Ennyit a cselekményről: kár lenne bármi mást elárulni. Moskát Anita második regénye összességében jobb, mint az első (Bábel) − pedig az is nagyon rendben volt, nekem mindössze a hangulata nem feküdt igazán; most még ennyi kifogásom sem lehet. Az egész regényen érződik egy nem túl erős, ellenben nagyon kellemes China Miéville-utánérzés, főleg a Perdido juthat eszünkbe. A Horgonyhely világa rendkívül élő, a karakterek remekül működnek, az end nem feltétélenül happy, a próza remek, a gender-kérdés megfordítása pedig egészen izgalmas.
Utóbbi azért is jó dolog, mert a science-fiction/fantasy zsáneren belül külföldön éppen hatalmas kultúrharc zajlik, többek között gender-témában is. Röviden összefoglalva arról van szó, hogy egyes írók szerint a nagy díjakat azok a szerzők kapják, akik a különböző „progresszív” elemekre helyezik a hangsúlyt regényeikben, mint az LMBTQ-, etnikai- illetve gender-témák; miközben szerintük inkább a klasszikus űrkalandoknak és a kardozós-dugós fantasynek kéne nyernie, mint amilyeneket ők írnak. Bővebben nem mennénk bele a témába itt, de szerintem a kardozós-dugós fantasy egyik elismert mestere, George R.R. Martin nagyjából mindent leírt a dologról (linkek ebben a Guardian-cikkben).
A Horgonyhely férfiaknak mindenképpen kötelező olvasmány: igencsak kellemetlen élmény olyan dolgokról olvasni, amelyeket ebben a regényben, ebben a világban megtesznek a férfiakkal. Olyan helyzetekbe kell beleélnünk magunkat, amilyen helyzetekbe a mi világunkban leginkább nők kerülnek: az elnyomás, a megalázás, a szexuális tárgyiasítás és a nemi erőszak mind-mind ide tartoznak.