„Ellenszélben pisáltunk húsz éven át” – Szűcs Krisztián a Mandinernek

„Szűcs Krisztián most már így is, úgy is gimnáziumi tananyag lesz, akárki meglássa” –írta a Lángoló Gitárok Heaven Street Seven-nekrológjában, hozzátéve, hogy a Quimbyvel és a Kispállal, a legelsők között a helyük. Olvasta?

Igen.

Szívmelengető túlzás ez azért, nem?

Nem tudom. Azt sem, mennyire cél a tananyagság, sem azt, mit jelent a legelsők között lenni. Nem titok egyébként, hogy a cikket régi zenész kollégánk írta, aki nyilván elfogult is. 

Miért oszlottak fel húsz év után? Anyagilag vegetált a zenekar, vagy más művészi ambícióktól hajtva lemondott az aranytojást tojó tyúkról?

Ösztönösebb mozgatórugók voltak ennél. A zenekar a számok szintjén például jobban működött, mint az előtte levő pár évben. 

A számok itt nem dalokat jelentenek, ugye?

Főleg én.

Nem is fáj?

Nem azt érdemes nézni, hogy fáj-e. Nyilván fáj is néha. Ami jó volt és már nem lesz, az természetes, hogy hiányzik; mégis, úgy érdemes ránézni erre, hogy mi lenne, ha maradt volna minden a régiben. Márpedig én nagyon nem cserélném el ezt a mostani, zenekar utáni állapotot arra. De egy hónapja épp, hogy vége, szóval még nem volt nagyon idő, hogy lecsapódjon. 

„Minden, amit mi csináltunk, elég pasztellszínű volt.”

Belső művészi ellentétek, vágykülönbségek voltak tehát az ok?

Túl a belső okokon más is időszerűvé tette a feloszlást. Az igazság az, hogy minden, amit mi csináltunk, elég pasztellszínű volt. Zeneileg, úgy értem. Mi ezt nagyon szeretjük, de itthon egyszerűen nem tud rendesen működni. Magyarországon a vakító fények, a rikító színek működnek. Ha pop, akkor legyen nagyon pop. Ha metál, akkor legyen übermetál. Csakhogy ami a popzenében számunkra érdekes volt, az éppen ennek az ellentéte. A színek, stílusok, ötletek keverése, ami a végén kiadta ezt a hevenyes pasztellt. Szóval ellenszélben pisáltunk húsz éven át. Az ellenszelet persze nem politikai vagy hasonló szempontból értem. 

Politikailag nemhogy nem pisáltak, még csak elő sem vették. 

A zenekaron belül is sok nézőpont volt, már csak ezért sem. A buszban remekül elordibálgattunk politikai ügyekről, de nem volt dolgunk ezzel a közönség felé. 

De ugye azért nem a politika szakította szét a Heaven Street Sevent?

Dehogy! Amúgy nem vontuk ki magunkat teljesen a közéletből. Ha valaminek köze volt a zenéhez és jó ötletnek látszott, amilyen annak idején a PANKKK-program is volt, amellé mi is odaálltunk.

Most viszont nem hallottuk, hogy nagyon hangoskodtak volna az Artisjus-pénzek elvétele miatt.

Nem is sír, hogy ön a kultúra része, értéket teremt, adjon rá pénzt az állam?

Még a nyugdíjas kortól sem fél? Hogy akkor majd miből?

Emiatt nem kell aggódnia senkinek, nyugdíj úgysem lesz itt, ahogy ez kinéz. Én egyébként gyerekkorom óta amiatt aggódtam, hogy éhen halok, hogy vajon majd miből, hogyan... Már nem vagyok hajlandó ezen parázni. Csak tönkretenném vele a saját életemet és a körülöttem levőkét is. 

Balog Zoltán emberminiszter A csitári hegyek alatt-előadását hallotta?

Nem, sajnos. Elénekelte?

A nyáron, igen. A mindennapos énekzene bevezetésének tervéről kérdezték. Akkor. Ha már az állam feladatainál tartottunk, ön szerint jó ötlet?

A zeneoktatás fontos, csak nagyon nem mindegy, milyen. Lehet minden napi zeneutáltatás-órát is tartani. Én például a Kodály-módszernek köszönhetem, hogy nem vagyok hangszeres zenész. Annyira gyűlöltem a szolfézst, sok ezer kortársammal együtt, hogy abbahagytam a zongorát, amint csak tehettem. Pedig milyen jó lenne most!

Azért gitározik is, zongorázik is. 

Megoldom, kísérem magam, de nem vagyok valódi hangszeres zenész. És ez tényleg a borzalmas szolfézsóráknak köszönhető. Nem tudom, hogy van ez most, de nálunk összhangzattannal és effélével indítottak... Majdnem az élettől is elment a kedvem, a zongorától viszont teljesen. Popban elvagyok azzal a tudással, amit azóta magamra szedtem, de ma már sajnálom, hogy nem tanultam meg rendesen zongorázni.  

Mindig popról beszél, sőt, kikérte magának, hogy alternatívnak mondják a Heaven Street Sevent. Miért?

A popzene a gagyi megfelelője a klasszikus hazai „gondolkodó” felfogásban, ami soha nem volt igaz. Maximum sok olyan zene van, ami a világ nagy részén tömegekhez tud eljutni, nálunk pedig nem. Az igaz, hogy a popzene ötven százalékban szól csak a zenéről, a többi a személyiség, az ösztön, a hitelesség – valami valódi. Ramones, Lou Reed, Mick Jagger... Nem a csillogó hangjáról ismert egyik sem. Számomra a Joy Division, a Pink Floyd is popzene. A Coco Jumbo is az, persze, de az mondjuk a popzene kakaójának tetején úszó perverz föle. David Guetta is popzene, de a The National is az. Igaz, nekik nem hatszázmilliós nézettségük van, csak másfélmilliós, de azért az is valami. Kétszázötvenmilliós piacra már lehet dolgozni komolyan.

„Mi és a hasonszőrű zenekarok sosem voltunk tudatosak.”

A tizenegynéhány milliós magyarra nem lehet?

Csak erős határok között. Volt egy kis időm egyszer és elkezdtem fejben összehasonlítani a hazai helyzetet a némettel. Még csak nem is az angollal vagy amerikaival. Szóval: ami a népességet illeti, ott nyolcszoros a szorzó a javukra. Négyszeres, ami a jövedelmet illeti. A zenéhez való hozzáállásban, fogyasztásban kétszeres. Német zenésznek lenni tehát hatvannégyszer jobb, mint magyarnak. 

Erre az a megoldás, hogy kis projektekből van sok, aztán úgy összecsurog ez-az? Rájátszás, Budapest Bár, Szűcsinger, Yonderboi... Sok produkcióban látjuk.

Így is megközelíthetjük, van benne igazság, de nem így indul el a gondolat. Úgy indul el, hogy jó dolgokban jó részt venni. Mi és a hasonszőrű zenekarok sosem voltunk tudatosak, nem fogtam bele semmibe azért, mert a piac állapotának mélyelemzése után okosan kitaláltam, hogy a több kisebb projekt biztonságosabb megélhetést biztosít. Sosem tudtam és nem is akartam így tervezgetni: lesz egy projekt, a 18 éves csajok lesznek a célközönség... A popzene ösztönből jön. A világ legjobb zenészei közül vannak néhányan, akik nem túl bonyolultak, de hozzányúlnak a gitárhoz és megőrülsz. Melléjük kell valaki, aki az agy, akkor működik jól a dolog.

És a slágerírás? Az is büdös? Sosem próbálkozott vele?

De, azzal igen. Volt, hogy leültem kifejezetten úgy, hogy írok egy slágert. 

Így született a Hol van az a krézi srác?

Az nem. Nem attól lesz sláger valami, hogy a szerző azt akar írni. A Mikor utoljára láttalak című dalunk volt olyan, hogy slágernek szántam. A legutolsó lemezen meg ott van a Rengeteg bor című. Azt hittük, hű, megvan, ez az, ez durran majd hatalmasat. Aztán semmi. A búcsúkoncerten is el akartuk játszani, készítettünk belőle ezer verziót, a próbateremben hatalmasnak is hallottuk, de színpadon egyszerűen nem működött. Fene érti ezt. A „Krézi srác” írásában meg egyáltalán nem volt semmi tudatos. 

Mégiscsak az a legismertebb. Hogyan készült?

Már elkészült a Cukor című lemezünk, megvolt minden dal, én meg betettem egy kazit otthon. Régen, 16 éves koromban ilyen kétszer 45 perces kazikra gitároztam-dudorásztam fel az ötleteimet. Na, ott volt a Krézi srác. Lementem próbára és szóltam, hogy van még egy szám, azt még rá kellene rakni a lemezre. Valami szöveg is kellett rá, gyorsan leírtam, milyen irányba kellene mennie, rímelt, szótagszámra kijött. Tíz perc alatt megvolt. Úgy is maradt, egy az egyben. Semmi görcs, semmi szenvedés. Fogalmam nem volt, hogy ez lesz a legnagyobb slágerünk. Aztán még Ganxsta Zolee is ezt játszotta el tőlünk most nyáron a VOLT-on!

Ganxsta Zolee HS7-dalt játszott?

Bizony! Abszolút meglepetésként. Mondta, hogy ha már ott vagyunk, menjünk el a koncertjére. A Kartel is húsz éves, úgyhogy az volt a koncepció, hogy mások játsszák az ő dalait. Erre ő meg eljátszotta a Krézi srácot! Óriási volt. Jövök eggyel Döglégynek.

„Én meg röhögök, hogy nagy öreg vagyok, vagy mi az isten van.”

Negyven fölött, húsz év zenekarozással a háta mögött már nagy öregnek számít a szakmában, fesztiválokon?

Fejben nálam a magnószalag óta nem sok minden változott, de tényleg jönnek fiatalabb kollégák, én meg röhögök, hogy nagy öreg vagyok, vagy mi az isten van. Miközben sokan a fiatalok közül iszonyat profin állnak hozzá a szakmához. Ha ez nem párosul ösztönösséggel, akkor nem feltétlenül jó a végeredmény, de a profizmusuk lenyűgöző. Irigykedek ilyenkor. Mi lehetett volna, ha... Huszonpáréves korunkban fingunk nem volt semmiről. Milyen legyen az imázsa a zenekarnak – ilyenen nem gondolkodtunk sosem. Ők már igen. 

Az azért tudatos döntés volt, hogy az angol szövegeket el kell felejteni, nem? 

Az igen, de azt sem a várva-várt siker reményében hoztuk meg, hanem mert megértettük a helyzetet. Három-négy év után kiderült, hogy egyszerűen nevetséges úgy tenni abban a negyven percben, amíg a színpadon vagyunk, mintha Manchesterben lennénk. Kiállunk, nyomjuk angolul, elhitetjük magunkkal, hogy ott vagyunk – aztán meg koncert után megyünk ki a budira Vásárosnaményban. Sok fiatal zenekar csinálja ma ugyanezt, egy idő után viszont már úgy éreztük, nincs sok értelme az önámításnak. Aztán gondoltam, én sem vagyok sokkal hülyébb másoknál: ha ötven éve megszületett a magyar nyelvű könnyűzene és elég sokan írtak már magyar nyelven dalt, akkor nekem is menni fog.

Kinek ír most, hogy már nincs a banda?

Írtam a Budapest Bárnak, vannak angol dalok is, azokkal nem tudom, mi lesz. Sok ketyerén gyűlnek a mindenfélék, de nem tudom, mi hol köt ki.

Tavasszal beszélt egy színesebb felállásról, amelyben a forma a tartalomhoz igazodna és elfelejtené a rockzenekar felállást. Abból van már valami? 

Azóta ugyanott tartok, nem volt időm semmire. A nyár még a Hevennyel és a Budapest Bárral, a Rájátszással és a Szűcsingerrel telt, de szeptemberben valamikor leülök magammal és kitalálom. 

„Mindkettőnk dédapja Horvát János volt és Alsólendván élt. De nem ugyanaz az ember!”

A Szűcsinger nem más, mint Szálinger Balázs költővel – aki egyébként a Mandiner-előd UFi alapítója is – közös projektjük. Hogyan találtak egymásra?

Mindjárt elmondom, de a névért előtte még elnézést kérek.

A Szűcsingerért?

Azért. Iszonyat szar név, nem?

Jó, de. 

Balázs vetette fel, hogy ez legyen, neki is rögtön mondtam, hogy ez valami borzalom. Aztán éppen ezért maradt. Ennél rosszabbat nem lehet kitalálni, szóval végül is kiemelkedő. Szóval: Balázzsal 2000 körül ismerkedtünk meg: ő a Wanted magazinnál volt, ahogy a basszusgitárosunk, Németh Robi is. Így jött a kapcsolat. Nagyon egy húron pendültünk, néhány évig sokat járkáltunk össze, dumáltunk is róla, hogy valamit csinálunk majd együtt. Nagy zeneszerető és én sem gyűlölöm az irodalmat. Aztán Balázs elment, lakott Kolozsváron, a terveinket sosem valósítottuk meg, mígnem a Rájátszásban, ahol költők és zenészek együtt muzsikálnak, összeakadtunk. Bártfai Andrea, Zsöme volt a Rájátszás lelke, ő hívott fel, hogy akkor Szálinger és én legyünk egy pár. Végre szólt valaki, hogy na, csináljátok, úgyhogy csináljuk. 

De már nem csak a Rájátszásban.

Nem, kettesben nyomjuk Szűcsingerként. Abban aztán minden van. Petőfi Beatlesben, a Für Elise magyarul. Sőt, a magyar kultúrtörténet régi adósságát is törlesztettük: MC Hammer Can't Touch This című örökzöldjét is összeraktuk az anyanyelvünkön! És még az is kiderült, hogy mindkettőnk dédapja Horvát János volt és Alsólendván élt. De nem ugyanaz az ember! 

Húsz éven át járták a vidéket a zenekarral. Mi a legszembeötlőbb változás azóta az országban?

Régebben volt egy tervünk, hogy ha már ennyit utazunk, összeállítjuk a nagy országos étteremkalauzt. Nem lett belőle semmi, de az tény, hogy húsz éve biztos lehettél benne, hogy ha megállsz a busszal, elérhető áron csak borzalmas kaját kapsz. Szemetet. Ez változott. Ma már egészen jó helyek vannak országszerte, megfizethető áron. Aztán: régen tortúra volt eljutni Debrecenbe, egy napot rá kellett szánni, Sopron viszont közeli koncerthelyszín volt. Sopron felé maradt ugyanaz a helyzet, úgyhogy ma már az számít távoli helyszínnek. Az autópályák a többit megoldották. 

És a hangulat? Mintha mégsem lenne boldogabb a magyar.

Boldogság? Olyasmi az, mint az élet értelme, a kérdések kérdése. Annyit lehet rá mondani, hogy: 42. Mondjuk én éppen negyvenkettő vagyok, szóval hátha majd most kiderül. A mi nemzedékünk mindenesetre sokkal szabadabb, mint a szüleink lehettek. Az ő idejükben jóval zártabb volt a világ, sokkal kötöttebb a munkaidő – csak nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy efféle életet éljenek. Ma mégis depressziósabb a hangulat. Miért? Nem tudom. Talán az önsorsrontást kellene abbahagyni, a folyamatos parát és féltékenységet, amellyel tönkretesszük a magunk és aztán mások életét. Ez viszont olyan mélyen gyökerezik, hogy egyszerűen nem megy. Nem tudni, miért, csak azt, hogy nem megy.

***

Fotók: Földházi Árpád.