A Sziget idén hétközéptől hétközépig tart, ezért hétfőn még a végére sem gondolt senki – csak a szokásos pörgés ment tovább. Ebben pedig éppúgy benne van a globális popkultúra a maga összes kúlságával és manírjával, a visszaszoruló lokalitás szimbólumrendszere, a francia alsó- és a magyar felső-középosztály vásárlóereje és a vegyes minőségű koncertkínálat. Hétfőn Sia, a félős popikon vitte a prímet – legalábbis a Mandiner által megkérdezett huszonévesek szerint.
Freedom of Island, a szeretetmárka
A Szigetet mai formájában hajlamosak lehetünk Magyarország többi részétől elszakadtnak, távolinak, egy a helyieket sok szempontból kizáró búcsúnak tekinteni.
Ez a benyomás egyáltalán nem alaptalan, és nem csak az táplálja, hogy egy átlagos magyar pénztárcája itt nem igazán partiképes – például az „NGO Islandra” kisátrazó magyar civilek is csak dísznek meg egymással bulizni jönnek, hiszen a helyi ügyeknek nincs nagy relevanciája az értő holland fiatalok számára. Lehetne beszélni a végtelenül unalmas bazárról, kacatkultúráról – ez viszont nem lenne teljesen korrekt, hiszen a globális turizmus nemcsak a fesztiválokon és nemcsak Magyarországon gyilkolja a sokszínűséget.
A Sziget bőven megérdemelne egyet a Békés-Böcskei páros erőteljes analitikus szabadverseiből – de épp így beszélhetünk Magyarország és a főváros végtelenül profi, a világturizmus és a globális fiatalságkultúra (kéne már egy refjudzsízvelkámos kulcstartó) valóságaihoz pragmatikusan alkalmazkodó népszerűsítéséről. Ezért tudhatjuk szeretni.
És ez olyan apró dolgokban is megnyilvánul, mint például a forradalom ötvenedik évfordulójára felépített fatorony: ebben egy modern, bár nem kifejezetten izgalmas kiállítás meséli el nagyapáink sztorijait. Éjszaka pedig nagyon szép ez a deszkakonstrukció a rávetített trikolórral, mellette pedig sok lobogó lyukas zászlóval.
És sok magyar tényleg kötődik a Szigethez. A szuper példa éppen az ötvenhatos torony kapcsán jön elő, ami angolul az előkelő Tower of Freedom elnevezést kapta. A Gerendai-birodalom első számú csillagrombolója ugye évek óta magát is a szabadság szócskával szeretné magát beazonosíttatni. Ilyen erős és alapvető érték- és érzelemcsatolást kialakítani pedig jó hosszú idő, régen a kóláról sem feltétlenül a szeretet jutott az emberek eszébe, hanem a kanalas orvosság. De a Sziget keményen és hatásosan dolgozik ezen. Ezért fordulhat elő az, hogy a magyar ezredvégi nemzedék (#millenial) szerencsésebb felébe tartozó, még józan delikvensünk ötször próbálta a Tower of Freedom elnevezést megosztani velünk, de mindig csak Tower of Island meg Island of Freedom lett belőle. Minden marketinges álma.
És akkor nézzük, mit tud hozni a fesztivál, ha a sok körítés helyett mégiscsak a zenét nézzük. Az utazó riporter saját véleménye könnyebben katapultál, mint az elsőszigetelő holland tizenhétévesek, sokszor viszont megzuhan – ezért inkább az egyik legfontosabb magyar célközönség, a Szigetelő Felső-középosztálybeli Magyar Egyetemista véleményét igyekeztünk begyűjteni.
A popdívák koncertteljesítményét kétféleképpen nézhetjük. Az első változat, hogy feltesszük magunknak az ősi kérdést: jó volt-e. A második: keresünk egy jó összehasonlítási alapot. Persze a kettő elég jól lehet kombinálni, és a 21 éves Emma ezt is csinálja. Először a kontextus: ő is kritikus a csütörtöki Rihanna-produkcióval, de a negatív sajtóvisszhang intenzitását azért túlzásnak tartja.
„Hát szerintem Rihanna annyira nem volt rossz, mint mindenhol írják. Persze, ha már playbackről tolta a koncert hetven százalékát, akkor legalább előállhatott volna valami jó táncolással, mert így nem is sok időt töltött a színpadon”. És akkor ehhez képest hétfőn ott volt az elvileg szégyenlős Sia, ami Emmának is egészen bejött. „Az pluszban tett rá egy lapáttal, hogy egy Rihanna-számot Rihannánál is sokkal jobban adott elő” – értékel. Touché.
Sia a kreatív iparban dolgozó, külföldi mesterképzésre készülő 23 éves Enikő ízlésének is megfelelt. A koncert szerint „jó volt és hozta az elvárt profi szintet”. Ennek ellenére az átütő hangulat elmaradt. „Az emberek élvezték a zenét de nem igazán mozgatta meg őket. Legalábbis körülöttem” – magyarázza. Ez mondjuk nem is véletlen, ha azt nézzük hogy a koncert az előadó szerepét tekintve is meglehetősen statikus volt. Erről beszél Enikő is: „Nekem furcsa volt hogy Sia kijött a színpadra, felállt egy dobogóra a színpad szélen a harmadik számnál és onnan lényegében mozdulatlanul nyomta le, ugyanabban a pózban a koncertet. Habár ez is beleillik valahogy a Sia-képbe, de én azért kicsit nehezteltem a közeggel való kapcsolódás teljes hiánya miatt”.
Ezzel szemben Dani, az örökzöld szociológushallgató szerint éppen a szégyenlősség és az átütő táncos show-t helyettesítő színházszerű, több táncos által kivitelezett, koreográfia adja meg Sia igazi erejét. Az énekesnő helyett ezeket a táncosokat láthattuk a kivetítőkön, ráadásul előre elkészített felvételeken, amelyek a szándékos önleleplezésig másodpercre pontosan követték az élőben előadott táncot. „Az tetszett, hogy ez nem egy individualista előadás volt, hanem őszinte és nyílt csapatmunka. Egy olyan koncert, amelynek volt credits-része a végén” – magyarázza Dani. Szerinte a szégyenlős popsztár egy izgalmas lehetőség. Egyébként tényleg elég posztmodern. De vajon milyen egy tériszonyos ipari alpinista?
A többi: pokémonos, snapchates veretések
A nagyszínpadon a nap első koncertjét lehozó Years & Years az évtized jellegzetes szoftos férfiénekes pop-electronica számait játssza korrekt iparos módjára. Erről Gergő, a popszakértő 23 éves közgazdászhallgató a következőképp számol be: „A zenétől önmagában nem kell hasra esni, de ebben műfajban egy jó délutáni felvezetéshez már az is elég, ha az együttes élvezi a koncertet, a frontember táncol, a hangszerelés rendben van, a hangzás pedig telt”. A végére még a délutáni idősávhoz képest egész népes közönség is beszállt a buliba.
A korszellemet viszont Gergő csak egy éjszakai elektrobuliban kapta el. De ott nagyon. Ha a Years & Years-re azt mondtuk, hogy az évtized gyermeke, akkor Dillon Francis tevékenysége lényegében a pillanat uralása. A magát provokatív videoklipekkel és a milleniumi közönség szívének kedves formában, rövid Snapchat-videókkal befuttató amerikai DJ „egy pokémonos intro után” nem túl szofisztikált, kemény veretést hozott, amelyhez viszont markáns és persze jó giccses vizuális élmény párosult. „Kiemelendő művészi értéke ugyan nem volt a show-nak, de nem is ezért mennek az emberek Dillon Francis bulira” – lelkesedik Gergő az est esztétikájáért.
A verdikt: a Sziget jó, csak a jó időpillanatokban kell találkozni.
A riportot Felix Krull jegyzi. Egy telefonjába került.
Pataki Andrást, az Előadó-művészetek Kollégiumának elnökét többek között arról kérdeztük, hogy az NKA vissza nem térítendő támogatásai miként segítik a magyar kultúrát és a színházi világot.
A jobboldali nyilvánosságban régóta érezni az igényt arra, hogy az állam végre a törvény erejével sújtson le az uszítókra, a tudatos hazudozókra, a magyargyalázókra.
A hívő ember számára a szentség a Teremtő megnyilvánulása, a teremtő istenség jelenlétének a megérzése, átélése. Ehhez elegendő lehet egy darab kő a jeruzsálemi Golgotáról, egy durván összetákolt fakereszt.
Öreg gyerekek és fiatal öregek társadalmában élünk, ahol az senki nem találja a helyét. Keith Haywarddal beszélgettünk arról miként infantilizálta a társadalmat a nyugati kultúra.
A moszkvai Baszmannyij bíróság távollétükben ítélte el a Pussy Riot orosz punkfeminista kollektíva öt tagját, amiért a vád szerint „hamis információkat” terjesztettek az orosz hadseregről.
Megtudtuk: van a tündéri nő, aki örüljön, hogy a summa cum laudéval végzett doktor úrnál rezidenskedhet! Szalai Laura írása.
A színpadon a saját nevét is meghamisító „csodatévő próféta”, Látó János.
