Önálló kategóriát sürget a Kárpát-medencei boroknak egy osztrák sztárborász

A mosonbánfalvai (osztrák nevén Apetlon) borászcsaládból származó Roland Velich eredetileg jogot, politológiát és filozófiát hallgatott az egyetemen, majd tíz év krupiéskodás után a Fertő-tó túlpartján, Nagyhöflányban (osztrák nevén Großhöflein) kezdte el felépíteni saját borászatát, a közös magyar-osztrák gyökerek után Moricra keresztelt birtokot. Hogy miért éppen a Kismarton melletti szőlőkre esett a választása, egy 2011-es Der Standardnak adott interjúban azzal magyarázta, hogy amikor borászkodni kezdett, ez egy gyakorlatilag ismeretlen terület volt még.

A Lutzmannsburg és Neckenmarkt dűlőkről származó borai mára világszertte ismertté tették nemcsak a burgenlandi borokat, hanem magát a kékfrankost is. Az osztrák sztárborász borait itthon a Bortársaság forgalmazza, akik nemrég egy kifejezetten részletes interjút is készítettek vele, melyekben Velich figyelemreméltó gondolatokat fogalmaz meg, amik a magyar borászat jövője szempontjából is fontosak lehetnek.

Az interjú számos szakmázós részletet megelőzve – melyeket a Mandiner.bor is szemlézett – a burgenlandi borrégió múltjának felidézésével kezdődik:

„Engem erősen foglalkoztat a mi kis régiónk, Burgenland társadalmi és politikai története. Az a régió, amit ma Burgenlandnak hívnak, a magyar borászati közösségben szocializálódott. 150 évvel ezelőtt a magyar borászat egyik fontos központja volt. Ez a mi örökségünk, ezek a mi gyökereink, ez a mi múltunk.”

Az interjúban Velich sokadszorra hitet tesz a kékfrankos mellett:

„A 2000-es évek elején, amikor a kékfrankos először kezdett népszerűbbé válni, akkor szerintem a pályatársaim valamit elhibáztak. Én ezt úgy szoktam mondani, hogy nem bíztak a saját lényegükben. A legjobb borok akkoriban házasítások voltak. És ezek a házasítások a szupertoszkánok mintájára készültek: egy adag merlot, egy adag cabernet és esetleg kékfrankos.

Nincs ezzel semmi baj, de a stílusnak a forrása nem a fajta. Manapság annyi mindent meg lehet csinálni a pincében, lehet stílust koppintani. Lemásolni valamit, ami sikeres, vagyis a piacról szól. Csakhogy ha én Bordeaux-t utánozom, akkor csak harmad- vagy negyedszintű epigon leszek. Ha megvan a lehetőség, hogy valami olyannal dolgozzunk, ami a miénk, akkor mi lehetünk a mesterek. Ezért indultam kizárólag ezzel a fajtával. Burgundiában senkinek nem jutna eszébe kékfrankossal dolgozni.”

És most következik a lényeg, ami miatt ez a cikk megszületett. Roland Velich szerint annyi a hasonlóság a burgenlandi osztrák és a magyar borok között – de valószínűleg nyugodtan ide lehet tenni a többi, nem a magyar határokon belül található Kárpát-medencei borvidéken termelt borokat is –, hogy azok külön kategóriát érdemelnének:

„Mi annyira összetartozunk, annyi minden köt össze. A fajták, a talaj, az éghajlat. Ugyanazon borászati fogalom alá tartozunk. Ahogy van egyfajta fogalma a burgundi vagy a mediterrán bornak, kell lennie olyannak is, hogy Kárpát-medencei vagy pannon. Ez a mi örökségünk, és ezt föl kellene karolnunk. Ez egy nagy lehetőség, mert ez nem egy akármilyen bortermelő régió, hanem az egyik legnagyszerűbb. Felejtsük el az országhatárokat.”

Ha ez a külön kategória egyszer létre is jön a fejekben, az lesz az igazi siker.