Szőlőt művelve, bort készítve gyönyörű az élet

„– Az itt élők gyanakvással figyelték, hogy az ő dűlőjük első vagy másodosztályú besorolást kap. Kívülállóként hogy mert előállni egy ilyen térképpel?

– Bármivel foglalkozol, könnyebb távolról ránézni: aki benne él, sokszor nehezebben ismeri fel a kézzelfogható összefüggéseket. A könyvek írása közben döbbentem rá a tokaji dűlőbesorolás igazi jelentőségére. Tokaj egyik fantasztikus hagyományrendszere a cukor kultuszán nyugszik. Csakhogy ami luxus és különlegesség volt négyszáz éve, az mára egészségügyi közellenség lett. Ezzel szembe kell nézni. Minden érték csak az azt körülvevő kultúrában válik értelmezhetővé. 150 évvel ezelőtt négy pilléren nyugodott a világ rendje: kapálás, szalonna, vöröshagyma és bor. Amikor a kapálást elhagytuk, a bor alkohol lett, a szalonna koleszterin, a hagyma pedig büdös. Ezzel számolnunk kellene, amikor a cukor bűvöletében élünk.

– Mi a másik?

– A másik nagy hagyományrendszer a természeti egyediségé. Ezt kevésbé ápoltuk. Egy ízben Cambridge-ben tartottam kóstolást és előadást a tokaji száraz borokról: azt mondták, fantasztikus – ugyanolyan szép, mint a Rhône-völgyi, a burgundi vagy az ausztrál borok. De nem ez a lényeg, hanem az, ami a termelőkkel történik.

Cambridge-ben nyolcszáz éve élnek egy rendszerben: aki oda belép és tehetséges, azt a rendszer fölemeli. Hol van a ti rendszeretek, amire innen, Cambridge-ből kultúraként tekinthetünk? – kérdezték kimondatlanul is. De ha van egy klasszifikációs rendszerünk, amelyik a világon az első volt, és ezt föl tudjuk venni, tovább tudjuk vinni, és kultúrát tudunk építeni belőle, azt már elismerik. Ennek hazai felismerése idő kérdése, azt hiszem. Azok, akik a legtöbbet támadták a klasszifikációt, ma már egyre többet beszélnek róla. Szerintem még több év kell, amíg megértik, hogy pontosan miről is beszéltünk, amikor zátonyra vitték a besorolás újraélesztését. A baj az, hogy a legfontosabb időszakot elveszítjük közben.

– Borászként átállt a front másik oldalára?

– Amikor elkészítettem a háromszáz éves dűlőbesorolás térképét, sikerült olyan támadásokat kiváltanom, hogy nem volt tovább. Ilyenkor el lehet keseredni, vagy lehet váltani. Szerencsére a térkép elkészítése közben néhány dolgot sikerült megértenem. Például azt, hogy a fénykorban Tállyát előbbre helyezték például Mádnál, Mezőzombornál vagy Erdőbényénél, vagyis olyan területeknél, amelyek ma ismertség és presztízs tekintetében vezető helyen állnak. Megszólalt bennem a tőzsdés múlt: eladtam az akkor már meglévő harmadosztályú mádi szőlőimet, és kétszer annyi kiemelt első osztályú területet vettem rajta az addig elfelejtett és méltatlanul elhanyagolt Tállyán. Front pedig nincs: szőlőt művelve, bort készítve gyönyörű az élet, még akkor is, ha a család kétlaki életet él, és ritkábban tudunk együtt leülni az asztalhoz.

– Befogadta Mád?

– Jól érzem magam itt, sok jó ember él Mádon. Élő református gyülekezettel büszkélkedhet a falu, és megtisztelő, hogy beválasztottak a presbiterek közé. Ez a gyülekezet – ápolva a négyszáz éves hagyományt – ma is rendelkezik szőlővel, és van bora. Fantasztikus lelkészházaspár vezeti a gyülekezetet, sok-sok tisztességes, jó szándékú ember tartozik oda. Itt egy közösség részének érzem magam, és ez jól illeszkedik ahhoz a képhez, ahogy a világot látom s benne Hegyalját: a siker kulcsa az, hogy hány gyerek születik, s hogy ők hogyan nőnek föl, kik tanítják őket, mit tanulnak – hogy álmodni képes felnőttek lesznek-e belőlük.”