Színes fotók '56-ról: Csorba Emánuel portréja

A Mandiner beszámolt arról, hogy színes fotográfiák kerültek elő az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, pillanatokat megörökítve Budapest különböző helyszínein. A fotográfiákat Csorba Emánuel készítette, a képeket fia, Csorba Ferenc közölte a Facebookon.

Csorba Ferencen keresztül a Mandiner felvette a kapcsolatot a képek készítőjével, a most 89 esztendős Csorba Emánuellel. Alább közöljük írását, amiben elmeséli képei történetét és saját pályafutását.

***

Csorba Emánuel visszaemlékezése

1956-os fényképeimet kis Zeiss fényképezőgépemmel, az akkor elérhető, gyenge minőségű keletnémet ORVO negatív színes filmmel készítettem.

A téma veszélyessége miatt nem az OFOTÉRT-ben adtam be kidolgozásra, hanem akkori munkahelyem, a Műegyetem Építészkara fotóműhelyének vezetőjével, Peitsik Imre barátommal hívtuk ezeket elő. Akkoriban pozitív képeket nem lett volna tanácsos készíteni. 

Műegyetemi tanársegédként – inkább csak hallgatóként, mint aktívan - részt vettem az október 22-ről 23-ra virradó éjszakán az egyetemen lezajlott parázs politikai vitákban. 23-án reggeltől a Műegyetem kertjében felsorakozva vártuk a felvonulás tiltása és engedélyezése körül a kormánnyal kialakult vita kimenetelét. Végül elindultunk a Duna-parton békésen vonulva a Bem térre. Hogy mennyire békés volt: arra emlékszem, hogy mellettem vonuló Harasta Miklós barátom néhány hónapos csecsemőjét babakocsiban tolta. A Bem térről átvonultunk a parlament elé, a Kossuth térre. Utóbb átmentem a rádióhoz, ahol már meleg volt a helyzet, időnként fegyverropogás. Nekem fegyverem soha nem volt, hazamentem családomhoz. 

Szenvedélyes fényképészként, amikor csak lehetett jártam a várost és fényképeztem.

*

November 4. után, amikor a megtorlás elől kb. 200 ezren a zöld határon át hagyták el az országot, én is menekültem, de kivételes helyzetben voltam: néhány hónappal korábban hivatalból kísértem és tolmácsoltam az egyetemen a nálunk vendégként járó Scheunert professzort, az NDK-beli cottbusi egyetem tanárát. Összebarátkoztunk és ő meghívott, hogy '56 őszén tartsak néhány vendégelőadást egyetemükön. Erre a magyar hatóságoktól engedélyt és kilépővel ellátott szolgálati útlevelet kaptam. Ezzel az útlevéllel kényelmesen utazhattam vonaton Cottbusba.

Németországban statikusként dolgoztam és '57 őszén akkor tértem vissza, amikor professzorom, Pelikán József táviraton értesített, hogy szükség van munkámra. Hazajöttem, de 1960-ban politikai indokolással kidobtak az egyetemről.

Pelikán professzor azt a tanácsot adta, hogy próbáljak külföldre menni dolgozni, mert idehaza számomra nem nő fű. Ő segített jelentkezésemet az UNESCO-hoz eljuttatni.

1964-től az UNESCO, majd az UNIDO szakértőjeként bejártam az egész világot és rengeteget fényképeztem. Ezeknek a képeknek nagy része is csak negatívban volt meg.

Amikor feleségem is, aki az IAEA-ban matematikusként dolgozott, 2000-ben szintén nyugdíjba került, nekilátott negatívjainkat számítógépre vinni és javítani. Ekkor fedeztük fel újra 1956-os képeimet.

*

Élettörténetemre vonatkozóan azt említeném meg, hogy számomra az 1945-ös „felszabadulás” sok nehézséget és küzdelmet hozott.

Édesapám pénzügyminiszteri tanácsosként a németek bejövetelekor, 1943-ban (44 éves korában) közismert nácizmus-ellenessége miatt elvesztette állását. 

Üldözött zsidó barátait bújtatta, számosat megmentett. 1951-ben osztályidegenként kitelepítették és munkatáborba vitték.

Számomra 1956 nem októberben, hanem már februárban, sőt még jóval korábban megkezdődött.

1949-ben a Budapesti Műegyetemen avattak építészmérnökké. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy szeretett professzorom, a nemzetközi hírű Dr. Csonka Pál, frissen sült, zöldfülű mérnök létem ellenére felkínált nekem egy tanársegédi állást az általa vezetett Szilárdságtan Tanszéken. Boldogan elfogadtam és nagy reményekkel vágtam neki a munkának.

1956 februárjában professzorom egy reggel szobájába hívott és elmondta, hogy nagyon meg van elégedve oktatói, tervezői és kutatói tevékenységemmel Ezért ismételten felterjesztett nem csak kitüntetésre, hanem soron kívüli egyetemi adjunktusi kinevezésre is. Mindezekkel azonban az egyetem vezetőségének ellenállásába ütközött, mivel a kommunista pártszervezet és a KISZ vezetősége úgy ítélte, hogy osztályidegen származásom és ciszterci gimnáziumi neveltetésem által kialakított „nacionalista és klerikális” világnézetem miatt a hallgatóságot károsan befolyásolom és ezért az első adandó alkalommal el is kívánnak bocsátani.

Ezek után Csonka professzor azt is elmondta, hogy a Mohács körül pusztító árvíz elleni munkálatokra a hatóságok a műegyetemtől mérnökök rendelkezésre bocsátását kérték. Mivel erre önkéntes jelentkező eddig nem volt, ő tanácsolná nekem, hogy jelentkezzem erre a munkára, amivel a társadalmi és politikai szerveknél talán jó pontokat szerezhetnék. Professzorom tanácsát nyomban megfogadtam és a járványok elleni oltásokat megkapva, néhány nap múlva már az árvíztől legjobban sújtott Homorúd község tanácsánál jelentkeztem.

A tanács – élén a Tanácselnökkel – meglehetősen bizalmatlanul fogadta a fővárosi egyetemről odaküldött, tapasztalatlan fiatal mérnököt, akin még a tojáshéj sem száradt meg. Azonban annyi volt a munka és tennivaló, és akkora szervezetlenség, hogy hol itt, hol ott, de munkám mindig volt. A bajbajutott falusiak pedig örömmel fogadtak minden segítő kezet. Idővel a tanácselnök is rájött, hogy hol tudok használható segítséget adni a megroggyant épületek megerősítésénél, vagy lebontásánál, az életveszélyek megszüntetésénél, majd az új utcák és telkek kijelölésénél, az alapok kitűzésénél és az építésnél. Egyre több feladatra kaptam megbízást, hatáskört, és egy idő után, állandóra mellém volt beosztva egy adminisztrátor, aki helyszínen legépelte határozataimat. Ezt még egy fényképen is megörökítettem.

Azt nem tudom, hogy mennyi hasznomat vette a község, de biztos, hogy én sokat tanultam munkám során. Ezt évtizedekkel később vettem észre, amikor az ENSZ szakértőjeként természeti csapásoktól (árvizektől, földrengésektől) sújtott területeken, Indiában, Bangladeshben, Mexikóban, Indonéziában  kellett segítségnyújtó projektek tervezetét elkészítenem.

A történeti igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindezekkel sem sikerült Csonka professzor úrnak elérni azt, amiért ezt a vállalkozásomat javasolta: igaz, hogy némileg később, de mégis azzal az indokolással távolítottak el a Műegyetemről, hogy ciszterci neveltetésemen alapuló „osztályidegen, nacionalista és klerikális” világnézetem miatt az egyetemi ifjúságra káros hatást gyakorolok.