„A 2000-es évek elején, amikor a kékfrankos először kezdett népszerűbbé válni, akkor szerintem a pályatársaim valamit elhibáztak. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy nem bíztak a saját lényegükben. A legjobb borok akkoriban házasítások voltak. És ezek a házasítások a szupertoszkánok mintájára készültek: egy adag merlot, egy adag cabernet és esetleg kékfrankos.
Nincs ezzel semmi baj, de a stílusnak a forrása nem a fajta. Manapság annyi mindent meg lehet csinálni a pincében, lehet stílust koppintani. Lemásolni valamit, ami sikeres, vagyis a piacról szól. Csakhogy ha én Bordeaux-t utánozom, akkor csak harmad- vagy negyedszintű epigon leszek. Ha megvan a lehetőség, hogy valami olyannal dolgozzunk, ami a miénk, akkor mi lehetünk a mesterek. Ezért indultam kizárólag ezzel a fajtával. Burgundiában senkinek nem jutna eszébe kékfrankossal dolgozni.”
És most következik a lényeg, ami miatt ez a cikk megszületett. Roland Velich szerint annyi a hasonlóság a burgenlandi osztrák és a magyar borok között – de valószínűleg nyugodtan ide lehet tenni a többi, nem a magyar határokon belül található Kárpát-medencei borvidéken termelt borokat is –, hogy azok külön kategóriát érdemelnének:
„Mi annyira összetartozunk, annyi minden köt össze. A fajták, a talaj, az éghajlat. Ugyanazon borászati fogalom alá tartozunk. Ahogy van egyfajta fogalma a burgundi vagy a mediterrán bornak, kell lennie olyannak is, hogy Kárpát-medencei vagy pannon. Ez a mi örökségünk, és ezt föl kellene karolnunk. Ez egy nagy lehetőség, mert ez nem egy akármilyen bortermelő régió, hanem az egyik legnagyszerűbb. Felejtsük el az országhatárokat.”
Ha ez a külön kategória egyszer létre is jön a fejekben, az lesz az igazi siker.