A Saul fia új diskurzust nyit

Félve ültem be a Saul fiára. Moziba menet az interneten lincselő, Trianon-sérült csőcselék hőbörgése, valamint a rendező, Nemes Jeles László paranoiás és agresszív nyilatkozatai kavarogtak a fejemben. Arra készültem, hogy a huszadik század valamennyi démona a halhatatlan lelkemért harcol majd a vetítés során. Ott fogok ülni a két nagy szekértábor közé rekedve, miközben se egyikükhöz, se másikukhoz, se az általuk megnyomorított huszadik századhoz nem akarok tartozni.

A Saul fia azonban új diskurzust nyit. Az első holokausztfilm, ami elejétől végéig egy haláltáborban játszódik, amelyben nem bontakozik ki semmiféle felemelő erkölcsi tanulság vagy katarzis, s ahol a zsidó főhősök egyidejűleg áldozatok és náci-kollaboráns háborús bűnösök - szerepüket lehetetlen a „jó” meg a „rossz” fogalmai által meghatározott erkölcsi tengelyen értelmezni. A genocídium szelleme mindenbe és mindenkibe beivódik - a film az emberi létezésnek olyan ürességét és nyomorúságát mutatja meg, melyben nincs helye a világméretű iszonyat helyi igényű jóvátételének, akár egyetlen apró hőstettnek - amilyenekről holokausztfilmek tömege hazudik. Ezek hűlt helyén áll a következő, kiirtásra érkező transzport. Emberség vagy civilizáltság fel-fel pislákol a tábor mélyén, de reménytelenül, értelmetlenül és nyomorúságosan. A halálgyárban ezeknek már nincs funkciójuk.

A holokausztfilmek mindig is erkölcsi traktátusok voltak - azért készültek, hogy a tömeggyilkosságokból tanuljunk valamit. Nemes Jeles László ezt meg sem kísérli. Az ő filmjének nincs értelme, ahogy Auschwitznak sem volt - s amilyen módon ezzel szembesít, ettől nagyszerű film. Azok a kritikák, amelyek a főhős működését zavarosnak vagy életszerűtlennek nevezik, teljesen jogosak - csakhogy ez a filmnek nem hibája, hanem erénye. Már minden idők talán legócskább holokausztfilmje, a Sorstalanság is azzal próbálkozott, hogy megmutassa a vágóhídon lökdösött főhős pszichés kiégését, amint a halálgyár irtósorai kiölnek belőle minden emberileg mérhetőt, de ezzel mindössze addig jutott, hogy egy szerencsétlen kölyök értetlen fejjel bámul a felemelt jobb kezének az ujjai között bele a Napba. Nemes Jeles László végül sokkal inkább megfilmesítette Kertész Imre Nobel-díjas regényét, mint Koltai Lajos valaha. Holokausztfilmek tömegei dolgoztak a félelemmel meg a szánalommal, de egy sem a katatónia-közeli énvesztéses eltompulással, az élet roncsába való kilátástalan és nyomorúságos kapaszkodással vagy az üldözött elkövetők racionalizálhatatlan bűntudatával. Nemes Jeles László mindezt megteszi.

Új filmes nyelv született: a fókuszban lévő cselekményt az elmosódó háttérben zajló iszonyat foglalja keretbe. A történések fókusza: maga a képkészítő lencse fókusza, háttere: a ténylegesen defókuszált háttér. Ez a technika különlegesen elborzasztó filmes teret teremt: ilyen közel még sosem jártunk a pokolhoz. A főszereplő, Röhrig Géza játéka is kimagaslóan erős és hiteles. A különlegesen nyomasztó élményt pillanatokra sajnos meg-megtöri a magyar nyelvű filmekre jellemző hanghordozás teleregényekben tenyésztett zsigeri hamissága, a Saul fia azonban még így is remek film. Jó nagy fasz, aki valami zavaros népnemzeti dac miatt lemarad róla.

Két megjegyzést fontos megtennem továbbá a film utóéletével kapcsolatban. Egyrészt: nagyon szomorúnak tartom, hogy a nemzetközi közvéleményt a magyar kultúrából meg a magyar történelemből összesen az érdekli, hogy azokat a fura kelet-európai zsidókat milyen borzalmasan üldözték meg gyilkolták a második világháború alatt. A holokauszt szexi - Trianon nem szexi. Ez az igazság. '56 se fogja soha annyira érdekelni a világot, mint a budapesti zsidók tömeges összeírása, gettósítása, transzportja és kiirtása. De ezt nehogy már ezen a filmen akarja bárki is leverni, mert akárhogy is, de gyöngyszeme a magyar kultúrának.

Másrészt: a semminél is kevesebbre tartom az Oscar-díjat. Nem gondolom többnek egy látványos reklámparádénál, amelynek keretében a bolygót gyarmatosító és popcornra szoktató Hollywood az alattvalójává tett világgal saját rossz ízlését ünnepelteti meg - csakhogy ezúttal ennél többről van szó. A cannes-i zsűri nagydíjának, az Arany Glóbusznak meg az Oscarnak az egyesítése egyedülálló, valóban globális mértékű elismerés volna. Továbbá indokolt. Életemben először szurkolni fogok egy filmnek az Oscar-gálán.