Stephen King kedvenc kortárs szerzője igen durva témába tenyerelt

Van szépirodalom, amely lényegében szólhat szinte bármiről, ha úgy, olyan technikásan lett megírva, hogy az agytekervényeim dalra fakadnak tőle. Akad szórakoztató ponyva, ami kellően izgalmas sztori esetén akkor is élvezetes, ha a szerző nem úgy bánik a szavakkal, mint Bujdosó Imre a vívókarddal – de ha az író még a mesterségéhez is ért, mint, mondjuk, Stephen King, akkor nyert ügye van.

Mivel a '73-as, virginiai S. A. Cosby nemcsak több díjat nyert, de úgy tartják, hogy megreformálta a déli noir műfaját, sőt még Stephen King is ódákat zeng róla, miközben a kedvencei közé sorolja, nos, alapvetően sejthető, hogy nem az utóbbi kategóriába sorolható. Szépirodalmat azért senki ne várjon, ezt már most elmondhatom – viszont amellett, hogy bőven akad a regényben olyan rész, ami irritálhatja az olvasót, a Bűnösök vére folyjon mégis izgalmas élményt nyújt az elejétől a végéig.

Charon, az alvilág révésze

Az Egyesült Államok déli táján játszódó cselekmény pontos helyszíne Charon, mely a legendák és mondák szerint mindig is elátkozott helynek számított, és bár az évszázadok alatt a helyiek elfeledkeztek a város múltját beborító sötét árnyakról, akadnak olyanok, akik úgy vallják, hogy a helyiség képzeletbeli szekrényében bőven akadnak még csontvázak. Titus Crown, az egykori FBI-os is így véli, pláne miután viszonylag friss seriffként szembesül vele, hogy a nyugodtnak tűnő kisváros látszólag békés felszíne alatt milyen mocsok hömpölyög.

Merthogy egy nap a helyi iskolában lövések dördülnek el, a helyszínre érkező zsaruk pedig végeznek a fegyveres ámokfutóval, aki Titus gyerekkori barátjának fia, és aki egyedül a köztiszteletben álló, makulátlan múlttal rendelkező tanárt lőtte le. A helyzet aztán igen gyorsan eszkalálódik, és kiderül, hogy a város olyan szörnyű, pedofil gyilkosságokkal kapcsolatos titkokat rejt, amelyekre senki sem volt felkészülve.

A pedofília nem relativizálható

Titus Crown zéró toleranciával viszonyul a szörnyű tettek elkövetőihez, legyenek azok a főbűnösök vagy csak támogatók, és energiát, időt és a saját testi épségét sem kímélve tesz meg mindent azért, hogy felderítse a bűntény minden apró részletét. Munkáját azonban külső és belső hatások egyaránt nehezítik, nem beszélve szerelmi életének kihívásairól vagy éppen széthullott családjáról. És ezek már önmagukban is elég problémát jelentenének, az olvasónak sokszor mégis olyan érzése lehet, hogy a legtöbb gond forrását a fehér ember jelenti.

Sőt még azt is szó szerint leírja egy gyülekezet tagjairól, hogy „Noha a Szent Szikla gyülekezete nem viselt csuklyát, és nem égetett keresztet senki udvarán, Titusnak nem voltak illúziói, hogy mit gondolnak róla és a hozzá hasonlókról. Áradt belőlük, mint üszkös sebből a rothadás szaga. A lélek rothadása." Én a lelkek ilyen szintű bemocskolása helyett inkább annyit jegyzek meg, hogy kisebbrendűségi komplexus és rasszizmus árad a regény szinte egészéből, mikor Cosby Titus karakterén keresztül moralizál, ezzel belerúgva akár az Elfújta a szélbe is. Amikor viszont nem foglalkozik a témával, és a cselekményt viszi előbbre, akkor egy rendkívül izgalmas és lendületes, lebilincselő bűnügyi regény a végeredmény, amely háborút indít a pedofília minden fajtája és szintje ellen.

Stephen King kedvenc írójának nem minden élet számít

Valamiért a fehérek elleni rasszizmus fogalma mára már nem létezik, pedig évek óta zajlik a fehérek és különösen a fehér férfiak lejáratása. Ezért az is elég szembetűnő, mikor a regény első negyedében-felében szinte minden oldalra jut egy ehhez kapcsolódó megjegyzés. Aztán szerencsére sikerül árnyalni a képet  sőt Cosby a vallást sem fekete-fehér módon mutatja be. Ha pedig sikerül felülemelkedni a néha kifejezetten bosszantó, egyoldalú rasszizmuson, akkor egy nagyon izgalmas, csavaros déli krimi a végeredmény, amelyben az utóbbi évek egyik legszebben körülírt szerelmi drámájához volt szerencsém.

Éppen ezért tudom ajánlani a regényt, amennyiben az olvasó nem utasítja el a ponyva műfaja, a szerzőt pedig a bőrszíne vagy a Cosby által közvetített gondolatai okán. Mert a Bűnösök vére folyjon egyértelműen nem szépirodalom, annál inkább ponyva. Azon belül azonban minden hibája ellenére olvasatja magát, és kiemelkedőnek számít. Már csak az írónak kéne átültetnie a címet a saját ítélet-rendszerébe, hogy ne általánosítson, hanem valóban a bűnösök „vére folyjon".

Nyitókép: Agave Kiadó