Amerikaiak borították lángba az arénánkat, amiről megvan a véleményünk
40 év után Magyarországra jöttek, hogy 3 órában foglalják össze és mutassák be, mire képesek.
Így kell berúgni egy fesztiválgyár motorját: pontos kezdéssel, öniróniával és vérprofizmussal. Robbie Williams nem keverte össze Budapestet Bukaresttel és hatalmas show-t kanyarított a Sziget nyitónapján.
Sosem látott embermennyiség hullámzott a Sziget felé a fesztivál mínusz egyedik napján. A kordonokkal terelgetett tömeg minden létező útvonalon bedugult a hétfő kora esti negyven fokban. Ácsorgás, a por csak úgy száll a fejek felett - igazán jó trükk, mert hamar nem érdekelt, mennyibe kerül egy vizezett fröccs, csak jussunk már be, hiszen a haladás különösen lassú, mert míg régen simán besétáltál, most a kitartóan szelfizők lassítják a haladást. Nagyszínpadhoz érve aztán a vérszegény Ocho Macho és a Biebers után a Sziget himnuszát megéneklő Irie Maffia végre adott egy infúziót az estének és rendesen odatette magát: a kifejezetten nagyszínpadra való, tizenkét fős banda felkészítette a hangulatot az est főfellépőjéhez, az újra Budapestre látogató Robbie Williamshez.
Délután elterjedt a hír, hogy a brit énekes rögtön egy klasszik hisztivel kezdte budapesti tartózkodását és majdnem lemondta az esti fellépést, amiért le merték fotózni, és egyébként azt se nagyon tudta, hogy milyen országba jött. Hál' Istennek Robbie a színpadon viszont már nagyon is úgy tűnt, mint aki tudja, hol van: egyszer sem keverte össze Budapestet Bukaresttel, magyarul köszöngetett és egy akkora show-t csinált, amelyet nem tudom, láthattunk-e már mínusz egyedik napon.
A lézershow-val megdobott, tökéletesen kiszámított koncerten minden Robbie Williams-dal felcsendült, amelyet hallani szeretett volna a hátsó pálinkaházig tömötten álló irdatlan közönség: Let me entertain you, Rock DJ, Feel, Angels, Kids, Come Undone, Monsoon, Candy, Supreme és még sorolhatnám, de fűszerezte a műsort egy kis U2-val, Oasis-szel, Queen-nel, swinggel, Sinatrával és acapellával is, a több tízezer ember pedig végig énekelt vele a svéd huszonévesektől a '90-es évek magyar tinijeiig.
A prodigy-s Keith Flint-et idézően felnyírt hajú, platinaszőke, agyonvarrt brit bohóc a halálbiztos receptet viccelődéssel és meglehetősen sok öniróniával fűszerezte, amit zabáltak a szigetelők: röviden összefoglalta például a karrierjét a közönség harminc év alatti tagjainak: „voltam a Take That nevű fiúbandában, aztán elvonóra mentem, kijöttem az elvonóról, meghíztam, megint drogozni kezdtem”, később elénekelte a Wonderwallt saját dalaként a tömegnek, a méreteit ecsetelte, terpeszben fekvőtámaszozott, szoknyát húzott a második felvonásra és még egy megszeppent nyíregyházi lányt is felvitt a színpadra, hogy egy hatalmas, vetített ágyban énekeljen neki.
Mindez viszont szerencsére nem ment a koncert rovására. A nosztalgiafaktoron túl is érdemes kiemelni azt, amiben Robbie Williams nagyszerű. Mert egy ilyen kiszámítható, saját- és világslágerekből álló végigbohóckodott produkció inkább lenne kínos egy, az elmúlt években semmi újjal nem jelentkező, komisz rosszfiúként pózoló hülyegyerektől, ha nem énekelne úgy még két vicc és egy faroklóbálás között, hogy besírjon tőle az ember. A profi szórakoztatás mellett ugyanis kevés olyan előadó létezik az egész világon, aki tisztán és nem egy erőltetett Freddie Mercury-pózban, hanem a saját karakterében képes kiénekelni egy Queen-számot, Robbie Williams viszont közöttük van.
Ezért ha művészkedést és megkomolyodást nem is, valami új húzást, új dalokat nagyon jó lenne hallani tőle – akár egy későbbi Szigeten, ahová ilyen produkciók kellenek Ákosok helyett.