Alacsony intenzitású polgárháború – Amerika Kapitány: Polgárháború

Variációk egy témára: nehéz nem egymás mellé tenni a DC filmes univerzumát beindítani hivatott Batman Superman ellent (BvS) és a Marvel-univerzum harmadik fázisát beindító Amerika kapitány: Polgárháborút. Az önbíráskodó hősökkel szembemegy a való világ, ők pedig szembemennek egymással – más kérdés, hogy ezt a DC nyögvenyelős, vigyázbaállós komolysággal, a Marvel pedig a megszokott, ötperces gyakorisággal szállított humorral dolgozta fel ugyanezt.

A Polgárháború címének bejelentésekor sok képregényrajongó húzta a száját, hiszen az eredeti alapanyag, a Marvel hasonló című crossover-története 2006-7-ből nem éppen a legjobban sikerült, legkedveltebb alkotások közé tartozik. Ott a szuperhős-regisztráció mentén sorakoznak fel az eltérő álláspontot választó felek Amerika Kapitány (regisztrációellenes) és Vasember (regisztrációpárti) mögött, hogy a végére aztán Tony Stark egy fasiszta legyen, akit majdnem megöl a Kapitány. Utóbbi a végén egyébként meg is hal.

A film készítői ezért okosan ejtették ennek egy jó részét, és csak az alapmotívumokat hagyták meg: egy balul sikerült akció után az új Bosszúállók-csapatot szembesítik azzal, hogy nem tevékenykedhetnek tovább kontroll nélkül, és az ENSZ alá kell rendelniük magukat. Stark és Rogers is kapnak némi alapot arra, hogy miért döntsenek úgy, ahogy: Amerika Kapitány nem írja alá a papírt, Stark igen. Ráadásul az egész huzavona közepén előkerül a Tél Katonája, Bucky Barnes, aki ugye a Kapitány haverja, és most mindenki meg akarja ölni. És persze mindeközben valaki a háttérből mozgatja a szálakat. Nyilván. Szerencsére nem Lex Luthor.

Hasonlóan alakulnak tehát a dolgok, mint a BvS-ben, bár a főgonosz terve egy kicsit ésszerűbb, főhőseink motivációi egy csipetnyivel érthetőbbek, drámájuk pedig egyértelműen jobban megrajzolt. A film kissé lassan indul, aztán viszont túlpörög, rengeteg helyszín, rengeteg karakter és rengeteg esemény követi egymást, miközben igazából el sem tudjuk dönteni, hogy ez a film most az Amerika Kapitány 3, vagy inkább a Bosszúállók 2.5, esetleg a Vasember 3.5 – hiszen Tony Stark legalább annyira főszereplője a történetnek, mint a Kapitány, nem is beszélve a többiekről.

Ugye az ikonikus, közönségkedvenc hősök mögé felsorakoznak a többiek is, olyan új karakterekkel, mint a szimpatikus Fekete Párduc, vagy a remekül sikerült új Pókember, aki sok évnyi tárgyalás és két mérsékelten sikeres trilógia után került vissza (részben) a Sonytól a Marvelhez, és mostani szereplése alapján simán az eddigi legjobb adaptációja lehet a karakternek a mozivásznon. Vasemberhez Hadigép, Vízió, Fekete Özvegy, Fekete Párduc és Pókember csatlakozik; a Kapitányhoz pedig Sólyom, Sólyomszem, Skarlát Boszorkány és Hangya, na meg a Tél Katonája. Így zakatolunk pár fordulaton és látványos verekedésen keresztül a végkifejletig. A polgárháború viszonylag alacsony intenzitású marad, nem történnek visszafordíthatatlan dolgok, de alapvető változásokat nyilván hoznak a történések.

A BvS azt vizsgálta, vagy próbálta vizsgálni, hogy meddig terjed a szuperhősök felelőssége, és tulajdonképpen azt a választ adta, hogy semeddig. Ebben a kérdésben szerintem a Polgárháború sem jut kifejezetten dűlőre. A Kapitány szerint a Bosszúállók nem lehetnek hatékonyak felügyelet alatt, Stark szerint viszont felügyelet nélkül alig valami választja el őket attól, hogy bűnözők legyenek. És hát tényleg: ki választotta a Bosszúállókat? Milyen jogon csinálnak bármit is? Egy percre még az is felmerül Vízió részéről, hogy a szuperhősök csak vonzzák a szupergonoszokat, mivel kihívást jelentenek nekik: létük tehát csak azért garantálja a biztonságot, mert maguk teremtik meg a fenyegetést.

Nem ad sokkal megnyugtatóbb válaszokat ez a film, mint a DC alkotása, minden más tekintetben viszont magasan veri. Sokan, sokszor elmondták már, de a DC-nek Nolan óta beragadt ez a gritty, sötét vonal, míg a Marvel a kezdetektől fogva arra építette fel az egész franchise-t, hogy Tony Stark/Robert Downey Jr., meg a neki szöveget író emberek vicces figurák. Ez pedig sokkal kifizetődőbb: ha egy csak és kizárólag komolynak szánt szuperhősfilm súlyos, komoly kérdéseket tesz fel, akkor komolyan el is gondolkozunk a válaszokon, és elvárjuk azt, hogy ezekre a film is komolyan feleljen. Rossz, ha ez nem sikerül.

Egy Marvel-filmnél viszont a humor egyszerűen elsimítja az esetleges logikátlanságokat, kitölti a réseket, elvonja a figyelmünket a következetlenségekről, vagy a nem megfelelően kifejtett motivációkról. Meg hát egész egyszerűen szórakoztat. Sokkal jobb érzéssel jön ki az ember egy filmről, ha közben öt percenként tényleg nevetett, mint amikor Henry Cavill márványba szobort mélabús ábrázatát kell nézni két és fél óráig. Persze ez egy kicsit olcsó dolognak tűnik, de a jegyeladások egyértelműen a Marvel-módszert igazolják; és a BvS-ben is feszegetett kérdéseket ugyanúgy, sőt, talán éppen ezáltal befogadhatóbban vizsgálja.

Egy biztos: polgárháború ide vagy oda, hősnek és civilnek is jobb lenni a Marvel-univerzumban. Hát még nézőnek.