A prodigy-s Keith Flint-et idézően felnyírt hajú, platinaszőke, agyonvarrt brit bohóc a halálbiztos receptet viccelődéssel és meglehetősen sok öniróniával fűszerezte, amit zabáltak a szigetelők: röviden összefoglalta például a karrierjét a közönség harminc év alatti tagjainak: „voltam a Take That nevű fiúbandában, aztán elvonóra mentem, kijöttem az elvonóról, meghíztam, megint drogozni kezdtem”, később elénekelte a Wonderwallt saját dalaként a tömegnek, a méreteit ecsetelte, terpeszben fekvőtámaszozott, szoknyát húzott a második felvonásra és még egy megszeppent nyíregyházi lányt is felvitt a színpadra, hogy egy hatalmas, vetített ágyban énekeljen neki.
Mindez viszont szerencsére nem ment a koncert rovására. A nosztalgiafaktoron túl is érdemes kiemelni azt, amiben Robbie Williams nagyszerű. Mert egy ilyen kiszámítható, saját- és világslágerekből álló végigbohóckodott produkció inkább lenne kínos egy, az elmúlt években semmi újjal nem jelentkező, komisz rosszfiúként pózoló hülyegyerektől, ha nem énekelne úgy még két vicc és egy faroklóbálás között, hogy besírjon tőle az ember. A profi szórakoztatás mellett ugyanis kevés olyan előadó létezik az egész világon, aki tisztán és nem egy erőltetett Freddie Mercury-pózban, hanem a saját karakterében képes kiénekelni egy Queen-számot, Robbie Williams viszont közöttük van.
Ezért ha művészkedést és megkomolyodást nem is, valami új húzást, új dalokat nagyon jó lenne hallani tőle – akár egy későbbi Szigeten, ahová ilyen produkciók kellenek Ákosok helyett.