Ha 1000-ben nincs államiság, ma nem vagyunk.
Péntek este élőben volt szerencsém a harmincadik évfordulóra újraértelmezett István, a királyhoz. Mivel augusztus 20. óta nem blogger, aki nem nyilvánult meg a darabról (publicista címet pedig feltehetően csak ez alapján osztanak), én is derpegnék itt néhány sort, azzal a szigorú megkötéssel, hogy nem komplex műelemzés jön, de a stohlozást és szörényizést is meghagyom másoknak.
*
Óva intek mindenkit, hogy az állam- és egyházalapítás körülményeiről, István személyiségéről és vívott harcairól az István, a király bármely változatából, vagy Boldizsár Miklóstól szerezze be ismereteit. A szerzők itt-ott még a kronológiát is elnagyoltan kezelve, mesés és drámai elemekkel átszőve az ezredforduló eseményeinek csupán egy lehetséges értelmezését adták. Hogy ez akár történetként, akár rockoperaként milyen, jelen poszt mondanivalója szempontjából nem fontos, de ha kapok minimum 200 lájkot, elmondom a véleményem kommentben.
Aki az államalapító képességeiről és gondolkodásáról első kézből szeretné megtudni a frankót, az az István által íratott két darab törvénykönyvre, kilenc oklevélre (vagy tíz: a veszprémvölgyit hozzá is, Gézához is kötik) és egy szem királytükörre (Intelmek) támaszkodhat. Ezen felül a hadszíntéren és az államszervezésben végrehajtott teljesítményére, számszerű mérlegekre. Minden más (beleértve a legendákat) az utókor jó- vagy rosszindulatú értelmezése, kiegészítése.
Az imént azzal kezdtem, hogy az István, a király nem tényirodalom, vagy valami zenés történelemóra, így azt is gondolom, hogy a hozzányúló művésznek szabadsága van. Ezt a szabadságot két dolog korlátozza: a történelem bizonyos kősziklái, valamint a mű helye a kollektív emlékezetben. A hajánál fogva előrángatott példa szerint az Egri csillagokból is lehet olyan feldolgozást készíteni, ahol Dobó István harc helyett inkább egy YOLO-feliratos pólóban átmegy Kara Ahmedhez, két zsák aranyért átadja a töröknek a várat népestül, majd élete végéig tetovált lányok között kokszozik egy földközi-tengeri szigeten – de ez nem Egri csillagok lenne, hanem csak egy történelmi Adam Sandler-film. Adam Sandler-filmet gyártani pedig baromira nem dicsőség.
Még mielőtt bárki a kardjához kap, szólok, hogy az IK30 nem ilyen. Annyit viszont állítok, hogy a darab a fináléban, a sokat idézett rácsos jelenetben hasonló méretű durvasággal ront neki egy történelmi kősziklának.
A kritikákat olvasva nem volt teljesen világos, hogy mik ezek a behúzott börtönajtók, a „koronába zárt nemzet” stb. Mondtak olyat, hogy itt a korona nem csak Istvánra, hanem a népre ereszkedik, meg olyat is, hogy a Szent Koronából ketrec lesz. A jelenet azonban egyértelmű: az Asztrikot alakító László Zsolt [#funfact: Az ember tragédiája utolsó változatában ő játszotta Lucifert – ez amúgy mindent elmond a rendező egyházhoz való viszonyulásáról] master of puppets karaktere alatt a rácsok mögé terelt népre zárul a korona formáját hordozó börtön, mire a nép sikítva, sarokba szorított állattömegként ront a kerítésnek. A jelenetet a Himnuszba kezdő István zárja.
Óvatos reakciósként a nemzetgyalázás kifejezést más jelenségek körülírására tartom fent; megfejtésem szerint ezzel a jelenettel a művészi szabadság szent keretei közé nem sorolható monumentális kreténség került színpadra. A börtönnek festett, vagyis átlényegített, megkérdőjelezett államisággal együtt ugyanis a rendező saját maga létezését tagadja – ez nem magas szintű üzenet, nem is frusztrált kisebbrendűség, nem pedig valami „tükör”, amibe most a magyarság belenéz: ez egyszerűen értelmetlen. Ha 1000-ben nincs államiság, ma nem vagyunk.
Ráadásul messziről ordít, hogy a rendezőnek mélyebb ismeretei sincsenek arról, amit ábrázol: a korona ugyanis mindenhol – tehát nem csak nálunk – a szuverenitás szimbóluma is; hoppá, még a sokszorosan gyűlölt egyházzal és a pogányok között gépfegyverrel rendet tevő nyugatiakkal szemben is. Aki nem hiszi, kérdezze meg II. Konrádot vagy VII. Gergelyt. [Még egy funfact: 1862-ben San Marino, a világ egyik legrégebbi köztársasága koronát rajzolt a címere fölé, mint simbolo della nostra sovranità, vagyis mint a szuverenitás szimbólumát. Börtön a korona? Börtön a szuverenitás? Cirip-cirip.]
Azért, hogy ma egy Budapest nevű helyen, vagy bárhol az országban, magyar nyelven vitatkozgathatunk színházról és politikáról, nem pedig lábjegyzet vagyunk szépen illusztrált nyugati történelemkönyvek avarokról és besenyőkről szóló fejezetei alatt, az első lépéseket tekintve Vajk–Istvánnak, államalapításban játszott szerepének és a létrejött európai (!) keresztény királyságnak tartozunk köszönettel.
Jó érzés lenne ebben megegyezni.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
És miért hisz benne rendületlenül, hogy a tehetség nem lehet emberség nélkül? Erről is beszélgettünk azon kevés magyar művészek egyikével, akik nem csak itthon világhírűek.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Aggódtam már a Magyar Narancs operai botránykeltésre szakosodott munkatársáért.
Az új kormánynak úgy tűnik, nem lesz fontos az üldözött keresztények megsegítése.
Az iráni háború miatt az európai országok felgyorsítanák a tiszta energiára való átállást, azonban a német kormány ilyen törekvései jelentős akadályba ütközhetnek.
