„Ez nem háború! Ez őrültség!” – Krími háború a magyar sajtó tükrében II.

Az előző rész tartalmából: Oroszország 1853-ban elérkezettnek látta az időt, hogy mindörökre elrendezze a keleti kérdést – azaz véglegesen hidegre tegye Európa „beteg emberét”, az Oszmán Birodalmat. Számításai azonban nem jöttek be: létrejött az elképzelhetetlen szövetség a kalandor francia császár és a britek között; az elvileg lekötelezett Ausztria nem állt a cár mellé, sőt; a dunai fronton meginduló háború pedig egyáltalán nem úgy alakult, ahogy tervezték – sehol sem voltak például a balkáni szlávok tömeges felkelései, ráadásul fél Európa hadat üzent Pétervárnak. Napóleon óta nem látott ekkora balhét a világ.

Megcsiklandozni a medve talpát

A háború kitört, arról viszont nem egyeztek a nézetek, hogy hol is kéne harcolni az oroszok ellen. Ehhez először is el kellett volna dönteni, hogy mi a szövetségesek háborús célja – ez pedig nem ment olyan könnyen. Osztrák és porosz támogatás esetén a franciák széleskörű szárazföldi hadjáratot támogattak. A brit kabinetben Aberdeen miniszterelnök egy korlátozott, Palmerston egy széleskörű hadjárat mellett állt ki.

Eleinte egy gyors krími akcióról és egy azt követő tavaszi, balti hadjáratról volt szó, melynek célja Pétervár elfoglalása lett volna. Palmerston komoly terveket dédelgetett Oroszország felosztására: Finnországot a svédek, a román fejedelemségeket az osztrákok, a Krím-félszigetet és Grúziát a törökök, a Baltikumot a poroszok kapták volna, Lengyelország pedig független államként egyfajta ütközőzóna lett volna Oroszország felé.

A szövetséges hatalmak végül dunai front mellett döntöttek. Mire azonban csapataik júniusban partra szálltak Várnánál, a harc gyakorlatilag véget ért. Az oroszok tavaszi hadjárata nem volt sikeres: nyugat felé az osztrák mozgósítás miatt nem akartak mozdulni, Szilisztránál pedig komoly török ellenállásba ütköztek, mikor némi késlekedés után ostrom alá vették májusban. Paszkevics vissza akart vonulni, de a cár előrenyomulást követelt. A seregben pusztított a járvány és az éhség. 

A „vékony vörös vonal” Balaklavánál Robert Gibb festményén

Berlin támogatásával Bécs júliusban azzal fenyegette a cárt, hogy csatlakozik a nyugati hatalmakhoz, ha nem vonják vissza az orosz csapatokat a román fejedelemségekből, és ezt megerősítve mozgósította a csapatait Erdélyben. A cár végül augusztusban a visszavonulás mellett döntött: az oroszok feladták Szilisztra ostromát és elkezdték a kivonulást a fejedelemségekből – a helyükre osztrák és török csapatok érkeztek augusztusban.

Még ebben a hónapban újabb kísérlet történt a békekötésre. Az Ausztria és a nyugati hatalmak között kötött szerződés négy feltételt szabott a békekötésre: 1. Oroszország lemond minden különleges jogáról a fejedelemségekben és Szerbiában; 2. a dunai hajózás szabaddá tétele; 3. a szorosok ügyét szabályozó szerződés revideálása az oroszok kárára; 4. Oroszország lemond protektorátusi jogáról az Oszmán Birodalom keresztény alattvalóinak tekintetében. Az oroszok elutasították ezeket a feltételeket.

Arról nem lehetett szó, hogy a hosszú viták után partra tett szövetséges csapatok munka nélkül maradjanak: újabb tárgyalások kezdődtek a támadás helyét illetően, miközben a Várnában állomásozó csapatokat kolera tizedelte. Világossá vált, hogy a háború célja Oroszország erejének gyengítése kell, hogy legyen. Újra szóba került a balti front, a kontinentális háború Lengyelország felszabadításáért, illetve mérlegelték a visszavonuló oroszok üldözését és a kaukázusi frontot is. Végül a legegyszerűbb, mégis látványos megoldásként a már decemberben is felmerülő ötlet kínálkozott: a Krím elfoglalása és az orosz fekete-tengeri flotta megsemmisítése.

Szeptember 7-én négyszáz hajón indultak útnak a szövetséges csapatok a Krím-félsziget felé, 13. és 19. között pedig probléma nélkül partra is szálltak a Kalamita-öbölben található Jevpatorijánál. Az oroszokat meglepetésként érte a partraszállás, de felsorakoztatták kéznél lévő erőiket az Alma folyó körüli magaslatokon, mire 19-én megindultak a szövetséges hadak Szevasztopol felé. Harmincötezer orosz katona és száz ágyú nézett farkasszemet hatvanezer szövetséges katonával. A kibontakozó csatában végül a szövetségesek kerültek fölénybe, többek között a Minié-puska nagy lőtávolságát kihasználva.

A huzagolt csövű Minié-puska

A szövetséges csapatok a gyors északi irányú támadás helyett megkerülték Szevasztopolt és délről vették ostrom alá a várost. Az öböl bejáratát az oroszok hét elsüllyesztett hajóval zárták el, a város bekerítését pedig két csatában is (Balaklava, Inkerman) sikertelenül próbálták megakadályozni. A balaklavai csata két momentuma is elhíresült később. Az egyik „vékony vörös vonal” néven lett ismert, mikor is a brit gyalogság egy alakulata visszaverte az orosz lovasság támadását; a másik pedig a brit könnyűlovasság hiábavaló, hősies rohama volt. Ez utóbbi kapcsán jegyezte meg Bosquet francia tábornok, hogy nagyszerű volt, de ez nem háború, hanem őrültség. A nyugati hatalmak nem készültek hosszú ostromra, de Szevasztopol kemény diónak bizonyult: majdnem egy évig tartott, mire sikerült elfoglalni.

Háború és béke

Az ostrom egy éve alatt azonban újra felélénkült a háború diplomáciai oldala. Svédország, Norvégia és Dánia semleges maradt, hiába kínálták fel a szövetségesek Finnországot a svédeknek. A legnagyobb eredményt Poroszország és Ausztria bevonása jelentette volna a háborúba. Ausztria kegyeit korábban a cár is kereste, de miután még a semlegességre sem kapott ígéretet, inkább megerősítette a lengyel területek védelmét. Ausztria rendkívül kényes helyzetben volt: Oroszország cserbenhagyásával az 1815 óta fennálló konzervatív szövetséget kellett sutba dobnia; viszont Bécsnek nem tetszett az orosz előretörés a Balkánon, ráadásul Napóleon szimpatizált a Szárd-Piemonti Királyság itáliai törekvéseivel, ami szintén sértette az osztrák érdekeket.

A korábban említett négy pont elutasítása után Ausztria a nyomásgyakorlás érdekében októberben mozgósította a hadseregét, majd december 2-án defenzív szövetséget kötött a nyugati hatalmakkal. Ezt egészítette ki a franciákkal kötött egyezmény az itáliai status quo fenntartásáról. Ez utóbbi hatására a szárd-piemonti miniszterelnök Camillio Cavour úgy döntött, hogy elfogadja a britek korábbi ajánlatát és belép a háborúba, megnyerve ezzel a nagyhatalmak jóindulatát. A szárd királyság 15 ezer katonát küldött a hadszíntérre.

Szevasztopol ostrom előtt a Vasárnapi Ujság metszetén

A fejlemények hatására Miklós cár bécsi követe 1855 januárjában bejelentette, hogy Oroszország hajlandó tárgyalni a négy pontról. A tárgyalások megkezdésére azonban már csak a cár halála után, március 15-én került sor Bécsben. Mint kiderült, igazából az osztrákokon kívül egyelőre senki sem akart békét. A közben megbukott Aberdeen helyére Palmerston került a brit miniszterelnöki székbe, aki komoly hadjáratokat tervezett Oroszország megtörésére. A francia kabinetben többen hajlottak volna a megegyezésre, de végül Napóleont meggyőzték, hogy katonai győzelem nélkül semmit sem érne a békekötés. Az oroszok végül június 4-én elvetették a fekete-tengeri flotta és az erődítmények lerombolását, így az újabb béketárgyalás is kútba esett.

Szevasztopol végül több hosszantartó bombázás és sikertelen roham után 1855. szeptember 8-án esett el, de a háború még így sem dőlt el teljesen – az új cár folytatni akarta a harcot. Az oroszok november 22-én elfoglalták Kars városát a kaukázusi hadszíntéren. Palmerston és a brit kabinet mindenképpen folytatta és kiszélesítette volna a háborút, miközben a francia vezetés és III. Napóleon inkább hajlott a békére, csak úgy, mint Bécs. Miközben Napóleon forradalmi háborúk megindításáról beszélt, külügyminisztere különbékéről tárgyalt az oroszokkal. 

A közbelépő osztrák vezetés végül a franciákkal közösen a négy pont alapján egy ultimátumot dolgozott ki, melynek pétervári elutasítása esetén Ausztria is hadba lépett volna Oroszországgal szemben. Végül miniszterei győzték meg II. Sándort, hogy Oroszország nem képes a háború folytatására, főleg, hogyha az eddig semleges hatalmakkal is harcolnia kell. A cár 1856 januárjában elfogadta az ultimátumot.

Szevasztopol ostrom alatt Franz Alekszejevics Roubaud festményén

A békekonferencia 1856. február 25-én kezdődött meg Párizsban, a külügyminisztérium épületében Ausztria, Franciaország, az Egyesült Királyság, Oroszország, Szardínia, Poroszország és Törökország részvételével, a békeszerződést március 30-án írták alá a felek.

A szerződés első pontjai kimondják a békét, rendelkeznek az elfoglalt területek visszaadásáról és a hadifoglyok átadásáról. A hetedik pont kimondja, hogy az Oszmán Birodalom része az európai jogrendszernek, tehát tiszteletben tartják területi integritását és függetlenségét. Bármilyen konfliktus esetén először békés úton kell megpróbálni a rendezést a szerződő felek közvetítésével. A kilences pont rögzíti, hogy a szultán egy firmánban fog rendelkezni a birodalom keresztényeivel kapcsolatban, és ezekbe az ügyekbe semmilyen más hatalomnak nincs beleszólása. Ez a rendelkezés (Hatt-i-humajun) a békekonferencia megnyitása előtt, február 18-án kiadásra került, rögzítve a nem muzulmán alattvalók egyenlő jogait Törökországban.

Ezzel Oroszország elvesztette protektorátusát az ortodox alattvalók fölött: ezen jogok biztosítását a szerződő felek közösen vállalták magukra. A tizenegyedik cikkely kimondja az Oroszországra nézve legsúlyosabb döntést, a Fekete-tenger demilitarizálását: sem a Porta, sem Oroszország nem tarthat fenn hadiflottát a térségben. A tizenötödik, tizenhatodik és tizenhetedik cikkelyek rendelkeznek a dunai hajózás és kereskedelem szabadságáról, egy ezt ellenőrző nemzetközi bizottság felállításáról, illetve a torkolat megtisztításához szükséges munkálatokat ellenőrző bizottságról.

A párizsi kongresszus résztvevői Edouard Dubufe festményén

A 21-27. cikkelyek a román fejedelemségek helyzetét szabályozza: Dél-Besszarábiát az egyezmény Moldáviához csatolja, a két fejedelemséget megtartja addigi jogaikban és kizárja bármelyik nagyhatalom befolyását. A huszonharmadik cikkely egy bukaresti különleges bizottság felállításáról rendelkezik, mely bizottság felméri a fejedelemségek jelenlegi állapotát és ajánlást tesz a tartományok státuszának átrendezésére. Ehhez két helyi tanács felállítását is kimondja, mely javaslatokat tehet a rendezésre.

A fejedelemségekben nemzeti hadsereg is felállítható a felső rend és a határok őrzésére. A szerződés kimondja, hogyha a fejedelemségek belső rendjét bármi fenyegetné, akkor bármiféle intervenció előtt a Portának egyeztetnie kell a szerződő felekkel. Ez utóbbit Szerbiával kapcsolatban is megerősíti a szerződés. Oroszország és a Porta ázsiai határainak kijelölésére vegyes bizottság felállításáról döntöttek a szerződés harmincadik cikkelyében.

Ausztria a krími háborúban

Bár Ausztria fegyveresen nem vett részt a háborúban, mégis – mint ahogy az a fenti rövid összefoglalóból is kitűnik – központi szerepet vállalt a konfliktus alakulásában és főleg a békés rendezésre irányuló kísérletekben. Mindkét oldal a kezdetektől fogva igyekezett megnyerni Bécs (és Berlin) rokonszenvét: Miklós cár számított Ferenc József lojalitására az 1849-ben nyújtott segítség miatt – legalábbis támogató semlegességet várt volna Ausztriától. Bécsnek viszont nem tetszett Oroszország balkáni előrenyomulása és nem tolerálták a dunai fejedelemségek elfoglalását sem, mivel ez fenyegette a birodalomnak fontos dunai kereskedelmet.

Ráadásul a nyugati hatalmak az itáliai status quo felborításával fenyegetve igyekeztek rávenni Bécset az aktív közbeavatkozásra, mely esetben szárazföldi frontot nyithattak volna az oroszok ellen. „Poroszország és Ausztria semleges akart maradni a konfliktusban: Poroszországnak nem semmi sem forgott kockán, Ausztriának pedig túl sok minden” – foglalta össze a helyzetet A.J.P. Taylor. Egy kontinentális háború leginkább Ausztriát viselte volna meg.

Ennek megfelelően Ausztria a konfliktus elejétől kezdve igyekezett a békés megoldás elérésére a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus óta megszokott módszerekkel. A módszerek azonban nem működtek a rendkívül változékony helyzetben, ahol senki sem tudta pontosan, hogy miért küzd. Egyes kutatók szerint például Anglia kifejezetten az 1814-ben felállt európai nagyhatalmi koncert megtörésére törekedett. Az 1853 nyarán az osztrák külügyminiszter, Buol által kidolgozott, többi nyugati hatalom által jóváhagyott jegyzéket Oroszország elfogadta volna, viszont Törökország abban a formában nem: az új verziót pedig már az oroszok utasították el.

Ferenc József osztrák császár és Sissi 1855-ben (Habsburger.net)

Mire pedig az Olmützben találkozó osztrák császár és az orosz cár újabb megállapodásra juthattak volna szeptember végén, az angolok elégelték meg az engedményeket és indították a szorosok környékére flottájukat – hamar követték őket a franciák is. A játszma kezdett egy sokoldalú „chicken game”-re hasonlítani, ahol nem világos, hogy kik azok egyáltalán, akik az utolsó pillanatban félreránthatják a kormányt.

1854 januárjának végén Orlov báró Bécsbe küldésével Miklós cár újra próbálkozott legalább a német hatalmak semlegességét megnyerni, sikertelenül. Ebben a helyzetben Ausztria és Poroszország között 1854. április 20-án szövetség jött létre: Poroszország támogatásáról biztosította Ausztriát Itáliában és a fejedelemségekben, egyben kinyilvánították semlegességüket is. A megállapodást a német szövetségi gyűlés is elfogadta. A német államok támogatását maga mögött tudva szólította fel Bécs 1854 júniusának elején a cárt, hogy vonja ki csapatait a dunai fejedelemségekből. (Viszont 1855 februárjában a német államok az oroszokkal rokonszenvező Poroszország vezetésével nem szavazták meg a mozgósítást a frankfurti parlamentben.)

Júliusban Buol és francia kollégája, Drouyn de Lhuys nekiálltak megszövegezni a szövetségesek háborús céljait és egy szövetségi szerződést Ausztria és a nyugati hatalmak között. Mire azonban ez utóbbit aláírták volna, az oroszok kiürítették a fejedelemségeket, ahova osztrák csapatok vonultak be, mintegy békefenntartó erőként. A két külügyminiszter által megfogalmazott négy pontot azonban mindettől függetlenül elfogadták a nyugati hatalmak, ez lett a háborús célok alapvetése.

A könnyűlovasság híres-hírhedt támadása Balaklavánál William Simpson festményén

A hadműveletekben végül nem vett részt Ausztria, 1854 decemberében azonban szövetséget kötött a nyugati hatalmakkal – ezzel kívánta feleket rávenni, hogy tárgyaljanak a békéről. Januárban a cár bécsi követe bejelentette, hogy a cár hajlandó elfogadni a tárgyalások kiindulópontjául a négy pontot. Ennek folyományaként 1855 márciusa és júniusa között – végül sikertelen – tárgyalások folytak a hatalmak között Bécsben. Végül újra Ausztria lépése mozdítja előre az eseményeket, ekkor már a béke felé: 1855 decemberében ultimátumot küld Bécs a négy pont alapján a cárnak, aki 1856 januárjában el is fogadja azt.

A háború során végig rendkívül fontos szerep jutott Ausztriának a harcokat övező diplomáciai huzavonában. Ausztria nehéz helyzetben volt: nemrég esett túl egy komoly belső válságon, ennek nyomán le volt kötelezve Oroszországnak, balkáni előretörésük azonban osztrák érdekeket fenyegetett; itáliai területei kapcsán Szardínia bevonásával „zsarolhatták” a nyugati hatalmak, míg északon már javában folyt Poroszországgal a német egyesítésért folyó birkózás. Ebben a szituációban a fegyveres semlegességet választotta az osztrák vezetés, mellyel rengeteg orosz katonát kötöttek le határaik mentén. Eközben pedig – helyzetüket kihasználva – igyekeztek életben tartani „európai nagyhatalmi koncert” intézményeit, majd azok látványos bukása után többször is megpróbálkoztak felélesztésével – sikertelenül.

A háború következményei

A békekötés közvetlen következményeként demilitarizálták a Fekete-tenger környékét, mely így újra biztonságosan hajózható lett a kereskedőhajóknak. Hadihajók nem hajózhattak a Fekete-tengeren, és a tengerparti fegyverraktárakat és hadikikötőket is be kellett zárni. Oroszország elveszítette jogát, hogy beleszóljon az oszmán belügyekbe, a szultán viszont elviekben nem alkalmazhatott erőszakot a belső mozgalmak elfojtására anélkül, hogy tárgyalt volna a nagyhatalmakkal. Összességében elmondhatjuk, hogy a háború lezárultával az Oszmán Birodalom és Oroszország is belső problémáira tudott koncentrálni.

Szevasztopol ostrom után

A szerződés gyakorlatilag kizárta a keleti kérdés erőszakos, egyoldalú rendezését, mivel elismerte, hogy az Oszmán Birodalom is a nemzetközi (európai) jog hatóköre alá esik. Oroszország kiszorult az Oszmán Birodalomból, ahol így a brit befolyás érvényesülhetett leginkább. Azonban a háború után egyre erősödtek a balkáni ortodox országok függetlenségi törekvései, 1862-ben a két román fejedelemség egyesült is. Bulgária ügye pedig alig több mint húsz évvel később a keleti kérdés kiújulásához és újabb orosz-török háborúhoz vezetett.

A krími háború az egyik legfontosabb fordulópont Európa Napóleon utáni történetében. Egyrészről egyszerre tarthatjuk számon az utolsó régimódi és az első modern háborúként, melyet a távírónak köszönhetően a nyugati publikum a korábbiakhoz képest szinte élőben követhetett végig helyszínen lévő haditudósítók és fényképes riportok segítségével. Ennek következtében előtérbe került a harcoló csapatok gyenge ellátásának, valamint a háborús betegellátás minőségének kérdése. A háború megmutatta az addig Európa egyik legfélelmetesebb erejének tartott orosz hadsereg, illetve az orosz társadalom lemaradását, az orosz vezetést ráébresztette a reformok és a modernizálás szükségességére.

A békekötés legfontosabb diplomáciai következménye az 1814-es bécsi kongresszusi rendszer status quojának felbomlása volt: a konzervatív, legitimista Szent Szövetség két legfontosabb tagja, Oroszország és Ausztria eltávolodtak egymástól, míg III. Napóleon visszaszerezte Franciaország dicsőségét – jelzésértékű, hogy a háborút záró békekonferenciát Párizsban tartották. Anglia egy időre sikeresen szorította vissza Oroszországot keleten.

A fegyveres semlegességet választó Ausztria fokozatosan elszigetelődött, miközben a szárd-piemonti közreműködés elvetette az olasz egység magvait. Az orosz-osztrák viszony elhidegülése magával vonta a német kérdés rendezésének szükségességét: Ausztriának szüksége volt szövetségesekre. A krími háború után indultak el azok a folyamatok, kezdtek formálódni azok a szövetségi rendszerek, melyek végül 1914-ben az első világháború kitöréséhez vezettek.

A következő epizódban azt vizsgáljuk meg, hogyan is nézett ki a magyar és a nemzetközi sajtó ezekben az években.

*

Irodalom:

BODNÁR, Erzsébet: A keleti kérdés és a Balkán az orosz külpolitikában a 19. század első felében. Hungarovox. 2008.

BRIDGE, F.R. és BULLEN, Robert: The Great Powers and the European States Sytem. Pearson Education Limited. 2005.

DIÓSZEGI, István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939. História. MTA Történettudományi Intézete. Budapest, 1997.

FIGES, Orlando: The Crimean War: A History. Metropolitan Books. 2011.

GOLDFRANK, David M.: The Origins of the Crimean War. Longman. 2001.

HOLLAND, Thomas Erskine: The European Concert in the Eastern Question. A Collection of Treaties and Other Public Acts. Clarendon Press. Oxford, 1885.

MOWAT, R. B és OAKES, Augustus: The Great European Treaties of the Nineteenth Century. Clarendon Press. Oxford, 1930.

ORMOS, Mária és MAJOROS, István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris Kiadó. Budapest, 2003.

RUSSEL, William Howard: The British Expedition to the Crimea. G. Routledge & Co. London, 1858.

SCHROEDER, Paul W.: Austria, Great Britain and the Crimean War. The Destruction of the European Concert Cornell University Press. 1972.

TRAGER, Robert F.: Long-Term Consequences of Aggressive Diplomacy: European Relations after Austrian Crimean War Threats. In: Security Studies. 21. évf. 2. szám.

*

A cikksorozat Pintér Bence 2015-ben, a Krími háború a magyar sajtó tükrében címmel az ELTE BTK Történelmi Intézete számára készült mesterszakos szakdolgozatának szerkesztett változata. A sorozat korábbi részei itt érhetőek el.