A Cé oldal (Nyílt levél a POSZT kapcsán)

2015. augusztus 05. 15:24

Legélesebben ma a következő különbség látszik kirajzolódni: a magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így.

2015. augusztus 05. 15:24
Zsigmond Andrea

Felhívtak. Zsigmond Andrea? Szeretnénk, ha benne lennél a Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijében. Mindkét szakmai szervezet támogat (Magyar Színházi Társaság, Magyar Teátrumi Társaság). Mondom, khm, gondolkodási időt kérek. Jó, de keveset gondolkozz...

Nos, azóta is gondolkodom.

Gondolkodom? Amennyire lehet, érzelmi megnyilvánulások közepette. A kavargás helyére jó lenne végre egy világos képet megrajzolni. Magamnak mindenképp. Meg a nyilvánosságnak is. Mert ezzel talán tartozom.

Az elmúlt hónapokban többen megszólaltak a POSZT kapcsán. Sok fontos tény és érvényes szempont elhangzott. Közben olyasmik is, amik bosszantottak. Ám legyen. Most nem kívánok sem cáfolni, sem helyeselni. Lejárt. Csupán egy a célom: hogy hozzátegyem a magam szempontját a többiekéhez. Elmondjam én is, mi látszik onnan, ahol én állok. Hogy miért? Mert mégsem járt le. Ami történt, még meg fog történni. Velem, mással. Velünk, egymással.

Legjobb talán, ha a tettek mentén haladunk. A magam zsigeri és/vagy megfontolt tetteire gondolok. Mert azokról tudok hitelesen beszámolni.

Idén tavasszal három döntést kellett meghoznom, néhány hét különbséggel. Először: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, igent mondtam. Másodszor: a felkérésre, hogy lennék benne a POSZT zsűrijében, mégis nemet mondtam. Harmadszor: a Színházi Kritikusok Céhében kértem a tagságom felfüggesztését. A három döntés összefügg egymással. Ezt szeretném kifejteni itt, ezt az összefüggést.

Távolról kell kezdenem. Három városban éltem eddig huzamosabban: Csíkszeredában, Budapesten, és most (megint) Kolozsváron. Bár egyazon nyelvterület részei, ez a három város legalább két különböző kultúrát jelent. A két országban más-más földrajzi és társadalmi környezet, más-más materiális és szellemi (esztétikai!) tényezők befolyása hat.

Legélesebben ma a következő különbség látszik kirajzolódni: a magyarországi közbeszédet erősen meghatározza a – nevezzük most így – politikai Á és Bé oldal szerinti megosztottság, míg Romániában ez nincs így. Nálunk amúgy kevéssé hatja át az emberek életét a politika. Ez lehet rossz, nem tagadom. Ám lehet jó is. Jó az, hogy nem utáljuk egymást. Meg elvileg mindenki foglalkozhat azzal, amihez ért vagy érteni szeretne.

Van tehát egy értelmezési keret, ami Magyarországon ma mindent áthat. A kérdés az, hogy ha Kolozsváron élek, más gondokkal és célokkal, kötelező-e átvennem azt az értelmezési sémát?

A ténykedéseimet ugyanis eddig egyáltalán nem a (magyarországi) Á és Bé oldal szempontjai határozták meg. Hanem a következő kérdések: kik az izgalmas színházi alkotók Erdélyben, foglalkoztatják-e őket? (Akit nem, azt mutassuk be.) Mennyire érvényes az a fogalmi nyelv, amin a színházról értekezünk? (Találjunk új elméleti fogódzókat.) Milyen a viszony az alkotó és a kritikus között? (Finomítsunk a kritikus attitűdjén, tegyük humorossá a szövegeket, juttassuk szóhoz az alkotót.) Érvényesek-e ma a hagyományos műfajok? (Ha a játékosabb formákban bízunk, próbáljuk ki őket.) Hányféle színházi stílust vagyunk hajlandók elfogadni? (Pártoljuk a sokféleséget.) Mennyire érzi jól magát a néző a színházainkban? (Adjunk hangot neki.) Milyen ma egy jó színházi előadás?

Ezek a kérdések teljesen egyszerűek, a szakmámmal együtt járnak. Mi a közös bennük? Látni lehet, hogy nem bukkan fel bennük a napi politika. Mert a színházi szakíró dönthet úgy, hogy nem a (megosztó) politika érdekli. Hanem az összekapcsolás módjai. A színház mint művészet; és hogy e mezőben ténykedők szempontjai mind megmutatkozzanak. Mert vállalt szerepe: a moderátoré.

Magyarország sem bukkant fel a két bekezdéssel előbbi kérdéssorban. Pedig gondolok rá. Leginkább akkor, amikor az alkotóink láthatósága foglalkoztat. Kap-e ugyanannyi esélyt filmszereplésre egy sepsiszentgyörgyi, mint egy magyarországi színész? Ha ugyanolyan tehetséges, megvan-e az esélye ugyanarra a díjra? Láthatók vagyunk-e a magyar kultúra nagyobb közegében vagy láthatatlanok?

Ezt a Magyarország—Erdély keretet mozgósítottam, amikor az első döntést meghoztam. Az igent. A POSZT ugyanis befogadó: a magyar színházak versenyébe két határon túli előadást is beenged. Hogy felkértek a zsűribe, ugyanígy olvastam: a nyolc zsűritag ne mind magyarországi legyen. Kíváncsiak a mi látásmódunkra is. Ujjé!

Viszont a magyarországi sajtó meg az ott élők egy része nem e szerint a független (vagy integrációs) Cé keret szerint olvasta a gesztust. Hanem az egyeduralkodó Á—Bé konfliktuális séma szerint, ami alá, mint egy szőnyeg alá, minden más amúgy létező problémát besöprünk. Mintha már nem léteznének a korábbi centrum—periféria, globális—lokális stb. feszültségek, csak egy mindent elnyelő kettősség, egy hófehér Á meg egy koromfekete Bé hatalmi oldal van, és ebből az egyszerű képletből minden egyedi eset levezethető.

Lehet, hogy nem látom jól a helyzetet. Csak annyit látok, hogy abban az Á—Bé óriáskeretben nincs helyem. Miért, van helyem, felkínálják? S ha oda beállok, nem lőnek majd rám? De egyáltalán, van ebben a kétpólusú rendszerben valódi helye az embernek? Nem kéne visszacserélni ezt kisebb olvasási rácsokra, amelyek a gondjainkat közvetlenül megmutatják? A megoldási lehetőségeket is, talán?

Ezért mondtam hát másodjára nemet. Mert a szerint a képlet szerint olvasták a helyzetem, amit én elutasítok. Mert ezt a mindent elnyelő értelmezési apparátust embertelennek tartom. Az Á és a Bé oldal nem tud egyszerre emberinek látszani benne, egyik oldal (egy fél ország!) könnyen nem-emberré válik a másik szemében. Abban az értelemben, ahogy Reinhart Koselleck írja – Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája vagy Az ellenség neve c. esszéjében. Mintha két embercsoport állna szemben egymással, amelyek közül egyik a másikat nem-embernek tartja, azaz megsemmisíthetőnek. Ebben nem akarok részt venni.

Ez vezetett a harmadik döntéshez is: hogy felfüggesszem a tagságomat a Színházi Kritikusok Céhében. Mert abban is egyre inkább ez az Á versus Bé olvasati mód válik egyeduralkodóvá. Magyarországon ma talán szükségszerű mindent Á-nak vagy Bé-nek látni. De magam a Cé-ben akarok állni. Én abban tudhatok részt vállalni, hogy egy regionális színházi szakma erényei és problémái felszínre kerüljenek. Hogy az erdélyi színház jobban látsszék – pl. a Színikritikusok Díjában. De a céh erre nem látszik fogékonynak.

Nem tudom, mi a jó út. De amin eddig jártam, nem cserélném le egy rosszabbra. Hadd tartozzak továbbra is egy Cé táborhoz. Hadd ne kelljen ezután sem azt mérlegelnem, hogy egy felém nyújtott kéz embertől vagy nem-embertől származik-e. Hadd bízzak benne.

Az embert akarom látni a gesztusok, a mondatok mögött. Meg a színpadon. Mindkét, vagy akárhány oldalon.

Az embert, aki tiszteli a másikat. Különben hogy is tisztelhetné a másik őt?

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 17 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
tango47
2015. december 19. 10:28
Vagy naív a hölgy, vagy nagyon pc. akar lenni. Az egymással szemben álló A és B oldal az eufémikusan népi-urbánusnak nevezett lassan áthidalhatatlan ellentétet jelentik. Az un. urbánusok egy jelképes gesztust, engedményt sem hajlandók tenni saját hűbérbirtokuknak tekintett birodalmuk pozícióiból és aki ezt megkérdőjelezi, az számukra fasiszta.
Romania Mare 1918
2015. augusztus 17. 17:17
Kulturalisan, erkolcsileg Romania mar most sokkal jobban all, mint Fideszorszag. Magyarorszag egyre gyosabb utemben zullik le.
Apáczai
2015. augusztus 11. 14:59
Az írás szerzőjét meg tudom érteni. Teljesen igaza van mindaddig, míg rá nem ébred -előbb vagy utóbb,- hogy az Á-B végtelenül egyszerű alternatíva. Magyarázatul hadd idézzem fel egy korabeli MDF-es pedagógus magyarázatát. A történet azzal kezdődött, hogy megkérdezte valaki a kollégát, Tamást. - Te mint nyilván tájékozott zsidó ember, aki ezt minden alkalommal tudtunkra is adod, magyarázd már el, hogy miárt antiszemitáztok úton-útfélen. Olyanokra is, akik önmagukat soha nem gondolták antiszemitának. És megtörtént a csoda. Tamás elmagyarázta. - Mit csinálnál, ha megüresedne egy igazgatóhelyettesi állás ott, ahol te vagy az igazgató? Kérdezte. -Pályázatot írnék ki a feladatra. - És kinek adnád az állást, kit választanál vezetőtársnak ha egy zsidó és egy nem zsidó pályázik? - Akinek jobb a pályázata, aki alkalmasabb. - És ha a zsidó pályázó nem adott be jobb pályázatot? - Akkor a másikat. - Mert antiszemita vagy. Válaszolta. - De hiszen kevésbé alkalmas - próbált védekezni a kolléga a vád ellen. -Lehet, hogy kevésbé alkalmas, de majd beletanul. És itt véget is ért az érvelés. Ettől kezdve talán érti, hogy az A és a B oldal között feszülő ellentét nem oldható, mert mások az érvek és mások a szándékok. Ha pedig ennek a velejéig romlott állapotnak a megoldásától finnyásan hátralép, akkor azoknak ad teret, akik átlépnek mindenek felett és kizáralgosságot követelnmek magukmak minden téren. Ellentmondást és észérvet, erkölcsi kifogást nem tűrő módon. Ha mindez sem Csíkszeredából sem Kolozsvárról nem látható át, azon nem csodálkozom. Ott a zsidóság a masgyarsággal többnyire egy oldalon állott a kommunista diktatúra éveiben. Ezért megértem. Ott mások a frontok és mások a napi küzdelmek. De ne tagadjuk, ellentétek ott is vannak. Egyelőre még igen naívnak kell lenni ahhoz, hogy a nagy összeborulás érzését sejtse a környezetében. Ott is lappanganak a kibékíthetetlen ellentétek, csak azok egészen más természetűek.
catalina9
2015. augusztus 11. 14:56
Ez a cikk tipikus példája az impotens értelmiségi nyavalygásnak. Nem vállaltam el és erről oldalakat írok. De miről? Vállalta volna el és akkor írhatna a valódi tapasztalatairól.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!