A szuperhősök már állást foglaltak politikai ügyekben hasábjainkon, de a blockbuster műfaj nem csak belőlük áll: lássuk miként politizálnak az angol és az amerikai szuper-kémek. A Craig-féle Bond, mint a nyugat identitásválságának megtestesítője és Jason Bourne, aki nem csak korlátozza de le is cseréli a hatalmat, ha kell.
Amit a 60-as éveknek a western, a 80-as éveknek pedig a vegytiszta akciófilm jelentett, azt ma a szuperhősfilmeket foglalják el. Soha korábban nem készült annyi szuperhősmozi, mint most, és ha egyszer lecseng ez a divathullám (bár ennek egyelőre senki se látja a végét), nem is fog többé. Velük szemben a kém-zsáner képviselői sosem váltak a legnépszerűbbé, ugyanakkor sosem tűntek el, aminek a már több mint 50 éves James Bond-széria a legékesebb bizonyítéka.
„Rázva, nem keverve”
A vállaltan nyugat-propaganda jellegű Bond mozik a fogyasztás legmagasabb szintjeit testesítik meg, a legdrágább autók, a legegzotikusabb helyszínek, a legszebb nők, és a legújabb technikai vívmányok mellett bőszen hirdetik, hogy a címszereplő mindent önerőböl old meg, és köszöni szépen, de nem kér semmiféle – szuperhősökre és young-adult adaptációkra jellemző - identitás-válságból.
A Daniel Craig-féle reboot viszont új színt hozott ezen a téren: a figura sebezhetővé, társadalmon kívülivé vált, miközben egyébként megmaradt annak az eredendően konzervatív figurának, mint aki mindig is volt. Az első két rész még puszta bemelegítés volt az olajban utazó bűnszövetkezettel, a Skyfall azonban hangosan ordítja a képünkbe, hogy a fenyegetés nagyobb, mint a hidegháború alatt bármikor.
Ahogy Judi Dench fogalmaz a konkresszusi meghallgatáson, már nem országok, hanem személyek állnak szemben egymással, miközben a világ nem átláthatóbb, hanem kesze-kuszább lett, még több árnyékkal. Az idei Bond-film, a Spectre a közelmúlt amerikai lehallgatás- és drón-botrányaira reflektálva annyit azért árnyal ezen a képen, hogy bár a veszély nyilvánvaló, a totális ellenőrzés természetesen nem megoldás.
„Bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget s földet rázott, vagyunk, akik vagyunk.”
Craig Bondja ezen felül – szembemenve a korábbi érákkal – már nem csak követendő férfi-mintaként funkcionál, hanem a nyugat általános identitás-vesztésére is reflektál, ami elsősorban a karakterben játszódik le. Ez csak annak fényében meglepő, hogy a figurától többnyire mindig is idegen volt az efféle realitás, Bond a márványból faragott hedonizmus megszemélyesítője volt, csak jellemvonásaiban hasonult a nézői elvárásokhoz (kivéve a hidegháború végét, amikor mélypontra is került a széria), életmódját tekintve sosem.
A Skyfall első felében viszont hirtelen inkompetenssé válik, mint ügynök, a „kivett szabadság” pedig nem kecsegtet semmi jóval, hiába a hawai-i örömlányok és az anyagi biztonság. Bond végül sikeresen felülemelkedik ezeken, ehhez pedig nincs szüksége másra, minthogy szembesüljön önmaga beteg tükörképével (Silva), majd elhagyva a „régi életmódját”, a gyászt és az élvezeteket (nők, kocsik, stb.), ismét elkezdjen a feladatra koncentrálni. A Spectre fináléjában aztán - a Casino Royale tragédiáját követően - ismét önként vonul nyugdíjba, háta mögött hagyva ezt a zavaros világot, és felcserélve egy „rendes” párkapcsolatra.
Szerepzavarban a CIA
A hidegháború lecsengésével azonban nem csak Bond fiktív karaktere került szerepzavaros állapotba, hanem a hadseregek és a hírszerző ügynökségek is, élükön a CIA-val, ami nagyjából a 70-es évektől kezdve (A Keselyű három napja, Magánbeszélgetés) szolgál rendszeres, kimeríthetetlen ihlet-forrásként a Hollywood-i filmeseknek, de az akciófilmes átiratok csak a 90-es években terjedtek el a mozikban. A filmes interpetációk sorában épp úgy találhatunk nemeslelkű patrióta (pl.: Jack Ryan-filmek, Kémjátszma, A királyság), mint olyan paranoid CIA-ügynököket (Jason Bourne-filmek, A spártai, A közellenség), akik nem valami külső fenyegetést próbálnak megelőzni, hanem egy belső elől menekülnek – ami jellemzően a hidegháború után önmagát nehézkesen újradefiniáló CIA.
Innen magasan kiemelkedik az óriási nézői és kritikai népszerűségnek örvendő Bourne széria, ami a 80-as években TV-filmként nem aratott különösebb sikert, de a 9/11 utáni érában hamar a legsikeresebb akciószériává vált, mivel Bourne - szemben például a Pierce Brosnan féle Bond-érával - rögtön reflektált az amerikai közönség fenyegetettség-érzetére, illetve arra a félelemre, hogy az ellenség nem is annyira valós, mint inkább belülről kreált, a hatalom megtartása érdekében tett hazugság. Erről szól a rendező, Paul Greengrass másik két dolgozata, a 9/11 ellentmondásait kidomborító United 93, és az iraki háborút élveboncoló, de nagyon megkésett Zöld zóna.
A 21. századi akcióhős
Bourne a Bond filmek tökéletes ellentéte, aki nem nemes(nek gondolt) ügyekért, hanem saját magáért öl, akit a saját felettesei akarnak levadászni, és akinek a hazafisága nem egy külső fenyegetéssel szemben érvényesül, hanem saját kormányának szennyesének a kiteregetésével – bár ehhez idomulva a hangvétel is teljesen eltérő, sokkal szikárabb, szárazabb, mint a valóságtól külsőségeiben joggal elrugaszkodó Bond.
Az amnéziával magához térő Jason Bourne az első pillanattól kezdve menekül, és amikor úgy érzi, hogy sikerült elrejtőznie, szépen félre is áll. Az igazi paranoia-maraton azonban csak a második résszel veszi kezdetét, amiben kirángatják őt az idilli vidéki életből, megölik a szerelmét, és innentől fogva a személyes bosszú és a polgári kötelezettség (nevesül hogy a hatalom nem csak korlátozható, hanem bármikor lecserélhető, felelősségre vonható is) kéz a kézben járnak.
A negyedik rész erre húzott még egy – kifejezetten lapos – lapot, Alex Crosst első körben ugyanúgy nem érdekeli az igazság, csak hogy végre békén hagyják, de hogy az ő története hogyan folytatód(hat)na, azt már nem nagyon fogjuk megtudni, mivel az következő felvonásban visszatér az Obama elnökségét követően a szériától visszavonult Matt Damon-Paul Greengrass páros, hogy a kollektív paranoiát kirobbantó/tápláló Bush-éra után a demokraták sunyi lehallgató rendszereivel és drónjaival is felvegyék a harcot.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás. Győrffy Ákos filmajánlója.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
