Szolipszista rémálmok – Újraolvasni Philip K. Dicket II.

A történet a következő: a McCarthy-éra paranoiás időszakában nyolc ember látogat el a belmonti részecskegyorsítóba, ahol egy ipari baleset áldozatai lesznek. Felébredve egy furcsa világban találják magukat, ahol a kiszámíthatatlan és kegyetlen isteni igazságszolgáltatás működik, nem az univerzum megszokott törvényei. Főhősünk, a felesége baloldali kötődése miatt kirúgott Jack Hamilton hamarosan rájön, hogy a balesetben szintén megsérült katonatiszt vallási fanatizmustól fűtött elméjében járnak.

A katonatiszt kiiktatása után azonban kiderül, hogy nem volt ilyen egyszerű a dolguk: miközben testük a részecskegyorsítóban fekszik sérülten, átkerülnek egy harmadik társuk elméjébe: ez a világ szép és jó, de úrnője egy mozdulattal tüntet el állatfajokat, iparágakat, és általában bármi, ami zavarja. Őt kiütve ismét új univerzumba kerülnek: ezúttal egy paranoid középkorú nő fejébe. Miután kimeenkülnek az élőlénnyé változott házból, és ezt a nőt is leütik, Amerika kommunista propagandából ismert karikatúrájába kerülnek.

Mindenki meg van győződve, hogy ez Hamilton kommunista szimpátiával vádolt feleségének elméje, de hamarosan kiderül, hogy szó sincs erről: a nőt megvádló biztonsági főnök, Charles McFeyffe valójában titkos kommunista, így őt kiiktatva jutnak vissza az eredeti valóságba.

De tényleg ez lenne a valóság?

Ez a történet már ízig-vérig Philip K. Dick, sokkal kiforrottabb ötlettel és megvalósítással, mint A kozmosz bábjai. A mindkét regény 1957-ben jelent meg, de A kozmosz két évvel a Figyel az ég előtt, 1953-ban készült el. Ebben az időszakban Dick még nagyon azon volt, hogy szépirodalmi műveit kiadják, de sikertelenül próbálkozott. Eközben folyamatosan gyártotta a sci-fi novellákat, de így is nehezen éltek meg akkori feleségével, Kleo Apostolides-szel, akit egyébként a McCarthy-érában értek atrocitások baloldali kötődései miatt.

A regény alapvetése érinti Dick kedvenc témáit: a gyanútlan egyén valóságvesztését; a vallást; az elmebetegséget; a kollektív hallucinációt és a szolipszizmust. A regény velejét tulajdonképpen az utóbbi alkotja: egy-egy, valamilyen módon sérült elméjű ember világképe terjesztődik ki ideig-óráig a baleset által a többiekre. Az ötlet nagyon izgalmas, sajnos azonban elég aránytalan a különböző világok bemutatása: a vallási fanatikus fejében töltjük a könyv felét, a maradék háromra már csak a következő száz oldal jut. Ennek oka lehet, hogy ez a történet is egy novellából bővült regénnyé.

Így a legtöbb időt Arthur Silvester furcsa, vallási fundamentalista szabályok alapján működő világában töltjük. Itt minden az isteni kegytől függ, ráadásul az univerzum sem pont olyan, mint valójában: a nap helyett egy hatalmas szem függeszkedik az űrben bolygónk körül. Ez a szakasz egyértelműen a túlzott vallási fanatizmust figurázza ki. Edith Pritchett világában a kellemetlen dolgok egy gondolattal eltűntethetők: kérdés azonban, hogy a szépségre és jóra törekvő, kissé prűd és ostobácska asszony mit tart jónak – illetve mit tart feláldozhatónak az utópia elérése érdekében. Például a szexet. Anélkül meg ugye nem születnek gyerekek.

Joan Reiss fejében totális paranoia uralkodik: miközben azt ígéri, hogy az övé egy jó világ lesz, Hamiltonék háza kis híján felzabálja őket. Ez a viszonylag rövidke szakasz a paranoiát igyekszik bemutatni, aminek Dick maga nagy krónikása, illetve részben elszenvedője is lesz élete folyamán. Az utolsó világban elnyomott munkástömegek harcolnak a szó szerint vérben fürdő, maffiózókra emlékeztető kapitalistákkal egy olyan Amerika-paródiában, amely a mai észak-koreai propaganda-filmekből lehet ismerős.

A szöveg és plot egyébként eléggé sántikál, a karakterek viszont kevésbé kétdimenziósak, mint A kozmosz bábjaiban. Érdekes, valahogy úgy emlékeztem a Figyel az égre, hogy nem olyan gyengén van megírva, mint az említett regény, de itt is sok az értelmetlen párbeszéd és a véletlenszerű történés. Túl sok. Példul világos, hogy nem lenne regény, ha sorban mindenkit leütnének, akinek a fejébe kerülnek, de miért nem teszik ezt? Az alapötlet elviszi a hátán a regényt, amibe még egy csavart is sikerült összeeszkábálni: nem is a főhős felesége, hanem egy másik figura kommunista. Arra azonban nincs igazi magyarázat, hogy a balesetet szenvedett csoport nyolc tagjából miért csak négy fejében jártunk.

Vagy mégis? A regény végkicsengése a későbbi darabokhoz képest meglepően pozitív: a karakterek visszajutnak az „igazi” valóságba, főhősünk pedig a fizikusnak tanuló afro-amerikai sráccal közösen üzletbe kezd, amit egy harmadik karakter finanszíroz meg. Felmerül a kérdés: ez akkor a valóság? Vagy csak Jack Hamilton valósága? Ha ez utóbbiról is van szó, a többiek mind elfogadják ezt, mint valóságot.

Az alapötlet tehát összességében nagyon jó, a megvalósítás egy formálódó író útkeresését jelzi, aki bombasztikus ötleteit még nem feltétlenül képes igazán olvasmányos formába önteni. A Figyel az ég ötletfoszlányai olyan remek regényeket vetítenek előre, mint a Palmer Eldritch három stigmája, a Halál útvesztőjében, az Ubik, vagy az Alfa hold klánjai. Az Agave Könyvek kiadása pedig teljesen rendben van, nehéz eldönteni, hogy néha a fordítás, vagy maga a szöveg sántít, de azt hiszem, inkább maga a szöveg.

Összességében tehát: 

Világ: 7/10
Történet: 6/10
Karakterek: 5/10
Kiadás/borító: 7/10
Dick-o-Meter: 10/10
Összesen: 7/10

Legközelebb a Kizökkent idővel jelentkezünk.

*

Sorozatunk eddigi darabjai:

Két mell között elautózni a naplementébe – Újraolvasni Philip K. Dicket I.

Csúszkáló valóságok: újraolvasni Philip K. Dicket