A fürtzóna lombozatának menedzselése kívánta meg a legtöbb gondolkodást és kreativitást, ugyanis itt két, egymással ellentétes kihívásra kellett választ adnunk: az általunk is alkalmazott bioművelésben alapkövetelmény, hogy a fürtök környéke kellően szellős legyen, ugyanakkor a vékony héjú fajtáknál meg kellett védeni a fürtöket a direkt napfény perzselésétől. Végül ezt úgy tudtuk áthidalni, hogy az első, lisztharmatveszélyt tartogató időszakban alaposan kileveleztük a fürtzónát, később viszont hagytuk, hogy a fentről visszaboruló másodlagos hajtások egy ritkás függönyként védjék a déli oldalról az érzékeny fürtöket. Különösen a pinot noir fajtánál volt ez kritikus, nekünk pedig ez a legfontosabb fajtánk a szortimentben.
Szeptember közepén azután 180 fokos fordulat következett a az évjárat karakterében: esőt hozó frontok sora vonult végi a Kárpát-medencén, majd október első napjai után igazi özönvizet hozó két héttel tetőzött az áradat. Őszinte sajnálkozással néztem a sárba beragadó traktorokat, szó szerint térdig elmerülő szüreti munkásokat, akik próbálták menteni a termésüket.
Nekünk az a ritka kegy jutott, hogy már a nagy esőhullám előtt leszedtük az utolsó szőlőnket is – utólag egyáltalán nem bántam meg a döntést, és most úgy érzem, hogy nem is kötöttem kompromisszumot az érettség fokában. Furcsa is ez az érettség, hiszen számos más, kitűnő szőlőmunkát végző kolléga arról számolt be országszerte, hogy muszáj volt még várniuk, mert 17-18 mustfok környékén egyszerűen megállt az érése a legtöbb fajtának. Úgyhogy beigazolódni látom azt a sejtést, hogy a bioművelés korábbra hozza az érést, és ez az évjárat ékes példáját adja annak, hogy ez mekkora előnyökkel is járhat.