Még mindig 1957-ben járunk, Philip K. Dick szépirodalmi művekkel próbál betörni a mainstreambe, de közben már az ötödik sci-fi regénye jelenik meg, a Figyel az ég. Egy részecskegyorsítóban bekövetkező baleset következtében furcsábbnál furcsább világokba keveredik egy csapat ember, akik közül nem mindenki normális.
A történet a következő: a McCarthy-éra paranoiás időszakában nyolc ember látogat el a belmonti részecskegyorsítóba, ahol egy ipari baleset áldozatai lesznek. Felébredve egy furcsa világban találják magukat, ahol a kiszámíthatatlan és kegyetlen isteni igazságszolgáltatás működik, nem az univerzum megszokott törvényei. Főhősünk, a felesége baloldali kötődése miatt kirúgott Jack Hamilton hamarosan rájön, hogy a balesetben szintén megsérült katonatiszt vallási fanatizmustól fűtött elméjében járnak.
A katonatiszt kiiktatása után azonban kiderül, hogy nem volt ilyen egyszerű a dolguk: miközben testük a részecskegyorsítóban fekszik sérülten, átkerülnek egy harmadik társuk elméjébe: ez a világ szép és jó, de úrnője egy mozdulattal tüntet el állatfajokat, iparágakat, és általában bármi, ami zavarja. Őt kiütve ismét új univerzumba kerülnek: ezúttal egy paranoid középkorú nő fejébe. Miután kimeenkülnek az élőlénnyé változott házból, és ezt a nőt is leütik, Amerika kommunista propagandából ismert karikatúrájába kerülnek.
Mindenki meg van győződve, hogy ez Hamilton kommunista szimpátiával vádolt feleségének elméje, de hamarosan kiderül, hogy szó sincs erről: a nőt megvádló biztonsági főnök, Charles McFeyffe valójában titkos kommunista, így őt kiiktatva jutnak vissza az eredeti valóságba.
De tényleg ez lenne a valóság?
Ez a történet már ízig-vérig Philip K. Dick, sokkal kiforrottabb ötlettel és megvalósítással, mint A kozmosz bábjai. A mindkét regény 1957-ben jelent meg, de A kozmosz két évvel a Figyel az ég előtt, 1953-ban készült el. Ebben az időszakban Dick még nagyon azon volt, hogy szépirodalmi műveit kiadják, de sikertelenül próbálkozott. Eközben folyamatosan gyártotta a sci-fi novellákat, de így is nehezen éltek meg akkori feleségével, Kleo Apostolides-szel, akit egyébként a McCarthy-érában értek atrocitások baloldali kötődései miatt.
A regény alapvetése érinti Dick kedvenc témáit: a gyanútlan egyén valóságvesztését; a vallást; az elmebetegséget; a kollektív hallucinációt és a szolipszizmust. A regény velejét tulajdonképpen az utóbbi alkotja: egy-egy, valamilyen módon sérült elméjű ember világképe terjesztődik ki ideig-óráig a baleset által a többiekre. Az ötlet nagyon izgalmas, sajnos azonban elég aránytalan a különböző világok bemutatása: a vallási fanatikus fejében töltjük a könyv felét, a maradék háromra már csak a következő száz oldal jut. Ennek oka lehet, hogy ez a történet is egy novellából bővült regénnyé.
Így a legtöbb időt Arthur Silvester furcsa, vallási fundamentalista szabályok alapján működő világában töltjük. Itt minden az isteni kegytől függ, ráadásul az univerzum sem pont olyan, mint valójában: a nap helyett egy hatalmas szem függeszkedik az űrben bolygónk körül. Ez a szakasz egyértelműen a túlzott vallási fanatizmust figurázza ki. Edith Pritchett világában a kellemetlen dolgok egy gondolattal eltűntethetők: kérdés azonban, hogy a szépségre és jóra törekvő, kissé prűd és ostobácska asszony mit tart jónak – illetve mit tart feláldozhatónak az utópia elérése érdekében. Például a szexet. Anélkül meg ugye nem születnek gyerekek.
Joan Reiss fejében totális paranoia uralkodik: miközben azt ígéri, hogy az övé egy jó világ lesz, Hamiltonék háza kis híján felzabálja őket. Ez a viszonylag rövidke szakasz a paranoiát igyekszik bemutatni, aminek Dick maga nagy krónikása, illetve részben elszenvedője is lesz élete folyamán. Az utolsó világban elnyomott munkástömegek harcolnak a szó szerint vérben fürdő, maffiózókra emlékeztető kapitalistákkal egy olyan Amerika-paródiában, amely a mai észak-koreai propaganda-filmekből lehet ismerős.
A szöveg és plot egyébként eléggé sántikál, a karakterek viszont kevésbé kétdimenziósak, mint A kozmosz bábjaiban. Érdekes, valahogy úgy emlékeztem a Figyel az égre, hogy nem olyan gyengén van megírva, mint az említett regény, de itt is sok az értelmetlen párbeszéd és a véletlenszerű történés. Túl sok. Példul világos, hogy nem lenne regény, ha sorban mindenkit leütnének, akinek a fejébe kerülnek, de miért nem teszik ezt? Az alapötlet elviszi a hátán a regényt, amibe még egy csavart is sikerült összeeszkábálni: nem is a főhős felesége, hanem egy másik figura kommunista. Arra azonban nincs igazi magyarázat, hogy a balesetet szenvedett csoport nyolc tagjából miért csak négy fejében jártunk.
Vagy mégis? A regény végkicsengése a későbbi darabokhoz képest meglepően pozitív: a karakterek visszajutnak az „igazi” valóságba, főhősünk pedig a fizikusnak tanuló afro-amerikai sráccal közösen üzletbe kezd, amit egy harmadik karakter finanszíroz meg. Felmerül a kérdés: ez akkor a valóság? Vagy csak Jack Hamilton valósága? Ha ez utóbbiról is van szó, a többiek mind elfogadják ezt, mint valóságot.
Az alapötlet tehát összességében nagyon jó, a megvalósítás egy formálódó író útkeresését jelzi, aki bombasztikus ötleteit még nem feltétlenül képes igazán olvasmányos formába önteni. A Figyel az ég ötletfoszlányai olyan remek regényeket vetítenek előre, mint a Palmer Eldritch három stigmája, a Halál útvesztőjében, az Ubik, vagy az Alfa hold klánjai. Az Agave Könyvek kiadása pedig teljesen rendben van, nehéz eldönteni, hogy néha a fordítás, vagy maga a szöveg sántít, de azt hiszem, inkább maga a szöveg.
Összességében tehát:
Világ: 7/10
Történet: 6/10
Karakterek: 5/10
Kiadás/borító: 7/10
Dick-o-Meter: 10/10
Összesen: 7/10
Legközelebb a Kizökkent idővel jelentkezünk.
*
Sorozatunk eddigi darabjai:
Két mell között elautózni a naplementébe – Újraolvasni Philip K. Dicket I.
Pedig az alapok még akár működhetnének is. A hetedik évad ugyanis tartalmaz mindent, amire igény lehet, űrharcoktól a csavaros bosszúig, de ez már nem teljesen az a Black Mirror, ami volt.
Relatív a szépség, egy illat vagy egy filmélmény. De vannak dolgok, amik nem relativizálhatók – ilyen a pedofília is, aminek mocskában Stephen King kedvence, S. A. Cosby új regényében is elmerülhetünk.
Az űr sötétje, a megszámlálhatatlanul sok bolygó és égitest millió és egy rejtélyt rejt, amiket még talán sok generáció múlva sem ismerünk meg. De úgy tűnik, valami vár ránk az univerzumban.
A regény több mint 60, a filmes adaptáció pedig közel 30 éves, de a világpusztító bogarak története ma is van olyan népszerű, hogy milliók adják érte az életüket.
Nem gond, ha előbb-utóbb elpusztítjuk magunkat, a fontos az, hogy a bürokrácia működjön, a férfi lehessen nő, az ember pedig robot. Kafka vajon milyen novellákat írna ma?
A gödör olyan mély, hogy megszakad a szedett-vedett láncolat, és minél mélyebben van valaki, annál nagyobb kincs lehet még akár egy pizza is.
Az ügyvéd azt fejtegette, vajon mi lehet Rácz András motivációja, amikor olyan felelőtlen állításokat tesz szakértői pecséttel, hogy a magyar kormány porovokációja volt a kárpátaljai templomgyújtogatás.
Egy filozófiával foglalkozó medve és Karinthy Frigyes jóvoltából közreadunk két perspektívát – hiszen a Mandiner mindig is a különböző szempontok bemutatásának platformja volt. Most a vadász és a medve perspektíváját mutatjuk meg olvasóinknak.
