Nem jön vissza 2004

A Papa Roach igazi kaliforniai deszkás-suhanc nu-metál banda, amely a kétezres évek elején boldog-boldogtalan által hallgatott stílus legnagyobbjai között van a Slipknot és a Linkin Park társaságában. Az előző évtized elején három elképesztően sikeres albumot legyártó csapat ekkoriban a magyar középiskolások és felső tagozatosok tracklistjén is előkelő helyen szerepelt: a Last Resort Eminem legnépszerűbb számaival együtt vonult be a generációs tapasztalatba.

A másfél fokkal bonyolultabb, de azért így sem egetverően komplex zenét játszó Billy Talent is éppen ekkor volt a topon – a dallamos punk-hardcore kanadai szakértői is meglovagolták az utolsó hullámot, mielőtt az igazán maszkulin rockzene kiszorult volna a mainstream fogyasztói kosárból. A kirobbanó energiát sugárzó echte vörös hardcore abszolút megérdemelte a sikert, hiszen egyszerre tudta ritka mód jól hozni az alap punkjegyeket és maradt széles körben fogyasztható. Ennek köszönhetően ők is ott vannak a mai huszonévesek szívében, ráadásul 2004 után is le tudtak gyártani egy értékelhető albumot.

A Papa Roach fellépése kizárólag azért hozta a kötelezőt, mert a legtöbb ember jó eséllyel kizárólag a Last Resort egyszeri élő meghallgatása miatt hagyta ott Sopron legmegbízhatóbb folyóboros helyeit, a Gyógygödört és a Cezar-pincét. Jacoby Shaddix zenekara fáradtan, erő nélkül, bár láthatóan őszintén nyomta a megszokottat. A stílusbenyomás: a családapaság, a deszkás suhanckodás és a rocksztárság meglehetősen fura keveréke. A végén a Last Resort viszont lement úgy, ahogy. Ez pedig azért nagy élményként értékelhető.

A Billy Talenttől eleve többet várhattunk, de sajnos csak nagyobb csalódást kaptunk. A szakértői becslések a megvalósultnál mintegy 40-60 százalékkal magasabb élvezeti értéket prognosztizáltak. De lehet hogy egy kiöregedő punkzenekar koncertteljesítményének kiszámításakor a szakértelem tényleg csak valami bolsevik trükk. Jó számok mentek le, a régi legnagyobbak és az újak közül is, de az összkép unalmas és kiábrándító volt. A Talent legnagyobb ereje a nyers dinamizmus volt, ez pedig sehol. Az idegesítő lötyögést itt is egy generációs kulcszene reménye tette végigállhatóvá: csak-csak lejátszották a Red Flaget is. De hát az is gyenge volt. Pedig régen ez még így ment.

Koncertfotók: Kálló Péter, VOLT-galéria