mi az a rabság és idegen megszállás.”

Fotók: Bánhalmi Norbert, Szilvay Gergely.

A kiállítást támogatta a Hungary Initiatives Foundation.

A cikk nem születhetett volna meg a Kőrösi Csoma Sándor program nélkül.

***

Az amerikai '56-osokról szóló portrécikk-sorozat korábbi részei:

A szegedi '56-os római leányszöktetése

'56-ból az új Kánaánba - Papp László forradalmár-építészmérnök portréja

Ávósokra lőtt, letépte a komcsi zászlót: Lovas György 1956-ról