Az olyan népszerű komédiáktól, mint a Bazi nagy francia lagzik vagy a Samba, a komolyabb alkotásokig egyre több filmet forgatnak Franciaországban a különböző vallások/rasszok/népcsoportok közötti együttélésről, elfogadásról. Mi az oka ennek a tendenciának - ha van ilyen egyáltalán?
Boldog vagyok, hogy egyre több film szól a toleranciáról és egyre nyitottabbak vagyunk ezen a téren. A Prófétát, a Cowboyokat vagy a Dheepant francia filmként forgattuk, de felirattal, mert más nyelveken is beszélnek bennük. Manapság az egész világ erről szól; ahogy Magyarország is a világ része, nem izolálhatja el magát egy szigetként. Meg kell találjuk a módot arra, hogy együtt élhessünk. Építhetünk falakat, de ha a történelem megtanított minket valamire, az az, hogy a falak mindig ledőlnek.
A jelenlegi társadalmi/politikai helyzet, a migránskrízis befolyással volt a Cannes-i Filmfesztiválra is? Filmjük, a Dheepan elhozta a fődíjat.
Úgy gondolom, hogy azért nyert Arany Pálmát, mert egy jó film - legalábbis merem ezt hinni. Hasonló a helyzet a Dheepannal és a Cowboyokkal, hiszen amikor 5-6-7 évvel ezelőtt dolgozni kezdtünk ezeken a történeteken, akkor még szó sem volt krízisről. Ekkor még senki sem beszélt dzsihádról. Azt ugyan olvastam, hogy a kilencvenes években a jugoszláv háború után voltak, akik útra keltek; de semmi ehhez mérhető mozgolódás nem volt, mint ami most történik, a hírek sem erről szóltak. Szóval sosem lehet tudni: érdekel egy téma, és a világ ebbe az irányba alakul körülötted.
A Dheepan helyszíne egy külvárosi lepukkant lakótelep, telis-tele kisstílű gengszterekkel, dílerekkel - teljesen olyan érzése van az embernek, mintha Mathieu Kassovitz Gyűlöletében járna.
Igen, pontosan olyan, de mint a Gyűlölet - tizenöt évvel később. Amikor a Dheepanhoz hasonló migránsok és családjaik nagyon szegények, akkor nem Párizs szép részeit látják, a Sacré Coeur-t meg az Eiffel-tornyot. Az Eiffel-tornyot nem látni a külvárosból, pedig ezek a részek is hozzá tartoznak a városhoz és az országhoz. Dheepan boldog, hogy gondnoki álláshoz jut, hiszen bármilyen munka is legyen az, dolgozni akar és részese akar lenni a közösségnek. Azért ebbe a világba helyeztük a történetet, mert vicces és ellentmondásos látni azt, ahogy a fehér emberek, a „valódi franciák” piti bűnözőként csinálják a drogkartellt - a helyzet megfordul: a franciák nem áldozatai a rosszfiúknak, hanem éppen ellenkezőleg.
A Dheepant nem fogadta egyöntetű kritikai siker. Egyesek azért bírálták, amiért nem foglal állást politikai kérdésekben, ehelyett a három tamil menekült között kialakuló kapcsolatra koncentrál.
A film erre az egy, kényszerből összerakott családra fókuszál. Ettől függetlenül lehet, hogy nem foglal állást, hogy nem kommentál; de úgy gondolom, hogy már maga az a tény, hogy gyakorlatilag végig tamil nyelven forgattuk az egészet, az nagyon is politikai döntés, állásfoglalás. Forgathattunk volna bármilyen sztárral és lényegében akárhol az elfeledett emberek elfeledett háborújáról, de ez így úgy gondolom, hogy magában egy gesztus (A Dheepan főszerepeit Jesuthasan Antonythasan tamil író és Kalieaswari Srinivasan alakítják, akik amatőr színészek - a szerk). Egyes kritikák szerint Franciaországot bíráltuk, amiért a történetben ilyen sötét helyként festettük le a külvárosi létet; azonban mi nem általánosságban akartunk a külvárosi életről szólni. Ez a történet Dheepan életéről szól és arról, hogy min megy keresztül ezen a bizonyos helyen.
Amikor végül eszkalálódnak az események, miért vált hirtelen a film át egy Steven Seagal-féle leszámolásba?
Mert ez a férfi egy harcos! Nem tudja miért harcol, hiszen elvesztette a háborút, az igazi családját, a szeretteit, az otthonát; és amikor megtudja, hogy a „felesége” veszélyben van, azon a ponton tudja, hogy érte fog harcolni. Ez egy nagyon klasszikus, tipikus dolog: úgy akartuk elkezdeni a történetet
Jacques Audiard rendezővel, mintha már-már dokumentumfilm lenne, és úgy végződik, akár egy opera.
Ezért érdemlik meg a boldog befejezést?
Pontosan ezért. Az utolsó, londoni jelenet talán már-már egy álom-sequence. Yalini mindig is Londonba szeretett volna tovább menni, hiszen családtagja is él ott, de Dheepant viszont ez nem érdekelte, sosem hallgatott rá - pedig ha valaki forgatja a világ kerekét, akkor azok mindig a nők és sosem a férfiak.
Ön híres arról, hogy forgatókönyvíróként nagyon személyes témákhoz nyúl, de jól elrejti őket. A Cowboyok rendezőjeként mennyire volt más akár ez a munka?
A rendezés számomra inkább egyfajta tudatállapot volt, nem pedig egy munka. A Cowboyok készítési folyamatába belejátszott az, hogy van egy Kelly-korú tinédzser fiam. Nagyon személyes érzéseket tudtam belevinni azáltal, hogy megtapasztaltam, amit talán minden szülő: amikor felnőnek, akármit mutatsz nekik a világból, egy ponton megszűnik számára érdekesnek lenni. Egyszerűen eltűnik, és egy pillanat alatt fogalmad sem lesz arról, hogy mit csinál, hogy kik a barátai, csak megkapod folyamatosan, hogy „a szobámban leszek” (nevet). Ha elfelejtjük a dzsihádot, a cowboyokat és indiánokat (A filmben a Kelly nevű lány egyik pillanatról a másikra megszökik egy muszlim férfival, az édesapja pedig elkeseredett keresésbe kezd - a szerk.) ez egy borzasztóan szomorú pillanat egy szülő számára és semmit nem tud tenni ellene. Ez a film pedig erről a fájdalomról szól, amin én is keresztül mentem. A fiam már 19 éves és újra nagyon jó kapcsolatunk, ami egy új kapcsolat. Viszont hiába gondolja bárki, hogy a világról való mélyenszántó gondolatokat, megfejtéseket próbál megfogalmazni ilyenkor egy filmes - hát nem, te csak a saját kis szomorúságodra gondoltál.
***
A Dheepan című filmet csütörtök óta vetítik a magyar mozik,
kritikánkat itt olvashatják róla. A Cowboyok-at decembertől lehet majd megnézni.
