Valamiért nem működött: villámkritika három könyvről

Talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: több regény recenziós példánya kerül a Mandiner.sci-fi polcára, mint amiről aztán szót tudunk ejteni a portálon. Ennek az egyik oka az, hogy rajtam kívül Fekete I. Alfonz kolléga foglalkozik csak recenziókkal: ő a nagyobb fantasy-címeket viszi, én pedig minden mást, ami érdekel minket. Persze itt is van előszűrés: amiről a fülszöveg és a borító alapján úgy látjuk, hogy nem fog minket érdekelni, általában nem kerül hozzánk. Még így is ott tartunk, hogy 6-7 könyv a polcon figyel a Könyvfesztivál óta.

Nem mondom, hogy fizikai képtelenség lenne mindent elolvasni, ami az általunk lefedett zsánerekben megjelenik itthon, mert ez nem igaz, viszont az biztos, hogy egyszerűen nem minden hozzánk került könyv nyer meg annyira az első pár tucat oldal után, hogy be is fejezzem. Ilyenkor viszont felmerül a kérdés, hogy mi legyen ezekkel a könyvekkel. Nem olvastam végig, így nem lenne fair azt írni róla, hogy rossz. Legtöbb esetben nem is rossz egy-egy ilyen könyv, csak éppen nekem nem működik. Valami nem stimmel a prózában, vagy nincs meg az a hook az elején, nem tiszta, hogy miért kéne ezt nekem szeretnem, miért kéne, hogy érdekeljen.

Mivel nyakunkon a Könyvhét, és újra rengeteg könyv fog hozzánk érkezni recenzióra, úgy döntöttem, hogy tartok egy polclesöprést, és elmondom, hogy miért nem olvastam el három hozzám került könyvet. Ismét hangsúlyozom: a következő rövid kritikák valójában nem árulnak el semmit a könyvről, mint kész egészről, hiszen nem olvastam őket végig. Az sem kizárt, hogy valamelyiket végül el fogom olvasni, és írni is fogok róla. Azonban ha bárki kedvet érez rá, hogy saját blogján, vagy a Mandiner.sci-fi felületén írjon valamelyik könyvről, mi szívesen adjuk tovább a példányokat.

A magyar zsánerkiadványoknak manapság nehéz dolguk van, hiszen első sorban nem más magyar kiadványokkal versenyeznek a pénzünkért és a figyelmünkért, hanem a külföldi nevekkel és címekkel, amelyek közül általában már csak a legjobbak kerülnek a magyar piacra. Ez viszont azzal jár, hogy olvasóként és kritikusként sem tartok fenn külön magyar mércét a magyar könyveknek: egy jó könyvnek nemzetközi összehasonlításban is meg kell állnia a helyét. Három magyar könyvről lesz szó, ennek ellenére sem a kiadókat, sem a szerzőket nem akarjuk eltántorítani sem a jó magyar könyvek írásától, sem a kiadásától. De még a rosszakétól sem, mert abból is tanulunk valamit; mint ahogy talán abból is, hogy miért nem húz be egy könyv valakit. 

*

Vékony Krisztián: Sors-algoritmus (Galaktika)

Abból a szempontból mindenképpen különleges darab a Sors-algoritmus, hogy ezt a könyvet nem recenzióra kaptam, hanem rendesen megvettem a könyvesboltban. A Molyon múltkor valaki azt írta, hogy nem lehet őszinte egy kritika, ha a kiadótól kapjuk a könyvet. Ezzel én nem értek egyet: fiskális képtelenség lenne teljesíteni a portál vállalását, ha mindent megvennék a saját pénzemen, amit nem szívesen költenék például pont azokra a könyvekre, amelyek első ránézésre nem érdekelnek annyira, de lehetnek jók.

A borítóról már ejtettem szót máshol, szerintem túl sok dolog történik rajta egyszerre. Azért vettem meg végül a könyvet, mert valaki írt róla egy kritikát, ami alapján megtetszett egy mozzanat. Nem emlékszem hogy micsoda, mert odáig nem jutottam el az olvasásban, hogy az újra előkerüljön: már az Oravecz Nóra-jellegű ajánlás a könyv elején az angyalok valódi természetéről kizökkentett a jókedvemből. Aztán jött az első rész nyitó idézete, aminek már a sztorira kellene hangolnia, de valahogy annyira közhelyes lett, annyira nem mutatott semmi izgalmasat, annyira nyikorgott, hogy még rosszabb lett a kedvem.

Aztán jött az első mondat: „Egy sötét szobában, egy titkos, rejtett helyen két fekete ruhás férfi a jelentést bámulta.” Ne már! Na mindegy, haladjunk, lesz ez még jobb is, mint egy átlagos Nemere – gondoltam. De rövid távon nem lett jobb. Csikorgó mondatok, önmagában klisés események, kellemetlen párbeszédek jönnek. Hiába lesz jó akár a történet, akár a felépített világ a közepére-végére, ha már az első tíz oldalon szenvedek az olvasásával.

Szóval ezt egyelőre feladtam. Nagyon hiányzott olvasót behúzó, izgalmas felütés, vagy bármi plusz, amitől nem úgy érzem magam, mint egy Nemere-regényben. Ilyenkor segít, ha a szöveg legalább gördülékeny, és elvisz addig, amíg érdekes lesz ez a könyv, de nekem ez most nem működött. Az az érzésem az első pár tucat oldal elolvasása után, hogy ráfért volna még a szövegre, hogy egy szigorú szerkesztő átfésülje. A molyos értékelők viszont szeretik a könyvet, eddig négynél nem kapott kevesebb csillagot. Letya pedig velem ellentétben végig is olvasta a könyvet, itt az írása róla.

Virág Emília: Sárkánycsalogató (Athenaeum)

A Sárkánycsalogatóval egy másik helyzet állt elő: azt hiszem szimplán nem én vagyok a célcsoport. Többször is olvastam a nyitó jelenetsort, ami nem rossz: véletlenül létrejön egy dimenziókapu az Oktogonon egy lakásban, kávéfőzés közben, és megjelenik egy lovag meg egy sárkány egy egyetemista srác lakásában. Aztán mindegyik alkalommal félre is tettem a könyvet. Később bele is lapoztam, bele-beleolvasgattam, de nem fogott meg.

Közrejátszhat ebben az is, amiről Sepsi Lászlóval beszélgettünk a múltkor, hogy egy Béla nevű lovag, egy Egon nevű sárkány és egy Józsi nevű főhős egyszerűen már alapból olyan parodisztikus élt ad a szövegnek, ami miatt nem tudom komolyan venni. Persze a nyitójelenet is arra utal, hogy ez a történet nem egy grimdark fantasy, hanem egy ilyen kis mesés-aranyos urban fantasy-dolog, ami önmagában persze nem baj, sőt. Ebből is hiányzott viszont az a plusz, ami meggyőzött volna róla, hogy érdemes rászánnom az időt - mégiscsak egy 328 oldalas könyvről van szó.

A Molyon viszont 96 százalékon áll a könyv 26 értékelés után, így szinte biztos, hogy leginkább én nem vagyok kompatibilis vele, talán egy fokkal fiatalabb, vagy kevésbé zsánerorientált közönségnek jobban fekszik. Illetve a molyos értékeléseket átfutva a női olvasók pozitív értékelései is többségben vannak (de nem kizárólagosak). Szóval senkit ne tántorítson el az olvasástól az, hogy egy bevallottan szőrös szívű kritikusnak nem tetszett az első fejezet. Letya velem ellentétben ezt is végigolvasta egyébként, itt írt róla.

Jandácsik Pál: Állatok maszkabálja (Athenaeum)

Furry! A furry-, avagy antropomorf állatos sztorikat kedvelő közösség mára olyannyira létezik, olyannyira kiterjedt, hogy a Disney egész konkrétan szabott rájuk marketingkampányt a Zootropolis-film kapcsán. Jandácsik Pál könyvének előszava azért szükségesnek érzi, hogy elmondja, mi is ez az egész. Jómagam nem sok ilyen dolgot fogyasztottam: ott volt gyerekkoromban a Kutyavilág című mese, meg az egészen remek, Grandville című képregény, de talán ide köthető még Tim Davys könyve, a plüssállatokkal a főszerepben készült Halállista is.

Az Állatok maszkabálja is hasonló, noiros, krimis vonalon fogja meg ezt az egész furry-dolgot, ami számomra elég ígéretesnek tűnt, ahogy a borító is. Azonban itt is olyan kezdeti problémákba botlottam, amelyek egészen könnyen kiküszöbölhetőek lettek volna. Egy könyvnek jól kell kezdődnie. Itt először látunk egy gyilkosságot, ami nem feltétlenül rossz felütés, de utána hiba még azt is részletesen megmutatni, hogy ki és hogyan fedezi fel a holttestet. Persze lehet ennek szerepe később, de mire a főszereplővel találkozunk pár jelenet múlva, már három-négy (mellék)szereplőt kellett megismernünk és elhelyeznünk.

Hangsúlyozom megint: ettől még lehet jó a könyv, csak mire odáig eljutok, már rég meguntam és félretettem, mert nem tudom, ki a főszereplő, ki lesz fontos és ki nem, kire/mire kell figyelnem, és kire/mire nem. A könyvről itt született hosszabb cikk.

*

Ha tehát bárki elolvasná ezeket a könyveket és írna róluk akár hozzánk, akár más felületre, jelentkezzen nyugodtan a [email protected] email-címen.

*

Pintér Bence történészként végzett az SZTE-n és az ELTE-n. 2012 óta a Mandiner újságírója, a Mandiner.sci-fi főszerkesztője, emellett pedig A szivarhajó utolsó útja című alternatív történelmi kalandregény (társ)szerzője.