Direkt hatás nem nagyon volt. Minden hat, amit elolvasok. Ha nem tetszik, akkor azért. A nagy neveket olvastam: a Gaiman-, Miéville-iskola megvolt. Stephen King meghatározó élmény volt tizenkét évesen, és azóta is követem. Clive Barker, a horror és a fantasy összeházasítását tőle tanultam, Jack Ketchumtól meg azt próbálom ellesni, hogy írsz úgy erőszakról, hogy az tényleg fájjon, és ne csak attrakció legyen. Sapkowski Vajákját nagyon szeretem, de hogy olyat is mondjak, amit nem emlegetek folyton, a közelmúltból nagyon szerettem urban fantasy-vonalon Glen Duncan Az utolsó vérfarkasát, meg a Hap & Leonard tévéverziója miatt újra elővettem Joe Lansdale-t, és egyre jobban imádom a precíz cselekményvezetését. És persze figyelem a kortárs magyart is, ami fülszöveg alapján megpendít bennem valamit, azt elolvasom. A beszélgetés előtt említetted a Kukoriczát és a Horgonyhelyet, de én még megemlíteném Bartók Imre trilógiáját is, ami kevésbé veszi szigorúan a műfaji kötöttségeket, de nyelvileg és gondolatilag egy revelatív szöveg. Tökéletes példa arra, amit korábban emlegettem, hogy a műfaji elvárásokat semmibe veszi, viszont egy másik szinten rengeteget ad cserébe.
Világos, hogy a Pinkyben valahol a mi világunkban járunk, de nem helyezted el konkrétan a történetet. Miért döntöttél így? Miért nem döntöttél úgy, hogy akkor legyen ez Magyarországon, vagy Amerikában?
Mindkét választással olyan problémák vannak, amibe nem akartam belemenni. Ha Magyarországra helyezem, akkor ott az a baj, hogy például Béla a fővámpír. A magyar közeg, ha direktben csinálod, ledobja ezt a típusú fantasztikumot és átmegy groteszkbe. Ezt a parodisztikus groteszket nem akartam használni. Ha átrakom Amerikába, akkor egy steril valami lesz, amikor Pistike filmekből összerakja Amerikát. Inkább megmaradtam abban, hogy összegyúrok egy saját, nem konkretizált világot ezekből az élményekből: az amerikai popkultúra és a magyar közeg. Ezért vannak minden nyelvből nevek, hogy ne nagyon tudd hova kötni, legyen egy hibriditása a közegnek. Ezzel kikerültem a problémát: nem egy Gaiman-utánérzés a környezet, de nem is az van, hogy haha, nálunk nem is működne, hogy vámpírok vannak, mert olyan nyomi ez az ország.
De nem is használtál általad ismert helyszíneket?
De, persze. Például a Barlang nevű vámpírkocsma egyértelműen a szolnoki rock-klub, ahová gimnáziumban jártam, és folyton szólt a Marilyn Manson és a Rammstein. Vannak ilyen inspirációs források. Ilyen élménye persze mindenkinek van. A konkrétsága a dolognak nem izgatott, hanem az hogy mit tudok kihozni abból az élményből, hangulatból, ami ott volt. A másik pedig, hogy vidékről jöttem fel a nagyvárosba, így az egész vidékábrázolás érdekes: milyen viszonyod van az otthonoddal tíz év Budapest után?