Az ember ugyanis soha nem kész minden pillanatban arra, hogy teremtője kérdéseire és a neki eleve kiszabott feladatokra azonnali válaszokat adjon, ha nem sikerül azokat megoldania. Alszunk, végterméket ürítünk, szeretkezünk, imádkozunk, emésztünk és szennyezzük a világot, a végén pedig tönkre is tesszük azt, mert szerencsére van egy opció a mi programunkban, hogy meghalhatunk. A digitális hasonmásunk viszont örökké élhet(ne), milyen szerencse, hogy képesek lettünk 2015-re egy rabszolgát teremteni a saját képmásunkra. Ha egy kicsit is, de istenek lehetünk végre.
Nadia a gép viszont tud kommunikálni és ez a legnagyobb baj vele. A szerszám, ami beszélni tud hozott bajt még a mitológiában is (a rabszolgákat hívták így Rómában), amit ma már mesének hiszünk mindannyian. Nadia Thalmann nem egy közösségi intelligenciát teremtett meg, hanem egy Lényt, amibe mindazon dolgokat száműztünk, amit magunkban utáltunk és nem tartjuk emberinek. Heidegger is valami ilyenről delirált: