„Hiszek a robotok Buddha-természetében, abban, hogy bennük van a buddhaság elérésének a lehetősége” – írta.
1978-ban, kísérletei közben, az antropomorfizmus különböző stádiumait tanulmányozva jutott arra a következtetésre, hogy, addig szeretjük gépeinket, addig viszonyulunk hozzájuk mind pozitívabban, amíg (akár) humanoid jellegük ellenére hamisítatlan mechanikus külsővel rendelkeznek. Viszont, ha már megjelenésükben, mozgásukban „majdnem emberek” – replikánsok, androidok –, egy pontot elérve, rövid közöny után, érzéseink gyorsan és drasztikusan ellentétes előjelbe váltanak. Elutasítjuk őket, belépünk a Rejtélyes Völgybe. A „majdnem ember” a „titokzatosat”, az „idegent” és a „nyugtalanítót” egyaránt implikálja. Érezzük, hogy még „majdnem ember”, de többet, mást, nehezen magyarázhatót is, ugyanakkor tisztában vagyunk vele: egyelőre nem „teljesen emberi”. Tudatalattink szörnyekkel, zombikkal népesíti be a kettő között tátongó völgyet – a szakadékot, a senkiföldjét.
Mihelyst százszázalékosan emberi formát öltenek, megnyílik az érzelmi zár, megint elfogadjuk őket, újfent egyre pozitívabb érzelmekkel viszonyulunk hozzájuk. Kapcsolatunk idővel a völgy előtti állapotoknál is bensőségesebb lesz.
Az eredetileg csak robotokra vonatkoztatott elvet később más területekre, így a számítógép által animált karakterekre stb. szintén elkezdték alkalmazni.
Most már a virtuális valóságra is.