Élet a sztreccspáncélzaton túl – Jessica Jones évadkritika

A Netflix csatorna korábban, a Daredevil első évadával már bebizonyította, hogy mennyire jót tesz egy kiválóan megírt képregényadaptációnak az, hogyha nem kötik a televíziós műsorszórás szabályai. Online szereplőként ugyanis lehetőségük van jóval több explicit naturalizmusra a harcok, a végtagok vagy a szexualitás területén úgy, hogy nem érződik egyik sem gyomorforgató túlzásnak. A félig-meddig előzménynek tekinthető Daredevil esetében például sötét és realisztikus lett a végeredmény, ellentétben akár a DC kissé bénázós, retrós húdedarkosságával, akár az azonos univerzumba tartozó Marvel filmjeinek harsány és színes harisnyás-páncélos világmegmentésével vagy A S.H.I.E.L.D. ügynökeinek szerethető, de erősen tét nélküli bohóckodásával. A Jessica Jones hasonlóan sötét lett, ha nem még sötétebb és vastagon fellelhető benne a realizmus is, mégis érződik, hogy egészen más vonalon mozog, mint a rokon Fenegyerek ténykedése.

A főszereplő Jessica karakterében ugyanis megkapjuk mindazt, ami a hard-boiled krimit és a noirt jellemzi: lerohadt magánnyomozói irodát, depresszív és erősen mizantróp személyiségjegyeket, füstös kiskocsmák tömör és nyersen őszinte párbeszédeit, na meg töménytelen mennyiségű alkoholt. Hősünket viszont nem pusztán ezek jellemzik. Amellett, hogy erős női karakterrel (talán a tévétörténet legerősebbikével) van dolgunk, aki brutális módon képes lealjasodni, az is tisztán látszik, hogy a végletekig kitart egy ügy mellett, amivel jót tehet; mégis folyamatosan kételkedik a saját jóságában.

Persze a néző kap is számos jelenetet, amelyben Jessica hiába csépeli péppé valaki arcát, mégsem idegeníti el, hanem közelebbi, intimebb viszonyba kerül vele a pillanatnyi kontrollvesztett őszinte érzelemkitörés miatt. Az írók viszont mégsem operálnak arcunkba tolt, sírós drámával, hanem inkább tökéletesen időzített sokkhatásokkal váltják ki a nézőkből az érzelmeket. Teljesen mellékesen pedig fizikailag is erős és elég nagyot tud ugrani, de a szuperereje annyira mellékes, hogy csak akkor jön elő, ha üvölt érte a szituáció.

Azért jó, mert kiskaliberű

A történet szerint Jessica Jones az Alias Investigations nevű egytagú cég magánnyomozójaként keresi a kenyerét New York egyik leglepukkantabb negyedében, a Hell's Kitchenben. Korábban szuperhősként is ténykedett, azonban egy agykontroll képességgel rendelkező férfi, Kilgrave manipulálta, megerőszakolta és gyilkosságra kényszerítette őt, ami olyan traumát okozott nála, amelyet egyelőre képtelen feldolgozni. Csakhogy Kilgrave azóta halott, az élet megy tovább, így nincs mit tenni, mint a képességeinek használatával nyomozni az ügyfelek kérésére. Jessica azonban hamarosan egy olyan ügybe botlik, amely egyértelműen bebizonyítja: Kilgrave életben van és érte jött.

A sorozat maga viszont pontosan attól emelkedik ki a többi képregényes széria közül, amitől a Daredevil is: a kiskaliberűségével. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy középszerű volna, hanem azt, hogy nincsenek világuralomra törő főgonoszok, és csilli-villi páncélzatban helytálló hősök, csupán kisemberek. Míg Wilson Fisk helyi maffiózó volt, a Fenegyerek is lokális álarcos lett, addig Kilgrave csak egy elborult, alapvetően szeretethiányos, mégis már-már horrorba hajlóan ijesztő pszichopata, akinek a fixa ideája nem a hatalom, hanem a saját kis nemezise, Jessica. Ugyanígy a mellékkarakterek sem esetlen, megmentésre váró bábok, sokkal inkább alaposan kidolgozott, döntésképes, ezáltal élőnek ható figurák – akik ráadásul nem egy kaptafára készültek, hanem változatosak.

Trish, a legjobb barátnő, aki helyt tud állni maga is egy bunyóban, Malcolm, a drogos szomszéd, aki képes lehet talpra állni, Simpson, a rendőr, aki fű alatt segítséget nyújt, Jeri Hogarth, az ügyvédnő, aki nem csak a szakmájában, hanem a magánéletében is kimondottan kegyetlen vagy a betonbőrű Luke Cage, aki pedig saját sorozatot is fog kapni. Mindegyikük lélegző részét képezi a történetnek, nem csak random módon bele vannak szórva a nehéz szituációkba. Emellett pedig a verekedések is kiskaliberűek (itt már inkább érződik egy kis középszerűség, de ez bocsánatos bűn). Csak akkor kerül rájuk sor, ha nagyon muszáj és akkor is látszik, hogy Jessica vagy Luke nem kifejezetten technikás bunyósok. Bírják az ütéseket, de a szupererejüknek köszönhetően úgyis győzni fognak az egyszerű emberek ellen.

B-vonalas hősökben is több rejlik, mint amit első blikkre kinéznénk belőlük

Ha pedig ez sem volna elég, hogy elegendő motivációt gyűjtsünk a bedarálására, akkor elég a színészeket megnézni. Krysten Ritter valószínűleg olyan régóta várt már egy ilyen kaliberű szerepre, hogy minden szabad percében erre készült, ehhez mérten kiváló is. A Kilgrave szerepében parádézó David Tennant pedig annyira remek pszichopata, hogy egyetlen csöndre intéssel képes a nézőben megfagyasztani a vért. A Hogarth-ot játszó Carrie-Anne Moss pedig valószínűleg élete legjobb alakításán van túl, ami elég nagy szó a Mátrix Trinity-je után. A Luke Cage-et alakító Mike Colter is megkaphatná a maga pacsiját, de ezzel inkább várjuk meg a saját sorozatát. Az íróknak szinte minden percben jár a kalapemelés, a fényképezés és a füstös-lilás helyszínek pedig szintén hatalmas piros pontot érdemelnek.

A Jessica Jones nem csak azt bizonyította be, hogy a B-vonalas hősökben is több rejlik, mint amit első blikkre kinéznénk belőlük, hanem azt is, hogy mekkora kihasználatlan potenciál van még mindig a gyakran egy kaptafára készülő és unalomba fulladó képregényadaptációkban.