Bruce Wayne egyszerre vette fel a harcot a gazdasági világvásággal és 9/11-el, de mit csináltak mindeközben a konkurens szuperhősök? A Vasember-filmek például a közel-keleti háborúkat ítélik el, de közben egy autokrata karakterről szólnak, aki a kívánatos béke nevében próbál mindent kontrollálni. A demokráciaexport a képregényes univerzumban sem szuperál olyan jól.
A Marvel Studios filmjei sokkal direktebbek, és nagyon erős külpolitikai kritikát fogalmaznak meg. Az első két Vasember-film csak ideológiai szinten ítéli el a háborút, az afganisztáni színtér valójában bármi mással felcserélhető (Tony eredetileg egyébként is Vietnámban sebesült meg) a hadsereg meg mindig mindent el akar kobozni, ami fegyverként használható – lásd még a Jurassic Worldből zavaróan kilógó külpolitikai utalásokat. Tony két év alatt lazán nyélbe ütötte a világbékét, de ennek a visszásságai csak később kerültek felszínre.
Vasember és a fegyvergyárosok
Tony – miként a képregényben, úgy a filmben is – egy autokrata karakter, aki a kívánatos béke nevében próbál mindent kontrollálni, és ez három filmen keresztül össze is jön (mindenki óbégat, hogy hülyeséget csinál, aztán mégis ő húzza ki a csávából a világot). Az első pofont a Vasember 3-ban kapja, ami többek között a hamis ellenségkép témáját állítja fókuszba, ezzel határozott analógiát húzva Guy Pearce figuráján és a fegyvergyáros pénzemberek, illetve Mandarin és Oszáma bin Láden rémképe között. A Vasember 3 lecseréli az amerikaiakban gyökerező xenofóbiát (lásd: a sárga veszedelem) a belső fenyegetettségre, amit ráadásul nem valami ideológia, hanem a pénz mozgat.
Amerika Kapitány és a terrorizmus
Az igazán nagy világégést a Bosszúállók: Ultron kora hozza el, több lépcsőben. Egyfelől ott van a jó érdekében megalkotott Ultron, mint lehetséges védelmi pajzs(=fegyver) a külső fenyegetés ellen, ami kicsúszik az alkotók kontrollja alól, majd ellenük fordul. Hasonló párhuzamot jár körül a 70-es évek politikai thrillerjeit újrahasznosító Amerika Kapitány – A tél katonája is, ahol ugyancsak a New York-i események okán kezdenek a „bűnmegelőző anyahajók” (lásd még: Különvélemény) építésébe – ami ugyanúgy visszafelé sül el.
Másfelől ott vannak a Maximoff-testvérek, akik egy háborús övezet túlélőiként, a harcok után teljesen magukra hagyatottan válnak terroristák bábjaivá (mint ahogy a történelem során is nem egyszer történt már ilyesmi), illetve a fiktív Sokovia lakosai, akik elnyomásként élik meg a békefenntartó Vasember-robotok jelenlétét (még ha ez csak pár molotov-koktélos snittben is jelenik meg), és rajtuk keresztül ugyancsak kifejeződik az önkéntes világmegmentő szerep kritikája.
Közeledik a polgárháború
A Marvel szuperhős-univerzuma tehát teljesen megosztott, a biztonság és a szabadság között ingázik, miközben a belső értékválság – lásd az összes amerikai antagonistát, Roberd Redford, Sam Rockwell, Guy Pearce és Jeff Bridges figuráit – mellett egy idegen világ is be akarja kebelezni; még ha csak a szuperhősmozik butuska világuralmi törekvései is szolgáltatják számukra az indítékot. Az persze, hogy a következő Marvel-filmben, az Amerika Kapitány – Polgárháborúban végül melyik oldal kerekedik felül, nyílt titoknak számít (a képregényben Vasemberék győztek, de csak hogy körbejárhassák ennek a végkimenetelnek is a visszásságait, miközben a ma futó Avengers-képregények már épp azzal szembesítik az olvasókat, hogy az eszményi értékeikhez ragaszkodó hősök többnyire teljesen tehetetlenek).
A Galaxis őrzői és a vallási fanatizmus
A tágabb univerzumban játszódó Marvel-mozikban valójában csak olyan egyetemes témák kerülnek elő, mint a fajok közötti háború, vagy az egyén szerepvállalása nagy világégések idején, és ezek nem is többek puszta ürügynél a nagy kalandra. Hogy mennyire kerülik a vallásos áthallásokat, arra az Asgardiak halandóvá degradálása a legjobb példa. A galaxis őrzőinek expozícióban azonban mégis olyan mondatok hangzanak el, amit nagyon nehéz nem aktualizálni – még ha több mint valószínű, hogy az alkotóknak nem is volt efféle szándéka.
A film antagonistájának, Ronannak rögtön úgy kezdődik a belépő monológja, hogy sokan terroristának, fanatikusnak, radikálisnak hívják őt, holott ő csak engedelmeskedik a népe törvényeinek, és megbünteti azokat, akik kivonják magukat alóla. A következő jelenetben pedig a mosómedve efféleképpen kommentálja az elé táruló Xandar-i tömeget: „Igazi vesztesek. Szörnyen sietnek, hogy eljussanak életük egyik unalmas pontjából – a másikba.”
Az analógia?
Az egyik oldalon világos célok fogalmazódnak meg, amibe nem vegyül semmiféle dilemma, miközben Ronan élesen elhatárolódik azoktól a fajtársaitól, akik – nyilván a gazdasági együttműködés okán - békét kötöttek a láthatólag nagyon fejlett és sokszínű Xandar-i Birodalommal, és akik nem is ítélik el egyértelműen Ronant. Eközben a Xandar-i társadalom (a kívülálló Rocket Raccon szemében legalábbis) szinte tudomást sem vesz a fennálló/küszöbön álló hadiállapotról.
Hasonló megállapítások talán más blockbusterekből leolvashatóak lennének, hiszen a feltételezett jó és a feltételezett rossz szembenállása a legalapvetőbb mesei motívum, éppen ezért legközelebb olyan filmekkel folytatjuk, amik nagyon is markáns politikai állásfoglalásra adják a fejüket, a főszereplők pedig nem éppen szuperhősök.
Első rész: Bruce Wayne, a republikánus
A szlovák–cseh–magyar koprodukcióban, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült Forrás című dráma a július 3-án kezdődő 60. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába is meghívást kapott.
Több rekord is megdőlt az álomgyárban.
Vasárnap ünnepli születésnapját Hollywood egyik utolsó keménylegénye.
Az alkotók szerint az Én, a kétarcúra válaszoló mű nem tekinthető propagandaeszköznek.
Csak annyira unalmas azt hallgatni, hogy itt mindenki független-objektív.
Háromnegyed óra intenzív és zsigeri akció hardcore metálra komponálva, mégis keserű szájízzel távozunk.
A frontális karambolt követően egy érintett személy a helyszínen életét vesztette.
Az ukrán elnök szerint Európának saját rakétavédelmi rendszert kell kiépítenie.
